Költői kérdés következik: miért van szükség egy életre szóló ígéretre? Mi a garancia arra, hogy 5-10 év múlva nem kopnak meg az érzések, vagy nem lángol fel az egyik, vagy netán mindkét fél más irányába?

Nem vagyok házasság ellenes, csak az egész intézménynek az alaplogikáját érzem instabilnak. Amikor igent mondok - akarva, vagy akaratlan - akkor abban a pillanatban bebörtönzöm az egyik legkorlátlanabb, legszebb érzést a világon: a szerelmet. Mert hol van az megírva, hogy nekem életem végéig egyetlen emberbe kellene szerelmesnek lennem? Ki mondja meg, hogy kit szerethetek és kit nem?

Bízom magamban, de nem tudhatom, hogy mit hoz a holnap. Az a szép az életben, hogy változatos és mindig mutat valami újat magából. Amikor önként és dalolva bólintok rá valamire, amit nem is ismerek igazán, akkor az élet egy hatalmas szeletét utasítom el. Mégis megtenném, mert tisztában vagyok azzal, hogy egy közös létben olyan csodák várnak rám, amiket egyedül soha nem élhetnék meg. Viszont azt is tudom valahol mélyen, hogy mindkettő létformára szükségem van, és az érzéseimet csak egy darabig irányíthatom ésszel.

Egy párkapcsolat alapja a szeretet. A szeretetnek mint érzésnek viszont nincs se iránya, se mértéke. Egész egyszerűen csak van és árad belőlünk elapadhatatlanul. Ellenben amikor házasodok, akkor ennek az érzésnek irányt és mértéket szabok. Egy életre...

Soha nem késő, hogy azzá válj, aki lehettél volna.