Velem tíz éve történt ilyen összeomlás. Nem volt hosszú kapcsolat, 1 hónap se talán, mégis padlóra kerültem. Egyszerre értetlenkedtem, dühös voltam. Vakon hittem benne, pedig minden lépését megjósoltam előre. Külön nehéz volt hogy egy munkahelyen dolgoztunk. Naponta látni, elviselni a közelségét, valami hihetetlen szar volt. Napi 24 órából, amíg ébren voltam csak ő és a szakítás járt az agyamban és a kérdések, miértek.
Ha nem az öngyilkosságon agyaltam akkor az ő vissza szerzésén. Persze mind kettőhöz gyáva voltam.

A lelki bajok után jöttek a testi bajok. Cirka 20 kiló minusz az étvágytalanság miatt, vesekő, tönkrementek a fogaim és egyebek. Ezek mellet gyógyszereken éltem amik semmit sem segítettek. Segítséget senkitől nem kaptam, igaz nem is nagyon kértem. Egy-másfél év után kezdtem rendbe jönni. Akkor meg fogadtam hogy inkább tíz év egyedül mint hogy még egyszer így járjak, ez idén járt le. Még mindig egyedül vagyok, lehetőségeim korlátozottak a csajozásra, de nem baj. Elvagyok így is. Az évek folyamán lett volna pár lehetőségem, de vagy későn reagáltam, vagy eleve bele sem kezdtem. Most már elképzelni sem tudom hogy valaha lesz feleségem, családom. Nem bánkódom, nem sajnálom magam.

Hülyén hangzik de tényleg az idő segít, kinek mennyi. Feladni nem szabad.

Ha egyedülállóval találkozunk, mindegy, mit mond, de biztos, hogy nem azért van egyedül, mert élvezi a magányt, hanem mert már megpróbált beilleszkedni a világba, de az emberek újra meg újra kiábrándítják.