"Anno 90 nanónál is szenvedett az Intel a Netburst-tel. De megoldották. És már tudjuk, mit áldoztak be érte."
Az egy teljesen más történet. A Netburst dobásával eggyel (valójában hárommal vagy inkább néggyel) korábbi architektúrához nyúltak vissza, a Dothanhoz, ami a második generációs Pentium M-ek magja, a Banias utódja. Amikor bevezették a P4 első, Willamette magos változatát még Socket 423 foglalattal és RDRAM-mal (i850/850E chipset, ugyebár), akkor nyilvánvalóvá vált, hogy ez túl drága platform az átlagembereknek (tudtommal S423-ban nem is volt Celeron változat). Ezért fogták a Coppermine-t (P-III), és továbbfejlesztették, így lett belőle a Tualatin, ami annyira jól sikerült, hogy a Willamette magos P4-eket verni tudta a jóval alacsonyabb órajel ellenére is (130nm-en gyártva, holott a Willamette még 180nm-en készült; csak a Northwood lett 130nm-es). Aztán amikor megjelentek az olcsóbb 845-ös (igazán olcsó, DDR és SD támogatással) és 865/875-ös chipsettel, akkor dobták a Tualatint.
Időközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy a NB nem jól skálázódik lefelé, ezért nem való hordozható gépekbe. Egy csapat (a'sszem izraeli) mérnök elkezdte fejleszteni a Baniast, ami alapvetően a Tualatin továbbfejlesztése volt, csak hozzácsapták a Netburst Quad Pumped Bus-át. Ennek alacsonyabb csíkszélességen gyártott variánsa a Dothan. A Netburst utáni összes Inten CPU ennek a továbbfejlesztése, és nem a Netburst-é. Ezért van az, hogy "Core1" nem létezett asztali platformon, csak laptopban (Yonah mag), aminek az utódja a Merom, ennek asztali variánsai a Conroe(E6xxx)/Allendale(E2xxx-E4xxx)/Kentsfield(2xConroe; Q6xxx), utódja a Penryn(E3xxx-E5xxx-Pentium E6xxx-E7xxx/E8xxx) és a Yorkfield(2xPenryn; Q8xxx-Q9xxx).
A mostanság kiderült sebezhetőségek ezeket a CPU-kat nem érintik, ugyanis ezek a Hyper-Threading működéséhez szükséges részegységek tulajdonságai, amely a Nehalemmel tért vissza. A Penryn - Nehalem váltásnál történt az "áldozás".
Kicsit hosszú lett.