Van, aki hajlamosabb a belesüppedésre. Akár hozott kulturális-gondolkodási képletek miatt, akár megoldóképletek hiányából fakadóan kevés önismeret és élettapasztalat esetén és/vagy kialakult vagy hozott agyi kémia okán. Dobogós helyen van az anyával való gyerekkori kapcsolat, a gyerekkor egésze, no meg ezek nem egyszer furfangos kombinációja. Így nem vethető oda az a mondat, hogy de hát lendüljön már túl, mert én is túllendültem.

A szakemberségről meg annyit - nem leírva az egész szakmát, de a nagyját(?), egy részét sajnos mégis kénytelen vagyok - hogy az emberek a nagy fogyasztói irányítottság és módszertan égisze alatt el alaposan vannak veszve a szómágiában, magyarul a forma írja a tartalmat: ha te kimondod azt, hogy szakember, akár magadra, akkor tekintélyt nyersz, szakértelmet. Hogy az álszakértelem vagy igazi, az már többedleges. És bizony mindenki szakembernek fogja nevezni saját magát, mert meg akar élni, méghozzá ebből, lelkiismerete, szakmai vénája nem mindegyiknek van, így feltétel nélkül elhiszi saját magáról a tutit (már csak az egó okán is). Bírom, mikor pl. 20 éves kislányok a nulla élettapasztalattal és ordítóan friss iskolavégzettséggel rátaposnak a nagybetűs élet gázpedáljára, fejest ugranak a szakmába, hogy majd ők mindent is megoldanak, persze a mindenkinél is. Később - úgy 20 év múlva - esik le nekik, hogy nem kis mértékű baromságokat gondoltak a világról, magukról, az emberről-társadalomról és ezek összefüggéseiről. Addigra persze jól megszedték magukat. Nem nagyban tér el az ilyen a Szabó Péter szinttől. Olyan is van, hogy a neurózisos, önvakságban szenvedő szülő elviszi a gyereket megjavíttatni - klasszikus - az idézőjeles doki meg hagyja, hogy a szülő a szájába adja a diagnózist, mert hát tőle jön a pénz... Csak óvatosan, emberek, némi fenntartással.

A pszichológus alapvetően arra való, hogy visszakínálja a földlakót saját maga összefüggéseivel. Sok pénzt is ki lehet dobálni az ablakon, mire egy élet- és szakmai tapasztalatban feletted állóval sodor össze sors. Van, ki az első beszélgetésre nem is számol fel díjat, hiszen nem tudhatjátok, hogy egymást keresitek-e, ez szerintem a korrekt eljárás. Kerülni kell azt, amelyik mindenre is tudja a megoldást. Szörnyű alakulásokat tesz lehetővé sajnos az arcvesztéstől való félelem. S mivel alapvetően megtört-meggyötört, adott állapotukban összetett, rejtett rendszerieket át nem látó emberek kerülnek a székeikbe/kanapéikba, gyakran nem ismerik fel az inkompetenciát, csak a segítséget, a kiutat hajtják. A pénz dolga mégis valahogy mindig objektív tud maradni, azt le kell csengetni, milyen érdekes.

Meg kell adni, ami az orvosé: jó esetben magas fokú logikai készség és pacientúrájából is fakadó tapasztalat, ha tényleg szükséges, gyógyszerfelírási jogkör melyek együttesével tud(hat) segíteni rajtad, ugyanakkor meg kell adni ami a betegé/bajba jutotté: te vagy magaddal napi 24 órában, így van, amit te tudsz a legjobban. A papíron nem, a gyakorlatban viszont mégis nem egyszer a legnagyobb művészet e kettőt egészségesen különválasztani és nem hagyni összemosódni. Van, aki a legnagyobb lehetetlenséget, lózungot is elhiszi saját magáról, mert egy dedikált másik ember mondta, teljesen ismeretlenül, első alkalommal. Ilyet azért ne. Ne tekintélyelvűség alapján közlekedjen senki, mert mégnagyobb pocsolyákban találhatja magát.
Ha alapvetően jó logikával és önismerettel bír a júzer a mindennapokban, elképzelhető, hogy nincs az a szakember - vagy csak nagyon drágán és nagyon ritka előfordulással - aki segíteni tudna neki. Függ természetesen a probléma mibenlététől is. Nem a sterilen alkalmazott segíts magadon doktrínáját ajánlom, de gondolkodást igen. Utólag egyszerűbb nyilván átlátni, de aki benne van, az nem utóbb van, hanem előbb, meg benne.

[ Szerkesztve ]