"Ha már a padlón vagy, szedj fel onnan valamit" Ez egy jó gondolat, igen nehéz megvalósítással.
A délelőttöm azzal telt, hogy bőgtem, bőgtem, mert egyszerűen nem tudom elhinni, hogy nem lehet mit tenni, szedjem szépen a gyógyszert. Ha jól számolom ez volt a negyedik doboz, most kaptam dupla adagra receptet. Egyszerűen nem megy, nem megy, hogy elhiggyem, hogy ez egyszer jó lesz.

Ha mégis, akkor pár évnél tovább tart? Nem valószínű. Ez azt jelenti, hogy az életem hátralévő részének nagy részét fájdalomban élem le. Elég. Elég volt.

Már nem tudok jól lenni, nem tudok végignevetni, mosolyogni egy napot, miközben sírhatnékom van. Eddig meg volt a remény, hogy egyszer véget ér. Most nem érzem ezt, most azt látom, hogy csak tömöm magamba a gyógyszereket és néha jobb, néha meg nagyon rossz.

Aki ismer, az tudja, hogy lételemem a mosolygás, most az is elveszett. Akkor mi maradt? Semmi... már nem vagyok semmi, egy gép vagyok, akinek dolga van. Lehet így kéne élnem, gépként.

Egyszerűen nem tudok túllépni azon, hogy csak a gyógyszer, hogy nem tudok ellene tenni. Hogy elfelejthetem, hogy terheljem magam mind szellemileg, mind fizikailag.

Az csak hab a tortán, hogy az alkohol, a grapefruit tiltott dolog számomra, hogy a vezetés csak nagy körültekintéssel lehetőség, hogy akkora alvásigényem van, amit nem tudok kielégíteni.

Persze csak panaszkodom, már megint, meg kéne látnom a jót az életemben. A jót, ami meg van, csak meg kell találni. Hogy itt lehetek, hogy elismerik a tudásom, hogy a családom szeret és persze van még más is.
Most ezeket látni nehéz. Ennek ellenére muszáj, hogy túl tudjam élni azt, ami most van.

"Egy mosolynál jobb a több"