Jó kis cikk kolléga (ELTE-IK)

Én nem vagyok pánikbeteg, sem egyáltlán beteg, ám 4 évig voltam együtt egy lánnyal aki születésétől kezdve pánikbeteg. Hol jobban van és tünetmentes, hol rosszabbul és pszihiáterhez kell járnia. Sok gyógyszert nem kellett szednie, ám voltak időszakok amikor rosszabbul lett, és általánossá váltak nála a remegések, és a "meg fogok halni" érzés. Én csak annyi tennék hozzá a témához, hogy riszpektet érdemelnek egy ilyen betegségnél a családtagok is, ugyanis hiába a betegnek a legrosszabb, nyílván, azért a család is bőven kap belőle, és extra türelmet igényel a részükről a dolog. Hiába komikus, nekem sokszor nehéz volt éjjel 3-kor legmélyebb álmomból felkelni, átölelni barátnőmet (ez még nem nehéz), és ébren maradni, nyugtatgatni, huzamosabb ideig! Na nem kell sajnálni, lényeg a lényeg, ez a környezetednek is nehéz, és ők is tiszteletet érdemelnek.

megj: a legtöbb türelmet az igényli, hogy hogyan hitesd el a beteggel, hogy "nem szivem, nem fogsz a kenyértől megfulladni", vagy a "nem szivem, nem fogsz elégni itt helyben", vagy a "nem szivem, nem fogsz meghalni, ez biztos". Egy ilyen betegnél, elárulom sehogy, vagy legalábbis a barátnőmnél soha nem sikerült szép szóval meggyőzni arról, hogy nem lesz baja, egyedül a türelem és a kedvesség, a simogatás segített...

[ Szerkesztve ]