3.oldal

Már ott volt mindenki. Csendesen cseverésztek egymás között, mikor belépett pedig megpróbálták vigyázz állásba vágni magukat, de ez még közel öt év gyakorlása után is röhejesen nézett ki. Egyedül William tudta tisztességesen kivitelezni, de ő katona volt. Christine-nek nehezére esett, hogy ne mosolyodjon el. Aztán kiosztotta a szokásos feladatokat, kijelölte az utolsó ugrás időpontját, ami a mai naptól öt napra esett. Alapvetően két csoportban dolgoztak: Christine, William, David és Jessica az ugrást készítették elő, míg a többiek különböző vizsgálatokat végeztek a naprendszerben, melyeket minden egyes eddigi ugrásnál elvégeztek, így gyűjtve majd az anyabolygó számára hihetetlenül értékes adatokat.

Az idő gyorsan repült ennyi munka mellett. Mindenki megfeszített tempóban dolgozott, főleg az ugrás előkészítés okozott nehézséget, hiszen a saját koordinátarendszerükön túlra kellett belőniük a célt, jóval a fénysugarak által eddig elért területen kívül. De már minden készen állt, sikeresen befejezték a munkálatokat, ellenőriztek mindent. A közös vacsoránál izgatott volt a hangulat, mindenki várta a másnapot, fogadásokat kötöttek, hogy mit fognak találni. A közel egy héttel ezelőtti események negatív hatása már rég elszállt, s helyét a felfedezői izgalom vette át.

Ott akkor érezte Christine igazán, hogy a sok tanulás a pilótaképzőn, a sok lenyelt, visszaszívott gondolat a munkahelyeken, a töretlen kitartása, hogy a legjobb legyen meghozta a gyümölcsét. Az emberiség legjobban kiválogatott csapatába került bele, ráadásul vezetőként. És sikeresen el is jutottak idáig, a célig, az ő vezetésével! Soha életében nem volt még ennyire boldog, mint ott a vacsoránál, a csapatával körülvéve.

Ekkor vette észre. Az ajtónál állt, és nézett. Mármint, nem volt benne biztos, hogy mit csinált, de érezte, hogy őt nézi. Egy fekete, jellegtelen alak. Teljesen lefagyott egy mozdulat közben, és csak az alakra tudott nézni. Érezte, hogy elkezdenek az ajkai s a kezei remegni, de nem tudta visszafogni. Próbált másfelé nézni, de a teste egyszerűen nem engedelmeskedett tudata egyre sürgetőbb parancsainak.

Először a mellette ülő William vette észre, hogy valami nincs rendben. Követve a tekintetét, az ajtóra nézett ő is. Egy pillanattal később már el is sápadt, és megmerevedett. Azonban valahogy mégis sikerült azt a lehetetlen fogva tartó érzést leráznia magáról, az oldalán lógó fegyverért nyúlt lassan, majd mikor elérte, hirtelen az ajtóra fogta, s tüzelt. A fegyver hatalmas erejű lézersugarat lőtt ki, amely átégette az ajtón lévő üveget, és a fekete alakba csapódott, ott, ahol az arcának kellett volna lennie. Áthaladt rajta, mintha csak egy hologram lett volna az alak, a mögötte lévő fém falba pedig beleégett a lövés. Az alak megremegett, és mintha megfordult volna, aztán elindult lassan.

Természetesen a lövés megdöbbentette a többieket. Ijedt arccal néztek Williamra, aki a lövés után is még az ajtóra célzott holtra vált arccal, mellette Christine pedig talán még sápadtabb volt. David nyerte vissza legelőször a lélekjelenlétét s kérdezte meg a nyilvánvalót:
- Láttátok, igaz?
Christine és William szinte egyszerre bólintott. James erre felpattant, s ingerülten az asztalra csapva ezt mondta:
- Elég ebből! Egyszer s mindenkorra járjunk utána, mi ez az egész! Most is ott van? – kérdezte, az ajtó felé mutatva.
- Elsétált. Megfordult és elsétált. – mondta csendesen William.
- Akkor menjünk utána. Gyertek! – jelentette ki határozottan James.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!