Én három dolgot látok, ami et okozhatja. Az ember mindig fejlődni vágyik, szociális lény, de emelett önző. Ez a három tulajdonság nehezíti meg, hogy a jó dolgokról írjunk, beszéljünk, énekeljünk.

A fejlődni vágyás azért nehezíti, mert mindig van egy cél a szemed előtt. Mindegy, hogy az mi.
Lehet egy felújítás, ahhoz pénz kell.
Lehet egy kiszemelt leányzó/pasi. Ahhoz bátorság, megnyílás, kilépés kell a komfortzónánkból.
Lehet egy történet, ami benned van. Ahhoz idő (és sok munka) kell, hogy megírd, pénz, hogy megjelenjen, stb.
Lehet egy vágy, hogy valamit megtanulj. Ahhoz szintén idő kell, gyakorlás és munka. Na meg pénz.
És még sorolhatnám, de a lényeg, hogy mindig van egy célod, és amíg el nem éred, addig bármi, ami kicsit is hátráltat, felbosszant. Lehet, hogy csak tudat alatt, és lehet, hogy valójában nem is hátráltat, csak te úgy fogod fel. Ezért kvázi mindig elégedetlen leszel. Néha csak egy kicsit, szinte észre sem veszed, néha beleordítanád a világba, hátha akkor elmúlik/megoldódik/megoldják helyetted.

A másik a szociális lény mivoltunk.
Csak gondolj bele! Amikor egy ismerőd megkérdi, mi újság veled, biztos, hogy arra kíváncsi, hogy lefröcskölt egy elhaladó autó? Segíteni érdemben nem tud rajtad, max együttérez. De már ez is segít valamennyit. Ugye a közhely, hogy ha kibeszéled magadból, akkor könnyebb lesz. Azért közhely, mert valahol igaz.
De ugyanúgy a szociális mivultunk miatt nem beszélünk annyit a jó dolgainkról. Mert ha az örömödet teszed nyilvánossá, akkor az olyan, mintha dicsekednél. "Nézd, nekem sikerült, büszke vagyok magamra!" Ezzel mit kezd a beszélgetőpartnered? Valószínűleg semmit. Te úgyis boldog/elégedett vagy, azt növelni nem tudja azzal, hogy meghallgat, akkor meg minek kötnéd az orrára? Neki biztos meg van a maga baja, a te sikered nem fog neki segíteni. Sőt, inkább még rosszabbul érzi magát, mert neki meg nem sikerült. Megint csak a szociális "lénységünk", vagyis hogy még tudat alatt sem akarsz neki rosszat.

A harmadik dolog, ami nehezíti, az az önzés. Igen, kicsit ellentmondani látszik az előzővel, pedig nem, tök jól megfér egymás mellett a kettő. A pozitív eseményeket azért nem mondod el, mert attól félsz, hogy a másik mond rá valamit, amitől kipukkan a lufi. Megsemmisíti, kisebbíti, felhívja a figyelmed arra, hogy az nem is úgy van, rosszul látod. És te ettől félsz. Az a jó dolog a tiéd, más ne piszkáljon bele! Sőt, ne is lássa, ne is tudjon róla, mert a végén még tönkreteszi. "Óh, jajj. Ne bombázz negatív hullámokkal már kora reggel!"
Ugye megvan az idézet?

Én legalábbis így látom a folytonos panaszkodást. Szociális kapcsolataink emberi mivoltunkból adódó, sajátos mellékterméke. Olyan, mint a testszag. Azt sem kérte senki, haszna sincs igazán, de mégis van.

"Csak egy olyan töltött édesség van, ami megoldja az élet problémáit, és az az Oreo." /Sheldon Cooper/