Esik eső szép csendesen csepereg,
Rózsa sándor a kocsmába kesereg.
Kocsmárosné bort ide az asztalra,
Legszebb jányát állítsa ki strázsára.

Édesanyám strázsa kislány nem leszek,
Amott jönnek a fegyveres vitézek.
Rózsa Sándor nem vette ezt tréfára,
Felpattant a srága szőrű lovára.

Lova lova lova viszi messzire,
Egyenest a sötét erdő mélyibe.
Lova lába megbotlott egy gödörbe,
Rózsa sándort így fogták el örökre.

Rózsa Sándort feltették a szekérre,
Úgy vitték a városbíró elibe.
Azt mondja a városbíró kapitány,
Rózsa sándor nem él többé a lován.

Le az utcán szép csendesen lefelé,
Szamosújvár börtönkapuja felé.
Szamosújvár börtön fala de sárga,
Oda leszek élettfogytig bezárva.

Megüzenem én a zsandár uramnak,
Gondját viselje a drága lovamnak.
Hej-de,hej-de hej a betyár mindenit,
Lovát félti nem a saját életit.

Megüzenem én az édes anyámnak,
Küldjön párnát az ő Sándor fiának.
De az anyja azt válaszolta rája,
Göndör haja legyen az ő párnája.

Megüzenem én a feleségemnek,
Gondját viselje a gyermekeimnek.
Se csikósnak se gulyásnak ne adja,
Betyár legyen mint vót az édesapja.

Kerek erdő mélyiben van egy nagy tó,
Abban úszik egy fekete koporsó.
Rá van írva aranyozott betűvel,
Rózsa Sándor nem feledünk soha.