"A járadék újrafelfedezése
Van egy fogalom, amely a 19. századi klasszikus közgazdaságtan elsődleges kuta-tá si té mája volt, azonban később teljesen kiveszett a közgazdaságtanból. Adam Smith, Thomas Malthus vagy éppen David Ricardo számára elsődleges szempont volt a járadék fogalmának elemzése. Szerintük a munka, a föld és a tőke, a terme-lésben részt vevő tényezők mindegyike részesedik a megtermelt jövedelemből, ez a részesedés azonban korántsem egyenlő arányú. A piaci erőviszonyok alakulásától függően egyes tényezők birtokosai a versenypiaci egyensúlyi árnál valamilyen okból magasabb jövedelmet szereznek meg. Ricardo szerint mivel az élelem ter-meléséhez szükséges föld szűkös, annak tulajdonosai olyan többletjövedelmek-hez jutnak, amelyek egyfajta extraprofitként vagy járadékként értelmezhetők. A járadékvadászat általában a mások által megtermelt jövedelem megszerzésére irányuló törekvés, a járadék pedig olyan jövedelem, amelyért a tulajdonosa „nem dolgozott meg” (Jacobs 2016). Bár a járadék fogalmát később is használták, az nagyrészben elvesztette ezt az eredeti jelentését. A gazdasági járadék annak és azért „jár”, mert a gazdasági szereplő tulajdonol valamit (szabadalmat, monopolerőt, politikai hatalmat), így nem összekeverendő a profittal, ami a kapitalizmus mozgatóeleme. A profitért a vállalkozónak meg kell dolgoznia, folyamatosan részt kell vennie és versenge-nie a piacon a fogyasztók kiszolgálásáért. A járadékért azonban semmit sem kell tenni, mert az „jár”, állandó és kiszámítható, stabil jövedelemáramlást jelentve a tulajdonosnak akkor is, ha az teljesen passzív (Lind 2013). Az ingatlanok után járó bérleti díjak, a nyersanyagok kitermeléséből a földtulajdonosok által kapott járadék, a bankárok és kölcsönzők járadékai, a feltalálók szabadalmakból eredő jövedelemáramlásai, az infrastruktúra használatáért fizetett díjak, a piaci kartellek által a társadalomtól kikényszerített extra bevételek egyaránt járadéknak tekint-hetők (Lind 2013).Nagy dilemma elé állította ez a jelenség a klasszikus közgazdászokat, akik az egyenlőtlenségek végletes felhalmozódását vetítették előre: a tulajdonosok egyre több járadékra tesznek szert, amelyből újabb tulajdont vásárolnak, így tovább növelik járadékaikat – miközben, bár birtokaikat menedzselik, nem végeznek olyan munkát, amely indokolná az óriási jövedelmeiket. A probléma hatására számos közgazdász, még a neoklasszikus egyensúlyelméletet matematikai for-mába öntő León Walras is a teljes földtulajdon nemzeti, állami tulajdonba vételét javasolta megoldásnak. Bár a járadék fogalmát a neoklasszikus közgazdaságtan átalakította, hiszen a járadékvadászat alatt egyre inkább az állami „korrupcióra” igyekezték terelni a figyelmet, a tőketulajdonosok eredeti értelemben vett gaz-dasági járadékával már egyre kevésbé foglalkozott az elmélet (éppen úgy, ahogy a föld mint termelési tényező is teljesen eltűnt a modellekből). Eközben egyes nemzetközi vállalatok monopolhatalmukra támaszkodva gyűjtenek járadékot, azaz a kormányzat mellett ők is megadóztatják a munkaerőt.A járadék a 21. században minden értelemben fontossá vált, fogalmának fel-élesztésével a közgazdaságtan alapítóinak gondolkodásmódját elevenítjük fel, amelyre nagy szükségünk van ahhoz, hogy jobban megértsük napjaink globális egyensúlytalanságait és egyenlőtlenségeit.1 A munka és a tőke jövedelme (bizonyos esetben járadéka), illetve a tulajdonosok extraprofitja, amelyet szintén járadéknak nevezhetünk, a következő évtizedekben megvalósuló gazdasági növekedést és jólétet határozzák meg."
https://transparency.hu/wp-content/uploads/2018/09/SZV_88_beliv_nyomda.pdf 77ik oldal