Folytatva: a téma az volt, hogy nem volt-e furcsa a 4x2-es lövegelrendezés a németeknél.

Erre reagáltam, hogy amúgy a koron belül a megépült hajóknál tényleg furcsa volt, hiszen általánosan három (USA, Nagy-Britannia, Olaszország), esetleg két fő tornyos (Francia) megoldások voltak az általánosak, és a legalább 3 ágyús lövegtornyok (kivéve KGV). Az egy kivétel a HMS Vanguard volt, amelynél viszont a Courageous és a Glorious csatacirkálóknak épült tornyokat használták fel. Szóval especiel egy hozzájuk hasonló hajó volt, az pedig pont brit lett.

A jövőre való tekintettel is a legalább 3 ágyús tornyokban gondolkodott mindenki (a franciák kívül nem sok mindenki akart 4 ágyúsat, és nekik sem volt realitás a 3x4db 381mm-es Alsace koncepció, noha általában az kerül elő vele kapcsolatban, mivel értelemszerűen az tűnt a leglátványosabb tervnek, de a legirreálisabbnak is). A tervezések alatt álló egységeknél megemlíthetjük a spanyolokat (a Littorio-osztály másolatáról lett volna szó), a hollandokat (eredetileg a Dunkerque-osztály terveit szerették volna megvenni, de a franciák elutasították a kérést, ezután a németekhez fordultak, és a Scharnhorst-osztály lett volna a minta, de a németek is elutasították a komplett tervdokumentáció átadását, ám az általános vélekedés az lett volna, hogy esszenciájában a Scharnhorst másolatai lettek volna, ha megépülnek). A többieket a korábban már említettem.

Szóval a két ágyús lövegtorony tényleg szokatlan volt a németektől, és a 4x2 ágyús elrendezés is. Lehet konzervatívnak nevezni, de a lényegen nem változtat.

Ami a páncélzatot illeti, az egy speciális eset. Én sem vagyok az all-or-nothing rajongója, de ahhoz túl kevés valós csatahajó-csatahajó ütközetre került sor, hogy egyértelműen pálcát törjek felettük. Ráadásul hiába van jó páncélelrendezése egy hajónak, ha más okokból sebezhető, lásd elégtelen torpedó elleni védelem például, avagy nem megfelelő redundancia avagy sérülésállóság (olykor fel-felmerül, hogy vajon egy olyan találat, ami tönkretette a Bismarck kormánylapátjait, vajon hasonló problémát okozott volna egy Iowa- vagy Yamato-osztályú egységen is). Az 1930-as években már egyértelmű volt, hogy a levegőből és a víz alól is komoly veszély fenyegeti a csatahajókat, így pedig ezek ellen legalább annyira fontos volt védekezni, mint a nagy kaliberű ágyúlövedékek ellen. Ráadásul egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a harcképesség már nem csupán a lövegtorony, lőszerraktár és optikai tűzvezető központtól függ, hanem egyre inkább a radartól is, amit nem lehetett páncélzoni. Így pedig a klasszikus csatahajó koncepció elkezdett összeomlani...

Légvédelmisek mottója: Lődd le mind! Majd a földön szétválogatjuk.