Sziasztok!
Nagyon tisztellek titeket a hozzáállásotok miatt, ez becsülendő jó példa lehet bárkinek.
14 éves voltam, épp osztálykiránduláson, mikor apukám kórházba került agy daganattal. Teljesen váratlanul ért minket, egyik nap csak úgy összeesett a szobában. Az orvosok még a műtét elött megmondták, hogy nem tudják teljesen eltávolítani a daganatot, és kb fél évet jósoltak neki. Műtét után kerültem haza, akkor szembesültem a kialakult helyzettel. Mélységesen megtört, de hát 14 évesen ez talán nem is csoda. A műtét utáni kezelések hatására az egész nyarat úgy tudta velünk tölteni, mintha nem is lett volna a betegsége. Ősztől kezdve elkezdett leépülni, és fokozatosan romlott az állapota. Viszont amennyire csak emlékszem Ő is küzdött. Egész életében olyan volt a hozzáállása a dolgokhoz, hogy ''ha félre löknek, sárba tipornak, nem megy valami, akkor se add fel, csináld meg''.
Tipikusan a ''mégha beledöglök is'' jellem volt, a maga pozitív oldalával.
Semmit sem adott fel, ugyanúgy akarta csinálni a napi dolgait, mosogatni, barkácsolni, szóval bármit amit bárki más is csinálna, noha már a lábán sem tudott stabilan megállni. Novemberre már kórházba került, mert nem tudtuk már itthon a gondját viselni, hisz valakinek pénzt is kell keresnie hogy legyen miből élni, a gyerekek meg iskolában...
Decemberben emlékszem már neki is mindenhol áttétek keletkeztek, hisz megbolygatták a kóros sejteket, és eltávolítani 100% nem tudták őket, így már ő is olyan volt, hogy minden kis érintés is fájdalmat okozott neki.
A kórházakról meg kb annyit, hogy ma is élesen elöttem van a kép, amint anyukám sírva telefonál, hogy legalább morfiumot adjanak neki, hogy az utolsó napjai kevesebb fájdalommal teljenek.
A legrosszab talán mégis az volt, hogy nem beszélt semmit, miután újra romlani kezdett az állapota a nyár végén. A daganat pont olyan helyen volt, hogy azt a részt nyomta el az agyban, ami a kommunikációs képességekért felelős. Tehát ezt a sok fájdalmat amit átélt, mindet az arcáról kellett leolvasnunk, látnunk.
Az utolsó két napot átaludta. Aznap éjszaka már csak én voltam fent, amikor felhívott minket az egyik szobatársa, (mi kértük meg, hogy ha valami változás állna be az állapotában, akkor legyen szíves tájékoztatni minket) hogy meghalt (''abbamaradt a szuszogása a Csaba bácsinak'', mondta). Azt az éjszakát végigsírtuk édesanyámmal és a nővéremmel. Ez volt az első alkalom azóta hogy megtuttam mi is van vele, hogy tudtam sírni. Mégis ez egyfajta megváltás volt neki/nekünk, hisz az utolsó fél év szörnyű volt.
Mindezt az egész sztorit csak azért meséltem el, mert Ő is jó példa volt rá, hogy sosem szabad feladni, megkeseredni, nem lehet lemondani az életről.
Szóval akármilyen rossz is a helyzet, kitartás. Küzdjetek az egészségetekért továbbra is ilyen kitartóan!! 
[Szerkesztve]
A kő is él, csak lassan csinálja.