Bevezető, Monotron

A KORG egy 1962-ben alapított japán hangszeripari cég. Főként szintetizátorok gyártásával foglalkozik, de ritmusgépeket és egyéb, zenéhez köthető hardvereket is forgalmaznak. Sok más, nagyszerű termék mellett, az 1978-ban megjelent MS-20-as félmoduláris analóg szintetizátora révén vált ismertté és elismertté. A hangszert azóta is rengetegen emlegetik, sok elektronikus zenével foglalkozó szerző pedig a mai napig is aktívan használja az öreg billentyűst.

A KORG MS-20 egy igazi legenda

Nos, a Monotron széria, ha más úton is, de igencsak hasonló irányba halad: világszerte hatalmas rajongói bázisa van, méghozzá nem alaptalanul. De miről is van szó?

Nézzük először mindennek az alapját, a 2010-ben bemutatott Korg Monotront. A tenyérnyi méretű hangszer egy valódi analóg szintetizátor, ami már eleve szinte kuriózumnak számít a Virtuál Analóg szintetizátorok korában; ha pedig hozzávesszük a 13.000 forintos kiskereskedelmi árat, az eszköz egyedülinek mondható. De mit is kapunk a pénzünkért cserébe, és mit várhatunk el ennyiért?

Nehéz komolyan venni. Pedig tényleg nem egyértelmű, hogy csupán játék-e, vagy valódi hangszer

A dobozban 2 darab AAA méretű elemet találunk, ami azért fontos, mert az eszköz – méreténél fogva – csak ezekkel használható, táp csatlakoztatására nincsen lehetőség. A dobozban az elemeken kívül csak egy használati utasítás és a hangszer található.

Az eszközzel az első – és lényegében egyetlen – probléma az aránylag magas alapzaj. Ez egy folytonos sistergés, amitől sehogyan sem tudunk megszabadulni, és a felhasznált komponenseknek tudható be. A kimenetet külső szűrőre kötve természetesen korrigálhatunk a hangképen, de engem sosem zavart igazán a zaj, hiszen az elektronikus zenében eleve gyakran adnak ilyen úgynevezett „fehér zajt” a hangszerekhez. Nem feltétlenül tartozik a hátrányok közé, viszont tény, hogy a Monotron polifóniára nem képes, a megszólaltatott hangok pedig monók.

A Monotron a hangokat egy feszültségvezérelt oszcillátorral (VCO) állítja elő, modulátorként egy alacsony frekvenciájú oszcillátort (LFO) használ, a sort pedig egy feszültségvezérelt szűrő (VCF) zárja.
Kicsit emberibben megfogalmazva ez annyit tesz, hogy állíthatjuk a hangmagasságot, amihez aztán érdekes hullámzást adhatunk, majd a teljes hangtartomány bizonyos részeitől megszabadulhatunk.

A felsorolt funkciókhoz összesen 5 potméter és 1 kapcsoló tartozik; ismerkedjünk meg ezekkel.

A szintetizátor hátlapja

Az előlapon található kapcsoló eltolásával tudjuk életre kelteni az eszközt. A kompakt kialakításnak köszönhetően fülhallgató csatlakoztatása nélkül is hallhatjuk, hogy mit is csinálunk, ugyanis beépítésre került egy kis hangszóró. Ennek frekvenciaátvitele nyilván nem túl acélos, viszont maximális hangereje elegendő ahhoz, hogy egy közepesen nagy előadóteremben kisebb méretű botrányt keltsünk :) – szerencsére a hátoldalon találunk egy hangerőszabályzót is.

A hangmagasság (frekvencia) beállítása
Az első potméter a sorban a VCO-jé. A rövidítés a Voltage Controlled Oscillator (Feszültségvezérelt Oszcillátor) kezdőbetűit adja. Ezzel tudjuk – gyakorlatilag fokozatmentesen – beállítani, hogy a nagyjából 1 oktávot átfogó (egyébként szintén analóg) szalagbillentyűzet milyen frekvencián üzemeljen. A VCO kb. 8-9 oktávot ölel át, hullámformája pedig az úgynevezett „fűrészfog”. Ez egy éles, erős hangszín, ami a szinusz jelen kívül annak harmonikus frekvenciáinak egész számú szorzóit tartalmazza. A harmonikusoknak köszönhetően ez egy jól szűrhető hangszín, aminek később még lesz jelentősége.

Fűrészfog hullámforma - minél magasabb a hang, annál sűrűbben követik egymást a háromszögek

Moduláció hozzáadása
A sorban a következő két potméter az LFO-t (Low Frequency Oscillator) paraméterezi. Az első a sebességet állítja, a második pedig a burkológörbe mélységét. Érdekesség, hogy a sebességért felelős, átlátszó poti alá egy LED jelzőfény került, ami az LFO sebességének, helyzetének és a burkológörbe alakjának megfelelően változtatja a fényerejét. A burkológörbe pedig – akárcsak a VCO esetében – itt is fűrészfog, azaz elvben derékszögű háromszögek követik sorban egymást, változtatható sebességben.

Az LFO működése némelyek számára talán magyarázatot igényel: az LFO a VCO-val ellentétben egy olyan oszcillátor, ami közvetlenül nem ad ki magából hangot, helyette inkább egy másik komponens valamely tulajdonságát módosítja periodikus mozgásával. Analóg eszköznél úgy kell ezt elképzelni, hogy az LFO az előbb leírt hullámformának megfelelően alakítja a feszültséget. Mondjuk a háromszög tetején +3V a feszültség, ami folyamatosan, egyenletesen elkezd esni, amíg az érték el nem éri a nullát. (ez az út a háromszögünk átfogója). Mivel az eszközben az oszcillátor és a szűrő is feszültséggel irányítható, látható, hogyha ezek valamelyikére ráadjuk az LFO által generált feszültséget, az ennek a feszültségnek megfelelő hangot fog képezni. Kis átgondolással és a tények ismeretében rájöhetünk, hogy ez pontosan olyan, mintha mi megfognánk egy ilyen potmétert, nagyon gyorsan (ideális esetben 0 idő alatt) feltekernénk egy adott értékre, majd egyenletesen elkezdenénk lefele tekerni, és ezt a mozdulatsort ismételnénk meg adott frekvencián, mondjuk másodpercenként ötször (5 Hz). Az intenzitás (ahogy én írtam, a burkológörbe mélysége) pedig azt határozza meg, hogy mekkora legyen az eszközölt feszültségkülönbség, azaz, hogy milyen mértékben változtassuk meg a hangot, vagy mennyit is tekerjünk az adott potin.

Ilyen eszközökkel komplex és érdekes ritmusokat és dallamokat lehet létrehozni, nem véletlen, hogy az elektronikus zenének az ősidők óta egyik alapvető eleme az LFO.

Az eszközbe épített LFO-nak az előbb írt mozdulatsor maximum 14 másodpercet vehet igénybe (maximum ennyi idő alatt ér egyszer körbe), ami 1/14 Hertz, legnagyobb sebessége pedig nagyjából 750 Hertz, tehát másodpercenként 750-szer ismétli a mozdulatot, ami már jócskán a hallható tartományban van. Így egészen érdekes interferenciákat tudunk létrehozni. Az LFO egyébként a VCO vagy a VCF vezérlésére bírható rá, az előlapi kapcsoló beállításától függően. Azaz vagy a hangmagasságot, vagy a hangszínt tudjuk időben változóvá tenni. Érdemes még megjegyezni, hogy az LFO helyzetét a szalagbillentyűzet megnyomása nullára állítja (triggereli), azaz a ciklus minden gombnyomáskor újraindul.

A hangszín finomítása
Szintén két potmétert találunk a VCF (Voltage Controlled Filter) szolgálatában. Az első a vágási frekvencia tekerője, ami jelen esetben a magasabb tartománytól szabadít meg minket, azaz egy Low Pass (alul áteresztő) szűrőről beszélhetünk. A második a peak feliratot kapta, és a szűrő rezonanciapontjának y tengelyen mért magasságát adja meg – a gyakorlatban ennek a tulajdonságnak nagyon fontos szerepe van, karaktert ad a szűrőnek, érdekessé teszi a hangzását.

Rezonáns LP Szűrő

A szűrőt úgy kell elképzelni, hogy képzeletben egy hétköznapi átviteli görbe 20 kHz felőli ágát megfogjuk, és az x tengellyel párhuzamosan elkezdjük a 20 Hz felőli ághoz közelíteni. A peak a közvetlenül a vágáspont előtti túllövést állítja, azaz rakhatunk egy kis y tengely irányú púpot az átviteli görbére, mielőtt az elkezdene meredeken zuhanni. A leírt esetben az x tengely a frekvenciát, az y pedig a hangnyomást adja meg.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!