Szia Parci!
nemcsak egy másik embert elengedni nehéz, hanem a múltat, a megszokottat is.Én msot pont ezzel küzdök. Volt egy hely, ahol még csak annyira jól sem éreztem magam, mégis , most, hogy elmegyek, nagyon nehéz elengedni mégis. Talán majd írok róla , ide.

Hála égnek embert még nem kellett nekem elengednem, eddig még mindig én voltam, aki mentem. Társas kapcsolatból is. (Huh, az a sok ...1 kapcsolat...)

[Szerkesztve]

"Tartsd magad távol azoktól, akik le akarják törni az ambíciódat! A "kis" emberek mindig ezt teszik, de a nagyok éreztetik veled, hogy te is naggyá válhatsz" - Mark Twain

Hát igen. Önzetlenül szeretni az az igazi művészet.

Az erős embernek nincs szüksége hatalomra, a gyönge jelleműt pedig tönkreteszi.

Az elengedés a legnehezebb egy kapcsolatban. Ha igazán szereted a másikat, akkor nehéz szívvel bár, de elengeded, mert te is azt akarod, hogy boldog legyen.
Ki tudja kinek nehezebb. Annak, aki menni akar, vagy annak aki ottmarad. Mindkét fél megszenvedi a döntést.
De ez is elmúlik egyszer. Kinyílik a világ, és magad is meglepődsz, hogy mennyire fontos és mennyi örömet tud szerezni sok más dolog is, amiről nem is gondolnád.
Ez (sajnos) tapasztalat.

[Szerkesztve]

Az élet nem fenékig tejföl... De ahol tejföl, ott nagyon!!!

ismét egy komoly írás, ami tele van hasznosnál hasznosabb, sőt igazabb mondatokkal

épp elengedés után vagyok, amit nehezen, de sikerült megtennem
s ami a legfurább, sokkal könnyebben érzem tőle magam
nehéz sokszor más megvilágításban látni a dolgokat, de hasznos és szükséges is!

Én soha nem tudtam ELENGEDNI. Hiába léptem ki eddig mindig én minden egyes kapcsolatomból, én sokkal jobban szenvedtem, mint a másik, mert nem ment nélküle mégsem. És hiába jött utána más, még egy csomó ideig párhuzamosan élt bennem a két ember, a régi és az új. Végleg pedig soha nem tudok felejteni. Ez az én sorsom. Gyűlnek bennem az emberek, valószínűleg azért, mert nem vettem a fáradtságot, hogy tanuljak a kapcsolataimból, és az emberektől, akikkel összehozott a sors. Vagy inkább Isten.
Régen sokat gondolkodtam, de aztán annyira elmerültem a hétköznapokban, a TV műsorokban, a sörözésben, a barátokban, az egyetemi tanulmányokban később a munkában, hogy elfelejtettem gondolkodni. Az emberek pedig egyre gyűltek bennem, lezáratlanul, és követelőztek, de én nem voltam hajlandó foglalkozni velük.
Most viszont már kell, hogy foglalkozzak velük, meg kell értenem, hogy mi miért történt velem, és el kell fogadnom, hogy ezek a dolgok nem "csak úgy" történtek, ezeknek oka van, és ez az ok én magam vagyok.
Tanulok érteni, megbocsájtani és elengedni. Tanulok szeretni, mert azt is elfelejtettem időközben.

Az elengedés egy "másik" aspektusa, bár mintha Parci írása is kerülgetné kicsit ezt a témát...

mintha magamat olvastam volna...