Tegnap nagy részt két dolgot műveltem : belül sírtam a fájdalomtól, vagy mosolyogtam, és lelket ápoltam.

Nekem ez való, helyre kell rakni az embereket, és én a túlzott empátiámmal mindenkinek segíteni akarok, aztán megint én maradok egyedül, szarul...
Persze vannak jó pillanataim, amikor mások segítenek rajtam, mint ma reggel, ültem összerogyva az ágyon, látszott, hogy nem vagyok jól:
Szobatársam odajött, és felvidított, jobban voltam. Hiányzik a belső mosoly, hiányzik, hogy teljesen rendben legyek. Talán nyáron voltam utoljára teljesen oké, mikor minden igazi gondomtól távol voltam, és csak dolgoztam és tekertem, úsztam.
Hiányzik a mozgás is.... talán jobb kedvem lenne tőle, majd ha lesz időm, meg rákölteni valóm, akkor elindulok valahova mozogni, ez így nem állapot.

Folyton két ember jár a fejemben, valamilyen szinten szöges ellentétei egymásnak:
Feynman professzor és a témavezetőm. Egy dologban ugyanolyanok, fizikusok, akik máshogy látják a világot, és ezt mindketten megtanítják nekem, valami furcsa módon.

Megtanultam máshogy látni a dolgokat, mint mások, megtanultam szemlélni,már csak élvezni kéne az életet, és nem csak nézni, ahogy elmúlik.

"Egy mosolynál jobb a több"