A fiú a síneken (Az ígéret balladája)

Volt egy fiú, ki várt Reám,
Azon a végzetes nyári éjszakán.
Hitte, hogy feladom eddigi életem,
S találkozom vele éjjel a síneken.
Akartam én menni, Isten lássa lelkem!
Hisz tizenkilenc évig folyton őt kerestem.
Eltévedtem közben, s észre se vettem,
Más karjába voltam, pedig ott volt mellettem.
Hűtlenné tett egy délután,
Mikor elmondta, mit érez,
S én csak néztem Rá oly bután,
Mint aki akkor is ért, ha nem kérdez.
Nem kérdeztem semmit, és választ sem vártam,
Minden adott csókjával bolond szívébe láttam.
Minden olyan ködös volt,
Mégis kristálytiszta,
S ő minden lélegzetvételem szerelemmel itta.
Kérte, hogy szökjünk el,
Hagyjunk mindent hátra,
Miénk a végtelen,
Szaladjunk bele együtt a világba!
Magamban sem bíztam,
Miért hittem volna benne?
Minden férfi hazudik
Játszva és nevetve.
Nem akartam letörni,
Hisz vidám volt és lelkes,
Oly jó volt látni nevetni,
Ki szívemnek oly kedves.
Tétováztam legbelül,
Mégis rögtön igent mondtam.
A gondolat megrémített,
Vajon helyes döntést hoztam?
Hazug szót szült ajkam,
Ő mégis hitt Nekem.
Bizalommal, fájó hittel
Szorította két kezem.
Szövetséget kötöttünk,
Ha éjfélt üt az óra,
Itt hagyunk mindent mögöttünk,
S legyintünk marasztaló szóra.
Közös életünk kezdete
A hármas számú vágány,
Onnan indulunk nevetve,
S majd stoppolunk a sztrádán.
Eljött az alkonyat,
Az órámat lestem.
Menjek, vagy maradjak?
Mindenben választ kerestem.
Mi lesz, ha nem lesz ott?
S majd máshol nevet rajtam,
A félelem lebénított,
Pedig szaladni akartam.
A percek csak rohantak, a mutatók kergették egymást,
Tudtam, csak a nap vége hozhat majd megváltást.
Némán ültem szobámban, s küzdöttem magammal,
Még soha nem néztem a tükörbe ekkora haraggal.
Ő csak várt engem tétován, nem szűnt meg bennem bízni,
S azt, hogy én benne kétkedem, nem akarta elhinni.
Ott állt a peronon, egy tapodtat sem mozdult,
Valami közelített fényesen, reményvesztett könnye kicsordult.
Nem habozott tovább, a sínekre lépett,
S eldobta magától, mit soha nem féltett.
Elindult az úton, min velem akart járni,
Nélkülem megbotlott, s már nem tudott felállni.
Nem akart mozdulni, hisz megígérte Nekem,
Lehet tűzvész, vagy hurrikán Ő ott lesz a síneken.
Nem kaptam levegőt, úgy éreztem, megáll a szívem,
Nem tudtam mi a baj, csak zokogtam keservesen.
Valami megváltozott,
Tudtam és éreztem,
A másik felem eltávozott,
Mert nem bíztam, s vétkeztem.
Nem vagyok már hitetlen, hisz a hit hiánya gyilkolt,
Egy hívő lélek emléke szívemen egy sírbolt.
Nem gyászolom kedvesem, hisz tudom, újra látom,
Pontos időt nem ismerek, csak a megfelelő vonatot várom.
Nem sietek, nem rohanok,
Hagyom, hogy életem homokórájában lassan peregjen le a homok.
Ezt akarja ő is, tudom,
Nem hívogat, nem sürget.
Majd, ha eljön az én időm is,
Csókjaiban megfürdet.
Nem félek én attól soha,
Hogy nem várja meg, hogy beérjen életem utolsó mozdonya.
Mert megígérte akkor nekem,
Bármi történjék, Ő ott lesz a síneken.