az én édesanyám is méhnyakrákban halt meg. őt sem lehetett már müteni.. amikor minden vizsgálat megvolt, kiderül: már teljesen áttétes volt..már chemot sem kapott. '94-ben történt, 10 éves voltam, mindenki azt hitte h nem tudok semmit az egészről, azt hitték jól titkolják... pedig mindent tudtam.. emlékszem amikor anyukám BP-n volt kórházban, apám éjszaka telefonon beszélt a háziorvossal (aki végigkövette az egészet és próbálta rendezni a dolgokat), én meg a másik telefonon hallgattam végig, hogy nem lehet műteni, maximum 1 hónap, de lehet h csak 2hét.. 10évesen nem fogtam fel teljesen, aztán később kijött rajtam nagyon durván.. elveszítettem a barátaim nagy részét.. kiakadtam.. a legrosszabb az utolsó 2 hét volt. anyukámat már hazaengedték, h azt a pár napot velünk tölthesse. ő persze megkövetelte, h minden családtag végezze a dolgát (részben miattam is h ne jöjjek rá, de persze én tudtam mindent...) csont és börre fogyott, már féltem is tőle kicsit.. akkor még lehetett, nem tudom most lehet-e, de napi 3-5x volt nálunk aa háziorvos meg még egy orvos, akik jöttek felügyelni a morfiumot.. aztán egyik vasárnap mikor hazajöttem bátyámmal a templomból, mentő állt a ház előtt.. szaladtunk be a házba, rengetegen voltak a házban, sokan segítették fel a hordágyra, mert akkora fájdalmai voltak már előző nap is (morfium ide vagy oda), hogy hallottam a nyöszörgését.. emlékszem apám minden pillanatát mellett töltötte... aztán azon a vasárnap, amikor vinni akarták, fél órába tellett hogy felrakják a hordágyra, mert akár hol hozzáértek fájt. ''apa fáj, hagyjatok'' ezeket hallottam... engem el is vitt otthonról a szomszéd.. aztán apám megnyugodott.. bevitték a közeli kórházba.. aztán amikor a kórházba mentem látogatni, akkor nem engedték h bemenjek.. kedden vagy szerdán titokban beengetek hozzá.. emlkészem apám azt mondta, h ''ne ijedj meg, anyu nagyon beteg...'' bementem és nem találtam.. nem ismertem fel.. a legszörnyűbb az volt, amikor megszólalt: ''apa, kik ezek a gyerekek...'' soha nem fogom ezt elfelejteni.. majd nagy nehezen felismert minket.. kicsordult a könny a szeméből, adtunk neki egy puszit, azt mondta h szeret és hogy legyünk jók! aztán azt mondta apámnak, h ''vigyázz rájuk apa''.. ezekben a napokban (mivel apám mindig mellette volt), én mindig máshol voltam, aludtam.. csütörtök délután apám hamar hazaért.. hazahozott.. aztán átengedett a szomszédba, illetve átküldött h neki el kell intéznie még pár dolgot.. megbeszéltük h este kilencre menjek haza.. nem mentem mert elfeledtette velem valamelyest az emberek közelsége...apám jött értem.. még ő is leült a barátom szüleivel beszélgetni, nyilván anyukámról.. majd fél 11körül mentünk együtt haza..
péntek reggel készültem suliba, apám a kórházba, bátyám dolgozni.. reggel negyed 8kor csörgött a telefon.. én akartam felvenni, de apám megtiltotta.. aztán kitört belőle a sírás... kiadbált fel az emeletre a bátyámnak: ''tamás gyere hamar'' emlékszem... mintha ma lett volna.. aztán magához ölelt minket... : ''gyerekek, nagyon erősnek kell lennetek, anyuci meghalt....'' több mint egy órán keresztül zokogtunk együtt összebujva.. három fiu.. sirtunk.. ordítottam.
aztán emléxem meg is könnyebbültem. mindenki megkönnyebbült.. mert tudtuk, h már soha többé nem fáj neki... 13éve, mintha ma lett volna.
''...trend a lelke mindennek...''
