El fogom olvasni a könyvet, legalább össze tudom majd hasonlítani megállapításait az én tapasztalataimmal.
Ami pedig azt illeti, a párbeszéd nem idézet, hanem csökött agyam szüleménye.

Érdekes dolog ez. Egyre inkább úgy érzem, hogy ennek a pár sornak a megírása 44 éve érlelődik bennem.
Kortársaimmal '69-ben végeztük a szakmunkásképző sulit, beültünk az írásbeli vizsgára. Megkaptuk a feladatot, belemélyedtünk az írásba. Egy idő után reccsenés volt hallható, meg az egyik cimborám kifakadása.
- Persze, hogy szeretlek, de az anyád szentségét, hagyj már békén!
Egy ceruza bánta a dolgot, kettétörve búslakodott a padon. A vizsgabiztos szétültette az ifjú párt, több zavaró tényező nem akadt.
Vége volt a tortúrának, kicsődültünk a folyosóra. Miközben láttuk, hogy Éva elmegy duzzogni vagy három ablakkal odébb, a cimbora elmesélte, hogy a lány állandóan bökdöste, és kérdezgette. Szeretsz? Válaszolt neki párszor, közben kérte, hogy hadd írja már nyugodtan a vizsgatételt. A sokadik kérdés után már nem bírta idegekkel.
Kívülállóként persze nem alkottam hangos véleményt, bár lappangott bennem.
Nos, egy idő után a cimbora kicsit habozva elindult Éva felé. Odaért, és bár nem lehetett hallani a beszélgetést, a pantomim mindent elárult. Éva győzött, a cimbora "megalázkodott".
Később összeházasodtak, még később elváltak. Éva indoka annyi volt, hogy a cimbora tutyimutyi, még visszaszólni sem mer.

A nő a legszebb ajándék egy férfi életében, de tudni kell bánni vele.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)