Egyszer egy zenetábor-szerű eseménysorozaton közel 9 órát kalimpáltam egyhuzamban, élőzenét produkálva, úgyhogy átérzem a srácok gondjait (alkohol mondjuk nem volt a gondok enyhítésére). Gitáros, basszus, dobos akadt tonnaszám, a zongora kevésbé népszerű hangszer, így bár körülöttem cserélődött a banda, engem nem váltott le senki.

Külön öröm volt, hogy a rendezvény a Velencei tó partján zajlott, augusztus közepén, milliárd szúnyog, muszáj volt egy kézzel játszani a kétkezest, mert a másik kellett a csapkodáshoz. Barátnőm úgy gondolta, hogy kisegít, így nagyjából a hetedik óra megkezdésekoz magához ragadt egy flakon szúnyogriasztót és nekiállt körbefújni vele. A gond akkor volt amikor a nyakam és az állam környékére ért, ugyanis egy különösen brutális méretű vadállat éppen a homlokomon keresztül szívta a maradék véremet és én ösztönösen odakaptam. Ez pont arra volt elég, hogy a flakon fújókájának körültekintéssel megválasztott irányát elmozdítsam és kaptam egy jó adagot a számba, orromba és a szemembe is. Na azt az öt percnyi tömör gyönyört leírni nem lehet, ahogy vakon próbáltam tovább játszani, mert hát könnyem-taknyom patakokban, fuldoklós köhögőrohammal fűszerezve, amit hisztérikus röhögés is táplált.

Egyik legkedvesebb zenéléssel kapcsolatos emlékem hős ifjúságom korából.

"How a government taxes its citizens is a direct declaration of a country's values."