Bocsi hosszú lesz, de most van időm írkálni... 
Persze összetett dolog ez, csak érdekes tapasztalás számomra. Már elég régóta direkt figyelem is ezt, sőt nem átallok rá is kérdezni (persze mint ha csak úgy véletlenül feljönne témaként), hogy ha látok valami akár pozitív, akár negatív, de erősen jelenlévő viselkedésmintát egy-egy gyereknél, akkor vajon amúgy volt-e a szülőkkel való kapcsolatuk során együtt alvás, vagy sem (még ha ez csak egy adott téma piciny szeletének nagyon erős kiragadása is). Lehet félreérthetően fogalmaztam, de az együtt alvás az általad is említett "affinitásnak" és így a nevelés milyenségének szerintem is csak egy (lehetséges és messze nem szükségszerű) mutatója semmi más. Mindenesetre érdekes mint téma és érdekes az általam megfigyelt viselkedésmintákkal való korrelációja is. 
Amúgy ritka korrekt a hozzáállásod a témához! Tudnék mesélni, hogy mi miket és néha milyen stílusban kaptunk meg emberektől... 
Nálunk ez az egész együtt-alvósdi úgy alakult, hogy először Imi is a saját kiságyában kezdte, de nem aludt túl jól már az első szopi után sem nagyon tudtuk visszatenni pár hónaposan sem. Feleségem szép lassan rászokott a hónapok alatt, hogy az első "átvétel" után (mivel ő ágyban szeretett szoptatni) egyre ritkábban rakta vissza a gyereket (aki így már szinte azonnal vissza is aludt szopi után), szép lassan az idő előrehaladtával pedig szopi után már eleve mellénk rakta aludni, nem erőltettük a kiságyat. Úgy 1 éves korában vettünk a gyereknek egy rendes heverőt (az ágyunk mellé tolva) amiben már első este benne is aludt és ez így ment jó pár hónapig minden gond nélkül (ekkor már átaludta az éjszakát). De pár hónap múlva őfelsége rászokott, hogy éjfél után hajnali 1-2 körül átmászva az anyján bebújt közénk és ott folytatta az alvást közöttünk, bekucorogva a pocakomhoz. Szóval külön is aludt, meg nem is. Ez így ment majd 2 éves koráig.
Úgy négy hónapja volt egy költözésünk és 2 hónapja megszületett a tesó is (a kettő együtt valószínűleg már sok változás volt a gyereknek egyszerre), így most ismét csak velünk és közöttünk hajlandó elaludni és aludni is. Ha mégis megpróbáljuk a saját ágyában altatni, akkor csak sírdogál altatáskor (nem hisztizik, csak szipog, folydogál a könnye (na ilyenkor szakad meg az ember szíve, nyilván azért is csinálja (tudom lúzerek vagyunk, de be is adjuk a derekunkat, nem erőszakoskodunk). Egyszer amikor végre mégis elaludt az ágyában és örültünk, mint majom a farkának, akkor úgy 2-3 óra múlva éjszaka hangosan felsírt álmából és láthatóan félkómásan keresett "valakit"maga mellett akihez hozzábújhat alig tudtuk megvigasztalni. Na mondtam ezt nem csináljuk, ha van lelki igénye a gyereknek arra, hogy velünk aludjon, akkor velünk alszik, majd elmúlik (mint nálam). Szóval itt tartunk most, újra velünk alszik. Andris viszont más személyiség, ő a saját kiságyában alszik és amennyire most látjuk, neki Imivel ellentétben ez meg is felel, már most is csak 1-2 alkalommal szopizik éjszaka és utána a kiságyba visszatéve folytatja is az alvást reggelig, sőt sokszor "lekéredzkedik" napközben kézből is, hogy "bámészkodjon". Amint letesszük a kanapéra azonnal megnyugszik és 5-20 perceket is elvan (feltéve, hogy a hangunkat hallja). Na ilyeneket Imivel esélytelen volt megtenni, azonnal jelzett a magasságérzékelő és jött az üvöltés.
Engem egyébként ez az együtt alvás messze nem zavar (az ellenkezője sem, bár ezzel van konkrét rossz tapasztalásom családon belül, sógoréknál), sőt élvezem is. Nagyon meghitt tud lenni, főleg amikor reggel arc-simivel, vagy puszival ébreszti az embert a gyereke, na olyankor elolvadunk, bár elég sokan beszólnak érte. Olyanokat vágnak az ember fejéhez amiket mi kapásból meg tudunk cáfolni (vagyis csak megtudnánk inkább, mert bele sem kezdünk a magyarázkodásba) mivel 4 éves koromig aludtam a szüleimmel, feleségem pedig 3 éves koráig és szinte minden amit beszólásként megkapunk egyáltalán nem igaz sem rám, sem őrá.
Ezért nem szeretem a megmondó embereket és ezért is tartózkodom attól, hogy én bárkinek is akármilyen tanácsot adjak (ezért nem vagyok itt sem túl aktív), mert annyira különbözőek a gyerekek (a saját kettőm is az már most látszik), hogy ami nekem bevált, lehet másnál abszolút nem működne. Amitől az egyik elkényeztetett lesz (vagyis okként azt az egy adott dolgot feltételezik), annak a másik gyerekre nem lesz hatása (pont a nevelés összetettsége miatt nem lehet egyes dolgokat kiragadni). Mi is a nővéremmel hasonló korúak vagyunk, ugyanabban a faluban, ugyanabban a házban felnőve, ugyanazon szülőktől ugyanazt a nevelést kapva, majdnem pontosan ugyanazokat az iskolákat kijárva is teljesen eltérő emberek lettünk, egészen máshogy megközelítve az életet, na ennyit arról, hogy akkor mit tudhat egy idegen erről az egészről, aki lehet akkor látja először a gyereket.
Nem mondom vannak "nagy igazságok" a gyereknevelésben, de például ez szerintem pont nem az a "tevékenység" amire ráhúzható bármelyik is. 
![;]](http://cdn.rios.hu/dl/s/v1.gif)
