Örülök ennek az irománynak, úgy érzem neurotikus emberként meg tudom talán jobban világítani számodra a másik oldalt.

Tudom milyen elrontani emberek programját a saját neurózisod miatt, és emiatt legszívesebben azt érzed elsüllyednél, vagy elmúlnál mert másoknak fájdalmat okoztál, ráadásul nem is érzed így magad értékesnek a legkevésbé sem, hiszen ki akarna olyan emberrel barátkozni aki mondjuk "pánikbeteg", és nem lehet vele végig ülni egy filmet egy mozi kényelmes foteljében.

Az utolsó bekezdésben foglaltak gondolatai számomra megnyugtatók voltak, látszik hogy ki állsz mellette problémái ellenére is - igazi barát vagy - , de ez a legfontosabb, hogy érezze így is számít, a problémái ellenére. Amikor az ember eljut a mentális szenvedés olyan fokára amikor már úgy érzi ennél durvább nem lehet, na akkor tapasztal meg valami olyat mintha kibújna a bőréből, tehát a szenvedés nem tekinthető rossznak, mert önmagadhoz akar visszaterelni. Abban viszont igazad van, hogy a változást/ változtatást neki kell akarni elsősorban.

Persze aki nem tapasztalt még ilyet az azt gondolja hogy "az élet engem is jócskán osztogat, de mégis állom a sarat, tessék felállni és nem siránkozni". Nagyon jó gondolat, viszont ilyenkor nem érzed azt hogy a te kezedben van az irányítás. Aki neurotikus az alapszükségletei nincsenek kielégítve, nem kapott elég figyelmet, gondoskodást, megbecsülést, dicséretet gyermekként, akár látszólag stabil háttérrel rendelkezik, akár nem. Így kénytelen volt ezekhez a helyzetekhez olyan viselkedési sémákat kialakítani amelyek szenvedést okoznak neki és másoknak, de STABILAK, és KISZÁMÍTHATÓAK. A változás majd onnan indul, hogy sikerül felismernie melyek ezek a saját életében. A Te feladatod barátként pedig az hogy segíted ezen az úton ha igazán fontos neked, és amikor véleményt formálsz róla akkor nem csak saját szempontjaidat veszed figyelembe, hanem átteszed súlypontodat az ő nézőpontjába is.

Tapasztalatból mondom hogy nincs olyan roham amit a szeretet nem tud feloldani, és az odafigyelés. Én is mikor furcsaságokat érzek elég ha valaki őszintén érdeklődik, vagy rám mosolyog mindjárt más a helyzet.

És a legfontosabb, ne féljen segítséget kérni, nagyon jó pszichológusok vannak, ne dőljön be a sztereotípiáknak hogy a bolondok kiváltsága ez. Gyakorlatilag bárki elmehetne.

Remélem nem vetted megbántásnak a szavaimat, és tudtam segíteni. - Látod ez a gondolatom már egy tipikus sémaspecifikus dolog. Előre elnézést kérek mert annyira szégyellem magam ha valakinek fájdalmat okozok. Tulajdonképp egész életemben oda kell figyelnem ezekre. Most direkt leírtam hogy lásd milyen

[ Szerkesztve ]

Csúnya dolgot fogok mondani.

Először is köszönöm, hogy így álltál ahhoz, amit írtam. Igazándiból szerintem X nincs ránk tekintettel, akár neurotikus, akár nem, hiszen mint ahogy te is mondtad, kellemetlenül érzed magad, ha másoknak emiatt keresztbe teszel. Ő a legritkább esetben kért ezekért bocsánatot, pedig ezzel felnyitotta volna bennem az igényt az érme másik oldalának megismerésére, ez részéről emberibb megnyilvánulás lett volna.

Ennyin múlik, hogy úgy gondolok-e rá először, mint egy betegre, aki segítségre és törődésre szorul, vagy úgy, mint egy hisztis kis csitrire, aki képtelen magát jól érezni, és csak a drámát csinálja folyamatosan. Ezt szintén nem bántásnak szánom, de sajnos bennem ezen két érzelem keveréke gomolyog.

Ahogy mondtad is, nem azért csupán, mert nem igazán kért bocsánatot, hanem azért is, mert a változást ő indukálja.

Megjegyzés - szakértői segítség megvolt, technikákat tanultak a rohamok leküzdésére, és az irányítás visszanyerésére. Ez be is vált, már nagyon régóta nem volt roham. Az, viszont, hogy hogyan viselkedik - talán pont a gondoskodás és odafigyelés rontotta el - gyökeresen megváltozott. Lehet, hogy rájött, hogyha mondja, hogy baja van, akkor a barátnője foglalkozik vele. Erős társfüggőségnek tűnik kívülről, de persze annyiszor nem találkozunk, hogy ezt tiszta lelkiismerettel kimondjam. Szerintem a mindig könnyebb út választása is hozzátett ahhoz, hogy úgy érezze, hogy elveszíti az irányítást. Hiszen még a legegyszerűbb és legkönnyebb út is tartogat akadályokat, és azok jönnek, kíméletlenül, és meg kell őket mászni, még ha minden csontja sajog is bele. És a tudat, hogy ezek jönnek, veszi ki a kezéből a kontrollt.

De nem tudhatom, nem vagyok szakember. Ezek csak spekulációk. Akarok neki nagyon segíteni, de nincs hozzá jogom, sem képességem.

"Annyi mindenféléhez nem értek, hogy az már sokoldalúságnak számít” – Örkény István

Bocsi a hülye kérdésért, de pár dologgal nem vagyok tisztában.

Ez a neurózis, genetikai hajlamú, örökölt vagy kialakult... betegség lehet durva szó rá, ha legutóbbi. De értitek.

Van nekem is hasonló sztorim, csak nem tudom, hogy így belekeverjem-e.

"Most kell szerénynek lenni, mert most van mire." --- "All dreams eventually disappear when the dreamers wake."

A bocsánat kérős dolog ahogy leírtad teljesen érthető, egyáltalán nem csúnya dolog, én magam is így gondolom, hogy amikor tényleg nagyon a padlón van az ember akkor sem kezdi el magát sajnáltatni hanem ha tényleg nem megy egy adott közös tevékenység ilyen-olyan okból akkor elmondja a másiknak hogy "figyelj haver én nagyon szeretnék veletek itt maradni a Duna parton és jól érezni magam de bárhogyan próbálkozom nem megy, kérlek segítsetek elterelni a figyelmem erről hogy újra veletek lehessek."

Amit írtál hogy szakértői segítség megvolt, az azt jelenti hogy nem volt meg. Az nem segítség hogy megtanítják relaxálni mert a probléma gyökere nincsen feltárva, de sajnos a a mai orvoslás ahogy én látom nincs erre felkészülve, de nem is lehet felkészülve. Ugyanis az ember életének problémás részeire a választ senki más nem tudhatja csak az egyén. Így önmagamon kívül senki mástól nem várhatom el hogy megmondja mit csináljak, vagy hogy meg győzzön hogy ugyan kezdj már magaddal valamit.

Akarok neki nagyon segíteni, de nincs hozzá jogom, sem képességem.

Nagyon örülök hogy akarsz neki segíteni, a legtöbbet azzal tudsz hogy biztosítod hogy rád számíthat és kinyújtod a kezedet, de ha nem fogadja el akkor részedről nem kell nagy energiákat mozgatni hogy ez rendben legyen, neki kell akarni a változást.

A másik kollega kérdésére reflektálva annyit hozzátennék még hogy nem lehet ezt szerintem betegségnek nevezni. Azért nevezi a szakma betegségnek mert konkrét testi tünetekkel jár, bénítólag hat az emberre. Viszont ez inkább funkciózavar, mint elváltozás. Ha ebbe belemennék teleírnék nagyon sok sok oldalt. Maradjunk annyiban hogy van genetikai oldala is de nagyon kevés százalékban, inkább hajlam. Nagy részben attól függ hogy az elsődleges gondozód aki kiskorodtól kezdve melletted van milyen igényeidre hogy reagál, ki tudja-e ezt elégíteni, és ha nem akkor te hogy próbálod magadban ezt az űrt betölteni. Illetve szokások tömkelege amit szintén az elsődleges gondozótól, később a körülötted levő emberektől átveszel. Iszonyú bonyolult rendszer vagyunk. Jah és egyáltalán nem "hülye kérdés" amit feltettél nagyon is jó.

Egyébként így 2-3 év önismeret után mióta ezzel foglalkozom nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem majd szeretném ide egy blogbejegyzésbe leírni, úgy gondolom hiánypótló lehet.

[ Szerkesztve ]

Csatlakozom. Más szenvedéseiről jobb olvasni mint átélni őket.

Ez olyan kb, hogy valamilyen szinten "jó látni" azt, hogy másnak szarabb mint önmagunknak.

Szóval jöhet a story, meglátjuk übereli-e a saját tapasztalatokat.

127.0.0.1 SWEET 127.0.0.1

én is olvasnám, ha lehet

"Annyi mindenféléhez nem értek, hogy az már sokoldalúságnak számít” – Örkény István

Ám legyen.

3+1 beteg ismerősöm van. A sztorik inkább arról szólnak, hogy miként igyekeztek felülkerekedni a problémáikon.

1) első barátomnak valami dühkezelési problémái vannak. Vagy komolyabb a tünetek miatt, de nem mentem bele mélyebben. Nem a tipikusan aggresszív verzió, hanem az elfojtott. Fiatalon sok trauma érte. Tök közvetlen, jókat lehet vele beszélni, de ebbe két véglet is társult: átment "standby" vagy "destruction" módba. Előbbi esetén a környezete megszűnt létezni körülötte, a rekintete nem ott volt, hanem messzebb és eltartott egy ideig, mire reagált szóra vagy másra. Utóbbi esetén összetört valamit beleütött, belerúgott valamibe, ráüvöltött valakire, ilyenek. A legfélelmetesebb az volt, amikor a kettő mód váltotta egymást. Elkezdett járni pszichológushoz, mert ő is látta, hogy ez nem jó - ezt becsültem benne, valamint azt is, hogy mindig bocsánatot kért a kikelései miatt. Ma már rendes munkája van, igyekszik gyógyulni és a dühkitörései megszűntek, egyedül az arcvonásain, testtartásán látom, hogy épp elfojtja azt, ami kitörne.

2) második barátomat három évvel ezelőtt hasnyálmirigyrákkal diagnosztizálták. Dokik nem jósoltak neki sokat, pár hónapig azon volt, hogy megszakítsa a kapcsolatot a külvilággal, elzárkózott. De megértem, ha húsz évesen közölnék velem, hogy meg fogok halni, én is magam alatt lennék. Utána igyekezett helyrehozni a szociális kapcsolatait és minél jobban élvezni az életet, amíg megteheti. Tavaly megműtötték, kicsi volt az esély, hogy sikerül, de látszólag sikeres lett a műtét. Azóta mint akit kicseréltek: rendszeresen vért ad, önkénteskedik, többet sportol, lediplomázott és hamarosan apuka lesz.

3) harmadik barátom, Dávid, volt osztálytársam, autista. Nem ismerem annyira a betegséget, de elvileg gyerekként rendszeresen csesztették a többiek emiatt is. Szerencséjére a szülei minden lehetséges módon (speciális oktatás, sokszoros odafigyelés, fejlesztés) segítettek neki, így sikerült felülkerekednie a fogyatékosságán. Suliban jó jegyei voltak, odaadó, figyelmes emberileg és van egy csinos barátnője is. Sokkal emberibb, mint az átlag... ami megmaradt a betegségéből, hogy néha belegabalyodik a nyelve a mondatokba, idegennyelvet nem tud megtanulni és nem érti az iróniát, egyáltalán.

+1) a hat éves öcsém szintén autista... de csak remélni tudom, hogy idővel olyan lesz, mint Dávid Nem így néz ki. Mivel anyám olyan, amilyen, nem tud megfelelően gondoskodni róla (értsd: mint autistával), lassan iskolaérett lenne korilag, de nem látom így... mintha három évvel le lenne maradva. De ő is imádnivaló: mindig kinyitja nekem az ajtót, ha látogatóba megyek, osztozik velem az édességeken, múltkor hozta nekem a pokrócot is, mert hideg volt - a legjobb pillanat meg az volt, amikor életében először látott fehér galambot: "anya, anya, az a galamb fehér, be kell festeni szürkére!". Persze emellett rengeteg a hisztis, legkisebb dolgokon is nyávogós pillanata, ami miatt nem iskolaérett. Meg bár beszél, de nem elég jól, nem megfelelő logika alapján.

"Most kell szerénynek lenni, mert most van mire." --- "All dreams eventually disappear when the dreamers wake."

A gyerekkori barátom konkrétan elitta az eszét és a hatalmas, és tényleg ünnepelt tehetségét. Most kb. 160 kilométer van közöttünk, de már akkor mindenkit ellökött magától amikor szorosan mellette álltunk.

(Az erős nőknek gyenge fiaik lesznek.)

https://logout.hu/tema/re_gerincserv_muteti_kezelese/keres.php?suser=Eastman ⮞ Műtét nélkül is lehet megoldás...

Ezt igazán szívmelengető és jó látni: ha valakiben megvan az akarás, akkor a legmélyebb gödörből is kikecmereghet. A rákos illető valószínűleg azért zárkózott el, hogy magában rendet tegyen: úgy néz ki, sikerült

Ez és a többi történet az egészséges embereknek is erőt és kitartást ad a nehéz időkre. Köszönjük, hogy megosztottad.

"Annyi mindenféléhez nem értek, hogy az már sokoldalúságnak számít” – Örkény István

Maximális tiszteletem a blog írójának! Látszik, hogy mocskos mód rendben van a személyisége! Csak így tovább! Remélem eléri a célját a levél, valóban ez a legtöbb, amit tehetsz.

És látom dübörög a Csernus...

Köszönöm, nagyon jól esett ez a hozzászólás. Hosszú idő alatt, sok hülyeséget csináltam már. Csak remélni merem, hogy ezt sikerült kinőnöm.

Volt már, hogy fortyogott bennem az irigység és a düh olyasmi miatt, amin ma visszanézve már csak egy jót kuncognom kellett volna. És keresztbe tettem. És hülyeségeket csináltam, és mondtam mások háta mögött.

Ez kiderült, és megbocsájtottak. Mindegyik esetben, mert több is volt. Mai napig barátként tartjuk számon egymást, de nagyon ritkán beszélünk, vagy találkozunk, másfelé vitt minket a sors.

Az "érettségem" megkérdőjelezésével nem is kell sokat visszamenni: kicsit több, mint fél évvel ezelőtt megfogtam a barátnőmet, és a grabancánál kitettem. Aztán egy hónapig mással voltam. Aztán meggondoltam magam. Nem igazán korrekt és őszinte módon ment le ez az egész, és nem is lett volna muszáj.

A levél pedig úgy tűnik, hogy egyelőre betalált.

"Annyi mindenféléhez nem értek, hogy az már sokoldalúságnak számít” – Örkény István

Nem para, mindenki elb.ssza időnként. A kérdés, hogy felismered-e, hogy hibáztál és tanulsz-e belőle. Ha igen, akkor az csak a javadra volt.

Ezt a barátnős, kitevőset nem teljesen értem így.

Egyébként kísértetiesen sok a közös hobbi... gitár, barkácsolás, kerékpár, BME...

BME?! Melyik szak?

Egyébként szerintem ha valaki már mérnökire megy, legyen benne barkácsolós hajlam.

"Annyi mindenféléhez nem értek, hogy az már sokoldalúságnak számít” – Örkény István

Másfél évvel vagyunk a poszt születése után: A problémák megoldódtak, a Barátom mindenből kigyógyult. Sokkal nyitottabbá vált, felismerte a szenvedélybetegségét és fejlődőképessé vált. Boldog ember, akire azóta nehéz időszakomban támaszkodhattam.

A levélt kicsit akkor erősnek érezte, de a szándékomnak örült. A legjobb barátom, és megmarad.

"Annyi mindenféléhez nem értek, hogy az már sokoldalúságnak számít” – Örkény István