Ez a viszonzatlan szerelem nekem is éppen aktuális.

Új kolléganő (ráadásul még ez is!). Gyönyörű, okos, jófej stb. Nagyon durván mellbe vágott az érzés.
A legrosszabb az egészben, hogy ennek kapcsán döbbentem rá arra, hogy a feleségemet már nem szeretem. Egy jó ideje már. Csak nem vallottam be magamnak.
Mire a feleségemmel átbeszéltünk mindent (válás, miegyéb), addigra neki már lett valakije.
Egyszóval jó alaposan elkéstem.
Nagyon sokat beszélgetünk és egy idő után már a pasijával kapcsolatos problémáiról is az én véleményemre, meglátásaimra volt kíváncsi. A bizalmába fogadott.
Ettől függetlenül sejtette, hogy mit érzek iránta.
Aztán egyszer "kimondtam a nyilvánvalót". Nem haragudott meg érte, sőt, ha lehet, azóta még közvetlenebbek vagyunk egymással. Nyíltabban és őszintébben tudunk beszélni bármiről.

Én boldog vagyok a közelében, egyszerűen csak azért, mert vele lehetek, mert láthatom és beszélhetek vele! Sokszor nem egyszerű. Különösen, amikor a pasijáról beszél, de ezt nem azért mondja, mert nem érdekli, én mit érzek. Elmondja, mert bízik az ítéletemben. Elmondja, mert a vallomásom után is képes barátként kezelni.

Nem tudom, hogy ha mindketten függetlenek lennénk, akkor mi lenne. Nem is gondolkodom rajta (az tényleg ábrándozás lenne).

Erre a helyzetre mondom azt, hogy: "az élet szigorú, de legalább igazságtalan is"

"Ki a büdös istennyila vagy te bohócképű!?" SzŐr Geri, birodalmi poéta és főszakács (:L topic)