Miért szól akkor rosszul egy készülék, ha nem a paraméter miatt?

Nos, véleményem szerint a szükséges kapcsolások már legalább ötven éve rendelkezésre állnak. Az alkatrészek úgyszintén. Véleményem szerint a kivitelezésen bukik el a zene. Ennek oka legtöbbször bosszantóan egyszerű! Az alkatrész rosszul van beforrasztva. És / vagy a földelés rosszul van kialakítva. Nem műszakilag, hanem hangban. Vegyünk például egy ellenállást. Nem mindegy, hogy így vagy úgy forrasztjuk be! Műszakilag mindegy. Mérhető különbség nincs, de nem úgy a hang! Például ha jó irányba forrasztottad be, akkor az énekes énekel, ha fordítva akkor meg kiabál! "Csak" ennyi a különbség. Tudom vicces, de így van. Akkor kérdezhetné valaki, minden alkatrészt hallgassak meg mindkét irányban? Igen. Nincs más út. Én a készülékeimhez nem csak kapcsolási rajzot és alkatrészlistát készítettem, hanem minden alkatrésznél felírtam az irányát is. Természetesen féltve őrzött kincsem. Nem teszem közzé. Viszont mindenki szabad. Kísérletezz! A Hang a Zene meg fog jönni. Számomra csodálatos ezzel foglalkozni. Tudom, a "Szakik" szerint ez őrültség!

Kiváló hang tranzisztorral

Most kicsit foglalkozzunk a tranzisztorral. Leírom, igazából semmi bajom nincs a tranzisztorokkal. Nagyon is szükségünk van rájuk. Mára pedig nem ok nélkül szorították ki az elektroncsöveket az élet szinte minden területéről. Azt pedig már korábbi cikkeimben is említettem, hogy egy John Linsley Hood által otthoni hallgatásra 1969-ben tervezett erősítőnél nem nagyon kell jobb. Pedig tranzisztoros. A kapcsolás nem ellenütemű. Ha áttekintjük a működését, észrevesszük, hogy a felső teljesítmény tranzisztor nem ellenütemben dolgozik, hanem aktív ellenállásként. Talán ez az oka, hogy nincs a tranzisztoros erősítőkre jellemző hangja. Ami jó! Ha ilyet építettél és nem esik le az állad a hangjától, akkor nem jól építetted! Nekem ez a tapasztalatom. Most a cikk írásakor 2023 nyara van. A jelen árakon gyors számolással az alkatrész költséget egy JLH1969 tisztességes megépítésére 200.000Ft-ra becsülöm. Úgymond “közép hangon”, közepes alkatrészekkel. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nincs feljebb. De azt igen, hogy le lehet élni vele egy életet. Ha már szóba került, az én célom olyan audio készülékek építése, melyekkel leélhetem az életem. Ez pedig igen lényeges szemléletbeli különbség mindazokkal szemben, akiket – hogyan is fogalmazzak? – a „kalmár szellem” vezet. A készülékeim koránt sem tökéletesek, ugyanis hiszem, hogy a tökéletesség unalmas. De erről is írtam már. Szóval visszakanyarodva a tranzisztorra. Célba érhetünk vele. Komoly késztetést is érzek, hogy tranzisztorral építkezzem. Ám ellenállok.
Sajnos van vele egy elkerülhetetlen, járulékos problémám. Ez nem is a műszaki paramétereiből fakad. A gondom, hogy áram vezérelt. Ez persze önmagában nem lenne probléma, de sajnos olyan következményeket hoz magával, ami már az. Mire gondolok konkrétan? Leegyszerűsítve: az elektroncső áramköre magas feszültség és alacsony árammal működik. A tranzisztor fordítva. A tranzisztoros kapcsolások magas áram és alacsony feszültséggel dolgoznak. Ez pedig gond. Miért? Azért mert a működéshez szükséges kapacitás emiatt igen nagy! Több ezer de inkább tízezer mikrofarád! Ekkora kapacitást pedig csak elektrolit kondenzátorral lehetséges biztosítani. Na ez itt a gond. Az elektroncsöves készülékek ugyanilyen ok miatt kiválóan működnek csatornánként néhány száz mikrofaráddal és így teljesen elhagyhatom az elektrolit kondenzátorokat. Ez pedig sajnos fontos. Természetesen én is rendelkezem kiváló hangú elektrolit kondenzátorral, ELNA Black Gate, SILMIC II. Valóban kiválóak, nagyszerűen teljesítenek egy Hood 1969 erősítőben, mindaddig míg meg nem hallunk egy elektrolit kondi nélküli csöves rendszert, komoly polipropilén kondenzátorokkal. Az azért más. Sokkal kevésbé készülék ízű. Az imént leírtak annyira kardinális kérdés a számomra, hogy emiatt nem építek tranzisztorral.

Van azonban még ok, ami szintén fontos ugyan, de számomra nem kabinetkérdés. A most következő ok miatt még építenék tranzisztorral, de az előbbivel együtt már sok nekem. Ezt is próbálom egyszerűen leírni. A tranzisztorok működése túl jó. Még MHz-es tartományban is. Az elektroncső más. Akkor hol itt a hiba? Pont ez. Az elektroncső és a szükséges alkatrészei mint például a kimenőtranszformátor és azok hiányosságai a kezünkre játszanak. A tranzisztor gyorsasága, nagyfrekvenciás működési képessége pont hogy nem. Ezekre persze megvannak a megszokott áramköri megoldások, melyek nem sokat érnek, általában máshol más problémákat okoznak melyek jól mérhetők, ám ami nagyobb baj, hogy a hangzáson is rontanak. Összefoglalva egy gitárossal beszélgetve hallottam a következő okfejtést, ami szerintem jól leírja a jelenséget. Ez ember számára így „jön le”. Szóval, ha a gitáros a gitárja eredeti, igazi hangját szeretné hallani, akkor tranzisztoros gitárerősítőt használ. Ha viszont a gitár hangjának, testesebb, feldúsított hangját szeretné akkor elektroncsöveset. Ez a lényeg! A cső csal! De én ezt szeretem! És nem csak én! Ez a “csalás” elbűvöl, érzelmeket kelt vagyis zenél. Ez pedig jó.

Természetesen az elektroncső és tranzisztor hangzásának összehasonlítása ezen kívül műszaki szempontból sok mérnöki tanulmány témája volt már. Az egyik Russel O. Hamm Sear Sound Studios, New York, NY 1973. május. 21.

“A tranzisztor jellemzői, amelyekre alanyaink felfigyeltek, a fehér zajos hang, valamint az „ütés” - dinamika - hiánya voltak. A “fehér hang” természetesen közvetlenül kapcsolódik a tranziensek túlterheléséből eredő élhez. Az a feltételezés, hogy ez fehér zaj, annak a ténynek köszönhető, hogy sok éles hangzást okozó harmonikus, mint például a hetedik és a kilencedik, nincs zenei kapcsolatban az alaphanggal. A fül ezeket a disszonáns hangokat egyfajta zajként hallja, amely minden megindulást kísér. A dinamika hiánya az erős harmadik harmonikusnak köszönhető, amely erősen „el takarja” a hangzást.
A vákuumcsöves erősítők abban különböznek a tranzisztoros erősítőktől, hogy a túlterhelési tartományban működtethetők anélkül, hogy kifogásolható torzítást okoznának. A lassú felfutó él és a túlterhelési karakterisztika nyitott harmonikus szerkezetének kombinációja szinte ideális hangrögzítő kompresszort alkot. A hallható 15-20 dB-es „biztonságos” túlterhelési tartományon belül a csöves erősítő elektromos teljesítménye valójában csak 2-4 dB-lel nő. Ez a hatás azt eredményezi, hogy a csöves erősítésű jelek hallható szintje magas, amit a hangerő-jelző (VU-mérő) nem jelez. A csövek hangosabban szólalnak meg, és jobb jel-zaj aránnyal rendelkeznek ennek az extra szubjektív térnek köszönhetően, amellyel a tranzisztoros erősítők nem rendelkeznek. A csövek nagy dinamikát kapnak jellemzőik miatt. Mivel a hangos jelek magasabb szinten is rögzíthetők, a halkabb jelek is hangosabbak, így nem vesznek el a felvételi zajban, és hatékonyan, tisztán adják a csöves hangzást. Az erősebb basszus érzet közvetlenül összefügg az erős második és harmadik harmonikus komponensekkel, amelyek a „természetes” basszust „szintetikus” basszussal erősítik.”

Ez a 7 oldalas tanulmányból kiragadott összegzés, a végéről. Megemlítek hazai írást is, a Rádiótechnika 1970. 1-3. száma, a Tranzisztoros HI-FI erősítő cikksorozat. A továbbiakban nem idézek több tanulmányt, mert mindig ez a végkövetkeztetés.

Ezt persze sokan tudják. Talán emiatt is élik újra virágzásukat az elektroncsövek az audio technikában. Divat lett egy csöves készüléket birtokolni. Sőt tovább megyek, érzek egy olyan kialakult, téves elképzelést, hogy ha egy készülék "csöves", akkor az biztosan jó is! Ez egyáltalán nem igaz. Saját tapasztalatom, mert én is vásároltam kezdetben ilyet, hogy a hangjuk nagy csalódás. Az elektroncső is csak egy alkatrész a nagy egészben, az elvi illeszkedését az ember füléhez ki is kell tudni-akarni hozni belőle.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!