2024. március 29., péntek

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Utazás rovat

Egy kamionos naplója 13.

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Útban hazafelé

[ ÚJ TESZT ]

Hát megjött a várva várt folytatás!

Előzmény 1 ----> Előzmény 2. -----> Előzmény 3. ------> Előzmény 4. ----> Előzmény 5 -----> Előzmény 6 -----> Előzmény 7. ------> Előzmény 8. ------> Előzmény 9. ------> Előzmény 10 ------> Előzmény 11------>Előzmény 12

Április 17. 16 óra 50 perc
Saarbrucken Francia-Német határ

Útban vagyok hazafelé. Remélhetőleg most haza is érek, nem úgy, mint pár napja. Bízom még mindig az igazságban, sokszor átgondoltam mindent, tudom, hogy én nem hibáztam. Legalább is ekkorát nem.Átgondoltam ezer meg egyszer mindent, újra meg újra, és nem találom a választ. Itt a parkolóban több magyar kolléga is tölti a pihenőjét, beszélgettünk délelőtt is egy-egy sör mellett, es bármennyire is hihetetlen, arra a következtetésre jutottunk, hogy még mindig az én munkaadóm a legjobb sok tekintetben az országban. Nagy, tőkeerős, van munka mindig, időben fizet, és még sorolhatnám. Nyilván nem jótékonysági intézmény, egyik cég sem az, miért pont ez lenne kivétel. Mindegy, ami megtörtént, azon már nem tudok változtatni, hazaérve megpróbálok a végére járni a történteknek, aztán meglátjuk mit hoz a jövő.

Tehát akkor időrendben a történtek:
miután jól kialudtam magam a körülményekhez képest a "folyóvizes" parkolóban, reggel nem sokkal hét után elindultam, hogy megkeressem a felrakóhelyet. Miután a GPS szerint nem volt meg 10 kilométerre sem tőlem, így nem aggódtam azon sem, hogy a pontos címet, ami egy industriálban volt, nem ismerte a gép, gondoltam a nem túl nagy városban nem lesz nehéz megtalálnom. Meg amekkorát tévedtem! Már vagy egy órája bolyongtam hiába, amikor egy autószerviz előtt megálltam, hogy megtudakoljam az útirányt, mivel előtte többen is akiket megkérdeztem, csak a fejüket rázták, hogy ilyen cégről még csak nem is hallottak. Már kezdtem azt hinni, megint rosszul írtak le valamit, amikor is a szervizben egy emberke a fejéhez kapott, és lázasan magyarázni kezdett, franciául. Miután megértettem vele, hogy enyhen szólva is fingom sincs, mit beszél, előszedett valahonnan egy város térképet, és a megfelelő oldalt lefénymásolva, kihúzófilccel bejelölte nekem a helyet, amit kerestem. Hálásan megköszöntem neki, a GPS-en egyeztettem, így mar meg is találtam, és sec perc alatt a helyszínen is voltam. Egy eldugott kis udvar volt az egész, valami fuvarozó cég lerakata, gidres-gödrös, koszos udvarral, félig vagy teljesen szétkapott teherautókkal, amiket láthatólag donorautónak használtak. Nem éppen bizalomgerjesztő látvány volt, el is csodálkoztam, hogy innen megy export Magyarországra.

Megkerestem az irodát, vittem magammal a refszámot felírva, amit csodák csodájára, most talán először kérés nélkül megkaptam SMS-ben, és már állhattam is az egyik rámpára. Itt jegyzem meg, hogy az átakasztásos fuvarról, a többszöri kérésem ellenére sem kaptam diszposzamot, mind a mai napig. Nem tudom, mit kellene még tennem, hogy végre megkapjam, enélkül elvileg nem is számolják el az utat, mivel ez a fuvar azonosítószáma, amit a menetlevélen fel kell tüntetni. Majd otthon kedden újra kérni fogom, személyesen.

Miközben a rámpán álltam, egyszer csak befordult egy cégbeli tandem is az udvarra, láthatólag a srác is megörült nekem, mint később megtudtam, ő is elég nehezen találta meg a helyet. "Bennfentesként" elkalauzoltam az irodához, bejelentkezett ő is, majd várt a sorára. Közben beszélgettünk, megtudtam, hogy ugyan úgy Fehérváron rak le kedden, mint én, így meg is egyeztünk, hogy innentől együtt megyünk tovább. Fiatal srác, 28 éves, két hónapja jött a céghez. Nem kicsit dühös volt ő is, mert mint elmondta, 200ezer Forinttal kapott kevesebb fizetést, mint amire számított. Irt a Casonban egy üzenetet a főnökének, a miértet firtatva, ahogy tudom, meg semmi választ sem kapott. Annyit azért gyanít, hogy egy múlt havi büntetést, amit Lengyelben szedett indulásként össze, egyben visszavontak tőle. Mivel nem is kérte a részletfizetést, így ezen nincs is semmi kivetnivaló szerintem. Amúgy nem vett matricát a határon, beljebb meg nem tudott, es megfogták valahol bent az orszagban, ezért átszámítva közel kétszázezer Forintnyi büntetést kapott. Állítólag nem kapott a határon vignettát.

Mindegy, tehát engem raktak, ő várt. Egyszer csak szóltak, hogy én készen vagyok, cseréljünk helyet. Felnézek a kocsira, talán ha félig van papírdobozzal, két sor magasan rakva, de a "c" tengely után már semmi nincs a poton. Az egész nem több másfél-két tonnánál. Csomagolóanyag a CMR szerint, 8 tonna súlyban. OK, en elhiszem. 36 rakat, csak azt nem értem, miért nem terítették el a platón. Feltettem a végzárakat, spanit nem, ezt nem nagyon lehet lespanizni, igaz a BAG-ot nem hatná meg a nyomorom. Helyet cseréltünk, kolléga először ugye leakasztotta a pótot, alig negyed óra múlva szólnak neki, hogy ennyi, készen van. Menne a pótért, kiderül, hogy az nem kell, a gépes is alig félig van, összesen 18 rakat ment fel neki, az egésszel nem lett volna tele meg az en kocsim sem. A pótot üresen húzza haza. Nem akarom tudni, ez a fuvar kinek éri meg jobban...Olyan dobozokat viszünk Fehérvárra 1500 kilométerről, amilyeneket a Dunapack gyárt Dunaújvárosban, 50 kilométerre. No comment...Tudom, miről beszélek, egy évig volt szerencsém a Dunapack termékeit szállítani az országban. Kínunkban összenevettünk, végül is örültünk, hogy nincs sok macera a cuccal, ilyen is kell néha, es elindultunk Magyarország felé. Útvonalunk: Saarbrucken-Suben-Hegyeshalom. Először úgy számolgattuk, hogy Sinsheim-ig eljutunk első nekifutásra, de Párizs közbeszólt, így hamar letettünk e tervünkről.

Viszont szerettünk volna minél tovább jutni, mert azért mégis csak másfél ezer kilométer várt ránk, ezért úgy okoskodtunk, a határig mindenképpen lemegyünk. Beljebb Németbe mar nem akartunk, mivel este értünk ide, es féltünk, hogy később mar nem találunk parkolót a hétvégére. Így kötöttünk ki itt, a határ nemet oldalán, egy rasthofban. Van minden, tiszta zuhanyzó, WC, bolt, ahol a szükséges dolgokat meg tudjuk venni, es nem utolsó sorban viszonylag csendes, bár határ lévén, meglehetősen forgalmas. Sajnos Wifi csak fizetős van, de Németben az lenne a meglepő, ha nem így lenne. Mindegy, ezt a két napot mar csak kibírom valahogy. Ma reggel sokáig lustálkodtam, elmúlt kilenc óra is, amikor felkeltem, de ekkorra mar nagyon sietnem kellett. Kollégám a mellettem lévő kocsiban meg javában húzta a lóbőrt, amikor én megborotválkozva, felfrissülve visszasétáltam a kocsimhoz. Megittam a reggeli kávémat, majd jobb dolgom nem lévén, takarítani kezdtem. Ideje volt már, a múlt hétvégére terveztem, de valahogy kimaradt akkor. Most viszont alaposan le -és kimostam a fülkében mindent, majd illatosított apólókendővel áttöröltem a műanyag elemeket. Most aztán ragyog itt minden, mint Salamonnak az a bizonyos nemesebbik testrésze.

Majdnem délben megreggeliztem, nem régen pedig egy jóféle húslevest főztem magamnak ebéd gyanánt. Igazából zacskós leves volt, még Spanyolban vettem, de felturboztam egy kis zöldséggel, meg egy egész csirkecombbal, így egész tűrhető volt. Napok óta nem ettem levest, mára valahogy nagyon megkívántam. Holnap terveink szerint főzni fogunk közösen valamit. Nem régen járattam kicsit a kocsit, miután a hűtő folyamatosan üzemel, nem lehet kihagyni, kell tölteni az akkukat időnként. Rendesen jó idő van, a komputer szerint 24 fok, szikrázó napsütéssel, így hosszú idő után először, míg a motor járt, bekapcsoltam a klímát is, visszahűtendő a kabint. Hiába van befüggönyözve, marha meleg tud bent lenni ilyenkor. Van pár doboz olcsó LIDL-es sorom, tan 30 cent volt darabja, azt szopogatom dehidratálódás ellen ebben a kánikulai melegben. Pont olyan rossz, mint amennyire olcsó, de erről mar asszem írtam korábban. Óriási, talán meg 3 százalékos is van az alkoholtartalma, akár iskolatej helyett is árulhatnák. Viszont a vízhajtó hatása megvan, ezt tanúsíthatom. Ja, es kibontás után max fel órával az összes szénsav elillan belőle...

Egyelőre ennyi a mesélni valóm mára, néhány lengyel kolléga hangoskodik a parkolóban, valamin biztosan összekaptak, megy a szóváltás rendesen. Most nekiállok filmezni, szigorúan ülve, így csak kibírom ébren. Később meg "visszajövök", így nagyon nem köszönök el.

Másnap reggel 08 óra 50 perc-ugyan ott...
Nem jöttem vissza, ez látszik is a kezdésből. Az történt ugyan is, ami szokott, ledőltem filmet nézni, egy idő után, mivel nem éreztem különösebben álmosnak magam, hátramentem az ágyamba, és mint később kiderült, ez hiba volt. Nem végzetes, de hiba. Valamikor ma hajnalban kapcsoltam ki a gépet, ami már Isten tudja, mióta ketyegett "üresjáratban". Arra még emlékszem, hogy CSI-t indítottam el, de ha élve megnyúznának sem tudnám visszaidézni, hogy mit láttam. Tehát elaludtam, hajnalban felébredtem, mert fáztam, a gépet meg a tápot kikapcsoltam, a fűtést két órára be, levetkőztem, és visszafeküdtem.

Nem alhattam túl melyen, ezt abból gondolom, hogy álmodtam. Igaz, az álom az ébredés előtti stádiumban "születik", ezt is tudom, azt is, hogy olyan nincs, hogy "végigálmodtam az éjszakát", de velem ez történt. Nyilván az elmúlt napok eseményei tették, mert alapjában véve nem szoktam álmodni, vagy ha mégis, akkor nem emlékszem rá reggel. Vagy ha mégis, akkor meg valami égbekiáltó baromságot. Most viszont otthon jártam. Nem nappal, éjjel, amikor mindenki aludt. Még a kutyák is csendben fogadtak, nem verték fel a ház népét, ezen csodálkoztam is a kapunk előtt. Nem tudom, hogyan kerültem oda, de ott voltam egyszer csak, és csendben nyitottam a kiskaput.
Ez nem egyszerű dolog, mert a fagy télen valahogy felnyomta alatta a betont, így szorul, meg kell emelni a zsanérokon. Meg a súlyát is éreztem esküszöm. Blondy es Morgó álmosan pislogott a verandáról rám, ez is nagyon életszerű volt. Becsuktam a kaput, a bejárati ajtóhoz mentem, megsimogattam a két álmos kutyabuksit, es csendben benyitottam a nappaliba. Sötét volt, és csend, aludt mindenki. Sorra jártam a szobákat, először balra Krisztiánhoz nyitottam be. Hangosan szuszogva aludt, mellette a telefonja, bekapcsolva. Sosem kapcsolja ki. A ruhái össze-vissza leszórva, ahogy szokta, ez-az a padlószőnyegen, de alapvetően, amennyire a leeresztett redőny résein át beszűrődő holdfényben láttam, rend volt. Megsimogattam az arcát, egy puszit adtam rá óvatosan, és behúztam magam mögött az ajtót. Ezután szembe, a mi hálónkba nyitottam be. Feleségem szuszogott az ágyunkon, fél keresztben, mondta egyszer, hogy így is szokott, elfér egyedül a franciaágyon.
Őt is megpusziltam, kezét-lábát szétvetve, láthatóan mélyen, ugyan akkor nyugtalanul aludt. Álltam felette, és néztem hosszan, némán. Lassan 25 éve a társam, jóban, rosszban. Az utóbbi pár évben inkább rosszban. Most ő otthon a kapitány, rá nehezedik minden gond, neki kell megoldania mindent, a fiúk segítségével. Teszi a dolgát, sokszor ereje felett, küzd, vitatkozik a srácokkal, de kitart. Ahogy teszik mindnyájan. Köszönet érte. Néztem egy kis ideig, és valahogy nem értettem, én miért állok az ágy mellett, miért nem fekszem le. Furcsa érzés volt. Lassan kihátráltam, és benyitottam a harmadik szobába, középső fiamhoz, Lacihoz.

Mióta a legnagyobb kollégista lett Győrben, mar jó pár éve, ő birtokolja egyedül a szobát. Óvatosan az ágyhoz mentem. Ooo....nem egyedül van. Persze, hisz hétvége van, itt alszik a barátnője is, Adrienn. Egymást átölelve, békésen szuszognak mindketten. Régóta együtt vannak már, tán két éve elmúlt. Nagyon szeretik egymást, es mi örülünk a szerelmüknek, családtagként kezeljük a kislányt, de az ő családja is a mi fiunkat. Néztem őket is kis ideig, ők is kaptak egy-egy puszit, ami jár, az jár, és behúztam magam mögött az ajtót. Lehuppantam kedvenc fotelomba a nappaliban, nagyokat szippantottam a ház levegőjéből, még most is érzem az orromban a semmihez nem hasonlító "otthon szagot".

Csend volt, nagyon csend. Nem hallottam sem kutyaugatást, sem a hűtők halk zúgását a konyhából, sem semmit... Gondolkodtam, hogy elmegyek fürdeni, nyakig akartam merülni a forró kád vízben. Halkan felálltam a fotelból, a fürdőbe mentem. Nem kapcsoltam villanyt, a kis ablakon beszűrődött annyi fény, hogy lássak. Megnyitottam a csapot, és vártam a zubogást. Nem jött. Nem értettem, miért nem. Megnyitottam a másik csapot is, semmi. A kapcsolóhoz leptem, hogy felkapcsoljam a villanyt, kattanás, és maradt a sötétség. Mi ez? Nézem a bojlert, nem ég az őrláng. Kezdett derengeni...
Nincs víz, gáz, villany...ezért sem hallom a hűtök zúgását a konyhából. Kinyitottam a pipere szekrényt, egy nagy halom papír esik ki belőle a lábamhoz. Lehajolok, egyet felveszek, a holdfény felé tartom, hogy lássam mi az. Számla, talán villany, vagy gáz. Vagy víz, mindegy végül is. Megszédülök, le kell ülnöm a kád szélére. És itt felébredek. Szerencsére? Nem tudom. Azt mondjak, az álmok a már megtörtént eseményeket idézik vissza, keverve a várható dolgokkal, amik az alany agyát foglalkoztatják. Minden esetre én még ilyen életszerűen nem éltem át álmot mostanában. Igazából a telefonom ébresztett, a nejem küldte szokásos reggeli "helyzetjelentését". Percekig csak feküdtem bambán, és nem értettem, hogy kerültem ide, hisz otthon voltam.

Aztán minden kitisztult. Úgy éreztem, ezt feltétlen le kell írnom, mert később kiesik, elfelejtem. Bízok benne, hogy nem a jövőt láttam. Furcsa, hogy amióta eljöttem otthonról ezt a munkát csinálni, lassan babonás és ugyanakkor valamilyen szinten vallásos is leszek. Még nem hányok keresztet, még nem imádkozok esténként, de... nem tudom megmagyarázni magamnak sem. Szerintem kell az embernek, ha egyedül van, egy "védőszent", aki vigyáz rá, akinek belül elsírhatja esténként a bánatát. Nekem is biztosan van, csak még nem "találkoztunk". Tudom, hogy létezik, még, ha megfoghatatlan is egyelőre. Nem baj, csak vigyázzon rám, ránk.

Most nagyon magam alatt vagyok hangulatilag, ez alighanem az álmomnak köszönhető, de hogy leírtam, szinte megkönnyebbültem tőle. Kollégám még javában húzza a lóbőrt, legalább is le van függönyözve, semmi mozgást nem látok arrafelé. Tegnap belehúzott a srác rendesen, nem tudom, mennyi söre lehetett, de egész nap sörözött, délutánra már rendesen látszott rajta. Estefele aztán bezárkózott a kocsijába, és dübörgő hangerőn zenét kezdett hallgatni. Miután mögöttem áll, így nem zavart különösebben, de többen is láthatólag nem örültek az ingyen koncertnek a közelében.
Lassan egy órája pötyögök, lehet, nem kicsit kusza is lett ez a fejezet, de muszáj volt kiírnom magamból. Most megkönnyebbültem, letisztultabban látom a dolgokat. Mintha meggyóntam volna, bár meg sosem tettem, de az lehet valami hasonló érzés. Jó érzés, hogy két, maximum három nap, és latom Őket. Felvidít a tudat, hogy megyek haza, és tudom, hogy várnak. Főzők hát egy kávét, talán reggelizek is valamit, később főzünk. Kint tavasz van, madarak csiripelnek a parkolóban, süt a nap.
Jó reggelt!

14 óra 55 perc-ugyan ott…

Túl vagyok az ebéden, amolyan gulyásleves félét főztem, 4 darab komplett csirkecombbal. Eredetileg paprikás krumplinak indult, csak rájöttem, hogy a húst is fel kellene használni, mert már lejárt a szavatossági ideje, viszont egy halom krumplit meg meghámoztam időközben. Mondom, sebaj, lesz jóféle leves belőle! Volt még pár darab sárgarépám is, azt is megpucoltam, így viszont már a paprikás krumpli, mint olyan, el is lett vetve, mert ugye abba nem kell répa. Ugyan akkor, mivel a lábos meglehetősen kicsi, miután minden hozzávalót beleraktam, alig tudtam folt vizet önteni. A végeredmény egy jó sűrű valami lett, alapjában nagyon finom volt, de sem egyik, sem makis kategóriába nem sorolható. Egyszerűen ÉTEL lett belőle.

Meghívtam ebedre fiatal kollégámat is, látható örömmel fogadta. Eléggé másnapos képe van, besokallt kicsit tegnap a sörökből. Kisse távolabb négy-öt lengyel kolléga kitelepült a kocsik elé, az árnyékba, kiraktak egy tv-t, es nézik az elnökük temetését. Közben néha hangosan beszélgetnek, tán vitáznak. Odaintettek magukhoz minket is, már csak illendőségből is odamentünk. Vodkával kínáltak, udvariasan elhárítottuk, mondván, hogy éjjel indulunk tovább. Egyikük el kezdte magyarázni, mi van a tévében, mondtam neki oroszul, hogy tudom, es hogy sajnálom, mert ez bárhogyan is nézzük, tragédia. Egyetértettek velem, bár ahogy szavaikból kivettem, nem egyformán volt népszerű közöttük, mint ahogy más országban sem egyformán szeretik az elnöküket a polgárok, de abban mindannyian egyetértettek, hogy elsősorban ember volt, aki tragikus körülmények között meghalt.

Baromi meleg lett, a komputer kijelzője 27 fokot mutat, biztosan van annyi, napon meg talán több is. Jól bekajáltunk, aligha nem most egy óriási szundi jön, már most passogok, pedig a jobb fotelban ülve klimpírozok. Balra mellettem egy román Wabis kolléga áll, tegnap estefelé jött, azóta sem köszönt ide, jön-megy, de láthatóan és érezhetően átnéz rajtunk. Lehet, csak nem beszél magyarul, de attól egy biccentés nem esne nehezére gondolom, de ha nem, hát nem. Ugyan akkor a szemkozti parkolóból két magyar, nem cégbeli kolléga meg átjött délelőtt köszönni, meg beszélgetni… nem vagyunk egyformák. Én sosem hagyom ki, ha bárhol parkolóban magyar kocsit látok, hogy oda ne köszönjek, legyen bármi is a kocsi oldalára írva. Először is magyar, másodsorban pedig kolléga. Hogy hol dolgozik, sokad rendű dolog, mindenkinek meg kell élnie valamiből. Szerencsére sokan, a többség így gondolkozik, mint én, de szerintem is ez a természetes. A kisebbség meg… tehet egy szívességet.
Elkezdett fájni a fejem, biztos az időjárás tehet róla, én meg különösen megérzem, ilyenkor minden bajom van. El is teszem magam kicsit, most nem küzdök az álomkor ellen, legalább az idő is gyorsabban eltelik. később meg visszajövök…

Április 24. 15 óra 20 perc Ausfeldten-Ausztria

Nem jöttem vissza… sőt, elég sokáig nem, nincs rá mentségem. Nagyon összesűrűsödtek a dolgok körülöttem, igazából abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán folytatom az írást. De megígértem, hogy nem hagyom abba, és ugye az ígéret szép szó… Tehát most folytatom. Azt sem tudtam, mikor nekiálltam pötyögni, hogy hol hagytam abba, vissza kellett egy kicsit olvasnom, hogy mint nagy kedvencem, Fábry szokta mondani, „az input behatoljon a winchester katedrálba…” Csak nekem most nem input, hanem output.
Tehát, a „kamufuvart” ahogy magamban elneveztem, leszállítottuk Székesfehérvárra, az Artrans raktárába. Ez a régi Ikarus gyárban van. Jól megvárattak minket, de ezen már meg sem lepődtünk, nyilván, ha bookolt a lerakó, akkor ez azt jelenti, hogy csak nekünk kell pontosnak lennünk. Mindegy, ott voltunk időben. Közben míg vártunk, én újra beírtam a Casonba, hogy a kocsi szemlés, meg túlfogyaszt, (állítólag) így mindenképpen haza kérek fuvart, nekem feltett szándékom volt, hogy bemegyek a telephelyre. Nejemmel előzőleg már megbeszéltük, hogy ha más nem lesz, akkor feljönnek értem Fehérvárra, és onnan megyünk Pestre, személykocsival. Miután éjfélkor kezdtük a műszakot, nem nagyon lehetett húzni az időt. Közben a papírt leszedtek rólam, így már üres is voltam, akár mehettem volna tovább. Mivel semmi sem történt, az idő meg csak fogyott, felhívtam főnökömet, hogy csináljon valamit, mert nekem alig több, mint három óra múlva lejár a munkaidőm, nem mehetek sehova. Azt válaszolta, hogy ok, tudja, de meg nem tud semmit, üresen meg nem megyünk fel a telephelyre. Nem nagyon értettem, mert máskor akar több azaz kilométert is megyünk a felrakóig üresén, de nem vitatkoztam. Már majdnem hívtam az asszonyt, hogy induljanak, mikor hívott a főnök, hogy azonnal induljak Dunaújvárosba, a pontos címet majd küldi, de „vas lesz”, ahogy ő mondta.
A gázra léptem, és mivel alig volt már több, mint három órám, eszeveszett tempóban háromnegyed óra alatt Dunaújvárosban voltam. A Dutrade-hoz kellett mennem, lemeztekercs volt a rakomány, gyorsan felraktak, közben a nejem is megjött, hogy hazavigyenek. Az már korábban eldőlt, hogy valahol ott leteszem a kocsit, és én legalább fürdeni, aludni hazamegyek. Végül a helyi vámudvarban leparkoltam, 15 óra 7 perc munkaidővel. Pont hét perccel több, mint szabad… Megint fohászkodhatok egy hónapig. Épp hazaértem, mikor újra csörgött a telefonom, főnököm hívott, hogy reggel, mihelyt letelik a kilenc óra pihenő, azonnal indulnom kellene fel Pestre, mert egy kolléga viszi tovább a cuccot Németbe, és még aznap le is kellene adni. Fasza…három után álltam meg, éjfél után mar mehetek is. Az alvásról ennyit. Ez volt akkor a harmadik éjszakai műszakom, már kezdtem pilledni. Sebaj, bíztam benne, hogy úgyis haza megyek onnan, majd kipihenem magam.
Éjfél után el is indultam Pestre, nem sokkal egy óra után ott voltam, kolléga már várt, én le, ő felakasztotta a pótot, átadtam neki a papírokat, jó gurít kívántunk egymásnak, majd én kerestem a traktorral egy csendes helyet, és lefeküdtem. Nyolcra állítottam az ébresztőt magamnak, gy egész rendeset aludtam. Reggel, ahogy felkeltem, a kávé meg a gyógybogyók bekapása után vettem egy nagy levegőt, es felmentem a főnökömhöz. Már várhattak, mert egyből a tárgyra tértek, mondták, hogy átnéztek minden járatomat, es mivel jogosnak találták a túlfogyasztást, jóváírtak mindent. Plusz, a kártérítést, ami ugye a büntetés volt, is visszaosztják, és részletekben törleszthetem majd. Az elszámoló épp dolgozott az anyagomon, így pár óra türelmet kértek, de mondták, hogy még aznap, a forintpénztárban felvehetem járandóságomat. Meg kell mondanom, nagyon jólesett szétcibált lelkiállapotomnak, hogy mindvégig emberségesen, maximális jóindulattal álltak hozzá a dologhoz, köszönet érte ezúton is. Úgy tisztességes, hogy ezt is leírjam, mert az ilyen esetekből születnek aztán a parkolói pletykák később. Elég csak lehagyni a történet végét…
Tehát kérték, hogy legyek türelemmel. Mondtam, rendben, akkor én elmegyek mosatni, meg gumishoz, egyszóval intézem a kocsinak a szervizt. Leállítottak, hogy már van rajtam egy diszpo, el kell mennem Jászberénybe, onnan meg Német, két nappal később, Nürnberg. Abban maradtunk, hogy ezt meg megcsinálom, aztán, mivel a kocsi műszakija is lejár, szerviz. Nem ellenkeztem, végül is a pénz kell nagyon. Mire mindennel megvoltam, este lett, így felhívtam Ildit, hogy aznap már nem megyek haza, nem sok értelme lett volna, majd másnap úgy alakítom a dolgokat, hogy „útba essen Előszállás”. Így is lett, kora este lefeküdtem, reggel felvettem a potot, elmentem még mosatni, mert a kocsi nagyon retkes volt, megvettem a matricát, és újra útra keltem. Alig másfél óra múlva mar otthon is voltam, úgy terveztem, onnan dél körül indulok tovább. Tudtam fürödni, elmentünk boltba, kicsit kutyáztam, kicsit szétnéztem, amire kellett, arra szakítottam időt…
Mivel a főnökkel abban maradtunk, hogy egy-két héten belül hazahozza a kocsit, így nem nagyon voltam elkenődve, most elég rendesen tudtam hazajárni, így nem panaszkodtam. Eredetileg úgy ütemeztem az utat, hogy otthonról Subenig leveretek, ez olyan 650 km, 10 órában kijött volna. Csakhogy közben Ausztriában tankolni kell, St. Valentinnel van a kút, ami számunkra ki van jelölve. Odáig jó tempóban tudtam menni, de ott minden tervem dugába dőlt a további utal kapcsolatban.

Az történt ugyan is, hogy először is baromi nagy sor volt, legalább 6-7 szerelvény állt sorba a kútfejeknél. Jo fél órás várakozás következett, közben én matekoztam ezerrel. Azt számoltam, hogy nekem mindenképpen 8 korul meg kell állnom, hogy másnap hajnali ötkor elindulhassak, mert még onnan volt 340 kilométerem, es 10.30 volt a lerakom. Ha netán nem jön össze a fél műszakban, akkor meg mindig nem sokat kések, a pihenő kivétele után.

Míg ácsorogtam a soromra várva, egy Wabis Volvo állt meg mögöttem, sofőrje, egy nálam egy-két évvel fiatalabb srác, látható örömmel üdvözölt, egyből mondta, mennyire örül, hogy találkoztunk, alig talált el idáig, és ez az első útja, meg úgy egyáltalán, tok jó, hogy itt vagyok… Majd, ha nem gond, lesz később pár kérdése. Mondom, dehogy gond, főleg, mikor mondta, hogy van egy kis söre is.-Barátom vagy, gyere nyugodtan!-mondtam. Majd megkérdeztem, hova tart, mondta, hogy Németbe, Nürnbergtől 120 kilométerrel odébb, és másnap 11 a lerakója. Azt is mondta, hogy lassan meg kellene szerinte állnia, mert hajnali ötkor kezdett. Mikor keresni kezdtem a rakétákat a Volvóján, fura nézett rám, hogy mit akarok tőle, ezert megkérdeztem, hogy mégis, hogyan gondolja, hogy odaér időben, ha ma már csak alig fél órát mehet. Értetlenül nézett rám, hogy ez az idő olyan fontos? Mondtam neki, hogy az… És hogy „time is money”… es ebben az esetben fokozottan az, mert ha teszem azt megáll a gyárban a szalag, mert ő elkésik, és nincs raktározás, az nagyon gáz. Több ezer Eurónyira gáz… Sikerült megnyugtatnom, de mint később elmondta, mivel teljesen új még a cégnél, összesen két hetet ment négykézben egy kollégával, majd bedobták a mély vízbe, így aznap reggel kellett mindent átvennie, elszúrva ezzel jó néhány órát a műszakjából. Mivel közben az időnk is elment rendesen, én úgy döntöttem, már nem megyek onnan tovább, az így másnapra egy bő százassal több jutott, de legalább a pihenőmet be tudtam táblázni rendesen. Neki is mondtam, ha marad, majdnem végig mehetünk együtt, addig is segítem, amiben tudom. Először számolgatni próbált, de miután megmagyaráztam neki, hogy sehogy sem tud időre a lerakón lenni, beleegyezett. Azt azért javasoltam neki, hogy reggel egyből hívja a koordinátorát, hogy meg át tudják tenni az időpontot későbbre. Így van rá esély, hogy megússza.

Tehát megtankoltunk, majd félreálltunk a parkolóban. Bementem a Shopba, WC-re, meg nézelődni kicsit, egyszer csak ott van mögöttem. Beszélgetünk, kérdezem, a tachográf beütötte-e, mondta, hogy igen, ágyon van. Csak a műszakot nem zárta le… Mondom neki, az jó, mert az csak 30 Euró, ha kiderül. Gyorsan kiszaladt a kocsihoz, hogy átállítsa, amíg nem késő. Megegyeztünk, hogy reggel 5-kor ébresztő, kávé, majd negyed 6 körül indulás. Nem nagyon értem rá tökölni, nagyon ki volt hegyezve az időm. Mondtam is neki, hogy ha „lemarad, kimarad”, nem érek rá nagyon pátyolgatni, ne haragudjon érte. Ja, még indulás előtt szólt, hogy nézzem meg a Toll Collect gépét, mert szerinte valami gáz van vele,a piros led világit, meg sípol időnként, hármat. Mondom, kaffa, ez azt jelenti, nem müxik… Ha szerencséje van, csak régen rajt a kocsi Németben, és a rendszer kiléptette, ebben az esetben a határ előtt megáll pár percre, majd újra indul, ekkor aktiválódik a rendszer, és minden OK. Ha nincs szerencséje, akkor kártyázhat egész Németországban. Nem volt szerencséje… A kütyü csak sípolt, meg a piros led világított változatlanul. Életében nem látott még Toll Collect automatát, a GPS is gondot okozott neki, nekem semmi időm nem volt, hogy vele törődjek, nagyon sajnáltam a srácot.
Láthatóan be volt szarva, fogalma nem volt semmiről, kész csoda, hogy egyáltalán idáig eljutott. Ennyit a tanulójáratról, ezt a kollégát még biztosan nem engedtem volna egyedül útnak. Félek, keserves árat fog fizetni meg ezért. Nehéz szívvel hagytam ott Subennél, mondtam neki, próbáljon meg stoppolni egy kollégát, és kérjen tőle segítséget. A lerakóra úgy sem ér oda, legalább ne fizessen ezért is.

Ezután, immár újra egyedül, tovább robogtam Nürnberg fele. Nagy szerencsémre „Stauland” ezúttal rácáfolt, egész idő alatt egyetlen torlódás sem volt, így háromnegyed tízkor a cím előtt fékeztem.

Azonnal pihenőt ütöttem, úgy okoskodtam, ha pontosan hívnak, akkor pont meglesz addig a pihenőm. A fél műszakot rendesen kihasználtam, 4 óra 24 percet vezettem addig. Azt nem is említettem, hogy még odafele megkaptam az újabb fuvart, onnan Hof-ba kellett átmennem, 140 km, es még aznap felrakni, délután fél háromig. A lerakó Wiener Neustadt, Ausztria, hétfő reggel.
Beütöttem a GPS-be az új címeket, majd miután leszedtek, olyan 11 körül elindultam Hofba. Végig autópálya, dimbes-dombos, de haladós, így fel kettőre a városban is voltam. Csupán annyi volt a szépséghiba a dologban, hogy a logisztikai parknak, ahol rakodnom kellett, pont a háta mögé kalauzolt Andrea. Persze ez csak ott derült ki, amikor a kerítés mellett közölte, hogy megérkeztünk. Kapu meg sehol. A fél várost kellett megkerülni, mire megtaláltam. A csaj kapott egy szóbelit, mondtam neki, hogy legközelebb ha ilyen lesz, fél napig nem kap töltést…

Itt szerencsére már vártak, azonnal az egyik rámpához irányítottak, majd pillanatok alatt megraktak a pótot. Be nem mehettem, le is plombáltak, a CMR sem árulkodik rakományomról, csupán annyit tudok, hogy kicsivel több, mint hat tonna. Miután sok időm nem maradt már aznapra, úgy kalkuláltam, hogy egy közeli Hofban fogok kiállni. Végül is nem mentem el addig, hanem korábban, Thiersheim-ben álltam meg.

Elég volt már aznapra, meg szerencsém is volt, ugyan is volt net. Elég rendes, nem szakadozott, így egész délután, meg este a családdal cseverésztem. Mivel nem kellett sietnem, így nejemnek is megüzentem, hogy mára „természetes ébredést” gondoltam magamnak, az egyedüli célom, hogy Ausfeldten-ig eljussak ma, tovább úgy sem mehetek. Természetes, hogy telefoncsengésre ébredtem, nejem szerint azt mondtam tegnap, hogy nyolckor indulni akarok…
Megegyeztünk, hogy annyi házipáleszt nem ittam, hogy félrebeszéltem volna. Mindegy, most itt vagyok, alig találtam helyet, itt háromtól stop van, meg a körforgókban is állnak.

Vasárnap tízig senki sehova… Már voltam boltban, végre vettem automata illatosítót, régóta fájt rá a fogam már be is üzemeltem. Mindjárt, mindegy ismerkedés képpen szembe is fújt, amikor nézegettem, taknyom-nyálam egybefolyt tőle. Persze, mert az elemeket beraktam. Most levendula illatú a papírzsepi, miután kifújtam az orrom… Vettem pár (8) sört is, nem alkoholmentes, normális árpalé, igen barátinak mondható, 39 cent/doboz áron. Az egy baja az, hogy minél többet bontok ki belőle, a hűtőben annál kevesebb marad. Azt hiszem, mindent képernyőre vetettem, amit akartam, ha még eszembe jutna később valami, majd bepótolom.

Megígértem a mamának, hogy ma írok, és innen haza is küldöm, hadd dolgozzon vele. Még nem megyek egyelőre sehova, nagyon meleg van, most egy kicsit filmezek, a vacsin már túl vagyok, aztán estefele besétálok a kútra a géppel. Sajnos, messze vagyok, idáig nem ér el a jel. Kell egy netvadász készlet…

Most befejezem, vár a Hős alakulat, aztán „megyek haza”.

Sziasztok drágáim, szép álmokat, jó éjt Magyarország!

Április 25.vasárnap 10 óra 55 perc-ugyan ott…
Bolhapiacon voltam. Tudom, nem nagy ügy, de nekem nagyon tetszett. Még tegnap, mikor a családdal csevegtem a neten, egy kollégám, aki mellettem élt házaséletet a gépen át, az mondta, hogy ma, és mellesleg minden vasárnap a szemben levő parkolóban bolhapiac lesz. Mivel jobb dolgom úgysem volt, így be is tábláztam magamnak ma délelőtti programként. Mondjuk, nem volt nehéz, a „határidő naplómban” a mai napra meg nem sok bejegyzés volt. A családot, pontosabban Ildit hamar két óra elteltével leráztam, mert a bárszék, amin ülni lehet a presszóban netezés közben, marha kényelmetlen. Lábtartója nincs, ha felülünk rá, akkor meg nem ér le a lábunk. Plusz fából van az ülőke, ergo nagyon kemény, és csak jó fél seggel lehet rajta kuporogni, így hamar zsibbad a hátsó fertály.
Tehát este elköszöntem, majd bevackoltam magam a kocsiba, és szokásos esti tevékenységembe kezdtem: filmet néztem.

Sajnos, a „Hős alakulat”-tal egyelőre végeztem, mikor otthon voltam, még csak 5 rész volt meg belőle. Nagyon nagy film, gyakorlatilag az „Elit alakulat” folytatása, szerintem néhány veterán, aki a film elején emlékezik, abban a filmben is szerepelt. Tehát lepergett az ötödik rész is, majd a DVD-n levő másik filmbe kezdtem, „R pont-A halálzóna”. Valami japán marhaság, az elején még azt hittem, jó lesz, mert Vietnammal kezdődik, de nagyot csalódtam. Eszeveszett baromság, tulajdonképpen horror, de a rosszabbik fajtából. Nálam 10/2 maximum. Hamar elálmosodtam, a második felét már nem is néztem akkor meg, kikapcsoltam a gépet, és megadtam magam az éjszakának. Csend volt, szerencsére jó helyet is sikerült találnom, így pillanatok alatt elaludtam. A tetőablak nyitva volt, nagyon kellemes éjszaka volt, hajnalban, valamikor 4 után ébredtem fel, hogy fázok, ösztönös mozdulattal nyomtam be az állófűtés kapcsolóját, két óra időtartamra elindítva azt.
Ma reggel nem sokkal hét után, a természet hívó, sőt határozottan követelő szavának engedve, mondhatni viharos gyorsasággal ébredtem. Hiába, tegnap csak elszopogattam 2-3-4 sört, es ugye ami egyszer bement… Letudtam a reggeli kötelező protokollt, elverve ezzel mindjárt 50 centet, majd „szép ruhába” öltözve, optimistán két táskát, meg pénzt, iratokat eltéve, valamivel kilenc előtt elindultam a piacra. Könnyen megtaláltam, messziről látszott a tömeg, meg a sok kocsi.

A hatalmas parkoló, tömve volt árussal, es nézelődő emberekkel. Volt ott minden, nem győztem kapkodni a fejem. Úgy mentem oda, hogy most aztán de bevásárolok, végül alig vettem valamit. Magamnak nem különösebben válogattam, megvan mindenem itt, ami kell, a családnak meg azért nehéz, mert nem tud dönteni az ember. Ruhát, ruhaneműt nem merek nagyon venni, fogalmam sincs a méretekről, lábbelit használtat nem veszek, (volt cipő mar 15 centtől) de azért vettem egy pólót, meg két válltáskát a nejemnek. Abból sosem elég. A póló 1 Euró volt, a két táska meg együtt került annyiba.
Volt itt amúgy minden, ahogy szoktam mondani, a gumicsónaktól a géppisztolyig bezárólag.

Színes tv 10 pénzért, videomagnó 2-ért, régiségek, szerintem csomó hamisítvány, laptop 30-tol 100-ig, de se töltő, se garancia, se próbalehetőség. Fűnyíróra fájt a fogam, volt is sok, 25 Eurótól, a benzinmotoros 80 pénzesig bezárólag, de nagy lutri, így hamar lebeszéltem magam róla. Végül is összesen két Eurót költöttem, es jól kisétáltam magam. Ahogy visszaértem, feltettem melegedni az ebédemet. természetesen korompörköltet. Én imádom, nagyon finom is lett, uborkával, sörrel, kenyérrel fejedelmi étek. Már megmelegedett, el is zártam, így itt abba is hagyom az írást, és átadom magam a kulináris élvezeteknek.

Előbb a „szép pólómat” leveszem, mert könnyen baleset érheti cupákszopogatás közben, aztán nem állok meg az asszony előtt. Jobb félni, mint megijedni…

Kaja után pedig felcuccolok, és beslattyogok a bárba, családi életet élni. Később visszajövök.......

Délután 6 óra-ugyan ott…
„Voltam otthon!” Persze csak virtuálisan, de annyira valós ilyenkor a beszélgetés, mondhatnám interaktív, hogy tényleg tök olyan, mintha szeretteim közt lennék. Tehát, miután bekajoltam cupákpörköltből, hozzá méretes ecetes ubikat, és pár (pont kettő) doboz árpalét, mindegy folytatást utána küldve, felcuccoltam a technikát, és beslattyogtam a kút mellett levő presszóba. Felmásztam a szokott helyemen az idétlen, és rendkívül kényelmetlen bárszékre, összeraktam a gépet, és fél perc után már csörögtem is Skype-on a hazaiaknak. Előre jeleztem, hogy egy ciklust, azaz két órát leszek velük, mert a körömpöri elkezdett átalakulni bennem, ami tudvalevőleg oxigénhiányos állapotot idéz elő az ember fiánál, ergo marha álmos lesz tőle.
Én speciel annyira elálmosodtam, hogy néha majdnem lefordultam a székről. Közben kitaláltam azt is, hogy délután, mielőtt várhatólag a kollégáknak is eszébe jut, elmegyek fürdeni, meg a szennyesemet is ki kellene már mosnom, mert féltem, a zoknik kimarják a szemeteszsákot, amiben tartottam őket. Bő két óra elteltével el is köszöntem azzal, hogy estefele újra leszek. Visszajöttem a kocsihoz, és amíg előszedtem a cuccomat, meg a hűtőből kiszedtem egy fagyasztott csirkemáj csomagot vacsira, addig beindítottam a kocsit. Éppen ideje volt, tegnap délután óta, mikor megálltam, nem járattam, a feszültség már 23,6 voltra esett az akkukban. Ha nem töltöm őket, reggel bajban lettem volna.
Tehát kivettem a fagyasztóból az egyik csomagot, betettem egy műanyag tálba, hogy felolvadjon, majd újra elmentem a kúthoz. 2.5 euró befizetése után jogot nyertem a zuhany használatára. Szerencsére rendes csapos kivitel volt, nem a nyomógombos. Jól kiáztattam magam, kimostam a cuccaimat, így nemileg felfrissülve jöttem vissza a kocsihoz. Miután kiteregettem, eldőltem az ágyon, és itt filmszakadás…. jó két órával később ébredtem. Nagyon, de nagyon meleg van, kint a computer szerint 28 fok, a kocsiban lazán harminc felett. A fekete függönyök szinte sütnek. Nekiláttam, hogy rittyentek egy kis resztelt májat, sok hagymával, de amikor meg akartam mosni az alapanyagot, akkor láttam, hogy csirkezúza. Így zúzapörkölt lesz a menü. Ami nem baj, azt is szeretem, csak tovább tart megfőzni. Nejemnek üzentem, hogy nemsokára megyek, de előbb vacsizok, most már fől a kaja, nekem hangosan korog a gyomrom. Ma még csak egyszer ettem, igaz akkor rendesen. Sajna folyékony kenyerem már nincs, a kúton nem is veszek, drága. Így ásványvizet iszok jobb híján. Mellettem többen is járatják a kocsikat, most már nem fűteni, hanem hűteni kell a fülkét, csepeg a kondenzvíz alóluk, innen gondolom, hogy klímáznak.
Most beraktam egy filmet, „Hannover Street” a címe, Harrison Ford a főszereplő, háborús, elsőre jónak tűnik. Kaja után „megyek haza”. Utána még visszajövök…

Azóta történt

Hirdetés

Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.