most nem fogok én is sablon szövegekkel jönni, a lényeget úgyis tudod (mint az írásodból kiderült...): fel a fejjel =)

sajnos én egész kiskorom óta néztem végig ahogy elveszítem azt akit mindenkinél többre tartottam, az édesapámat...
ő is rákos volt, melyet azthiszem 94-ben fedeztek fel... egy daganat volt a gerincén... volt egy műtéte ami az orvosok szerint teljesen rendben zajlott le, minden komplikáció nélkül és azt mondták, hogy rendben lesz minden... ebből az lett, hogy évekig semmi gond nem volt aztán újra kiújult a daganat és mégegyszer meg kellett műteni, ami szintén ''rendben'' sikerült... így a második műtét után már sokkal tovább tartott a felépülés, de hihetlen akaraterejének köszönhetően az orvosok még így is levoltak döbbenve, hogy ennyi idő alatt újra lábraállni járókeret nélkül szinte hihetetlen... aztán 2003-ban amikor elmentünk nyaralni horvátországba visszafelé már rosszul érezte magát ''nehezek voltak a lábai'' ahogy ő mondta... én mondtam neki hogy vezetek inkább én nehogy valami gond legyen (anyám nem tudott vezetni, én tudtam ugyanis autós-motoros beállítottságúak voltunk apámmal, de csak 14 éves voltam) de ő nem hagyta... nemtudom, hogy a makacsság miatt (ugyanis az ''öreg'' eléggé makacs volt..) vagy csak félt, hogy nehogy abból is gond legyen hogy megállít egy rendőr...
node mind1, amire hazaértünk egyből ahogy volt lefeküdt pihenni másnapra jobban lett... közbe persze jártunk kezelésekre, kemó és miegymás... aztán 2003 vége felé egyik hétről a másikra lebénult... szószerint... mentőbe be, irány korház, válasz: nemtudnak mit tenni...
7 hónappal és 1 nappal a bénulás után, 60. születésnapja után 1 héttel édesapám elhunyt... 8-as ballagásom után két nappal ismét korházba került, ekkor láttam őt utoljára... amikor jött volna rá 2 napra haza, anyám tért haza az összes cuccával...
így indult a nyaram és rá 3 hétre következett a 15. szülinapom... nagyon jól indult mit ne mondjak... azóta mai napig iszonyatos nagy űrt érzek, hiszen az ő helyét nem tudja senki pótolni, viszont megtanultam az élettől, hogy ha valaki küzd azért, hogy felépüljön, vagy elérjen valamit azzal iszonyatos mértékben segíthet, ugyanis ő mindig pozitívan ált a dolgokhoz... félreértéss ne essék, a rákban nem segíthet mindig a hit és az akarat, de az biztos, hogy ha feladja valaki az életet és szószerint szarik bele az egészbe, annak sokkal, de sokkal kevesebb esélye van átvészelni az egészet...

Az is lehet hogy minden kincsem csak egy másodperc töredéke...