USA keleti part

  • (f)
  • (p)
Bemutató – Írta: | 2019-02-07 05:00

Négy hetet töltöttem el a keleti parton - munkával, de szerencsére mellette néhány nap pihenés is jutott.

Kulcsszavak: . USAkeleti partNYCNew YorkWashingtondatacenteremarsys

[ Új teszt ]

Bevezető

Az elmúlt pár hónapban megritkultak a bejegyzéseim. Ennek fő oka az volt, hogy a cég, ahol dolgozom, az USA-ban terjeszkedik. Ennek köszönhetően két részletben négy hetet töltöttem kint Amerikában az elmúlt fél évben. Ez talán nagyon jól hangzik, de a 6 óra időeltolódástól kótyagosan napi 10 órát vagy még többet melózni nem leányálom. Bár dolgozni mentünk ki, de jutott mellette idő városnézésre is.

Munka

A kellemesebb rész a következő oldaltól kezdődik, de szakmai oldalról lévén szó a munka is érdekes lehet. A feladat az volt, hogy valahol az USA keleti partján válasszunk ki két adatközpontot és oda költözzünk be. Egyszerűen hangzik, ha nem nulláról kell elkezdeni. A csapatom felel az alap infrastruktúráért, amibe nagyjából a következők tartoznak bele: adatközpont, hardver, hálózat, VMware. Ahogy látható, a munka nagy része ránk hárult, de a mellettünk ülő másik rendszermérnöki csapattal együtt csináltunk mindent, az ötletelést és részletesebb tervezést is beleértve. Egymás nélkül nem mennénk semmire, az ő munkájuk arra épül, amit mi építünk, és csak akkor van értelme a mi munkánknak, ha ők azt tudják használni. Az építésnél is folyamatosan támogattak minket, és januártól csak annyi fog változni, hogy 2019-ben nekik fog több idejük rámenni. Mi fogjuk támogatni őket az adatbázisszerverek és egyéb dolgok telepítésénél, mert mindig kiderül, hogy hiányzik egy vlan, kell még kis vCenter erőforrás, vagy elő kell húzni a kalapból még két szervert.

Szóval a feladat adott volt:

1. Keresni kell két helyszínt
2. Megrendelni a vasat, hálózatot, kábeleket...
3. Kiépíteni a két-két racket

A két helyszín kiválasztásához repültünk ki először 10 napra. Pár hét telefonálgatás és levelezés után összeszedtünk kb. tucatnyi datacentert, és útra keltünk. A Függetlenség napjáról éppen lecsúsztunk, de szerencsésen jó időt fogtunk ki, megúszva a nagy hőséget. Egy teljes hétvégét tudtunk eltölteni New Yorkban és környékén. Autóval utaztunk át Washingtonba, menet közben meglátogatva 1-1 datacentert Philadelphiában és Baltimore-ban. Washingtonban is követtük a már bevált módszert. Minden nap legalább 2 adatközpontot meglátogatva este 6-7 között végeztünk, így volt még pár óránk kószálni a városban. Végül egy, a főváros melletti ashburni és a Philadelphiában meglátogatott datacenter lett a befutó. A szavazásunk elég egységes volt és ha nem is tökéletesnek, de jó kompromisszumnak bizonyultak a választottak.

A vasak megrendelése itthonról zajlott. A szabadságolások miatt a tervezettnél tovább tartott. Több beszállítóval végigtárgyalni, hogy mire van pontosan szükségünk, átnézni az ajánlatokat, majd azokban a hibákat kijavíttatni nem volt egyszerű. A napjaim nagy része ezzel ment el és a végén már elég morózusan néztem arra, aki ugratni mert vele, mert szinte szó szerint arra keltem, hogy a kérdéseket megválaszoljam és a 6 óra időeltolódás miatt még este is leveleket írogattam vagy telefonon beszélgettem. Szerencsére a csapat többi tagja is kivette ebből a részét, és végül a beszállítókból 3 maradt. További ártárgyalás után meglett a kiválasztott. Végül 2 hónap után az első csomagok útnak indultak. Úgy nézett ki, hogy minden rendben és pár hét csúszással ugyan, de október végén utazhatunk szerelni. Ekkor jött közbe Donald Trump kereskedelmi háborúja. A switch-ek és pár DAC kábel nem akart megérkezni, márpedig hálózat nélkül semmit sem ér a többi vas. Így módosult először november elejére, aztán többszöri csúszással decemberre az utazás.

A kiépítésre végül karácsony előtt került sor. Majdnem 3 hétig tartott a második utazás a repüléssel együtt. Ebből talán három napot töltöttünk pihenéssel. A többin reggeltől estig melóztunk, hogy minden a helyére kerüljön. A rendelések kiszállítása egész jól sikerült. Csak egy rack sín tűnt el szőrén-szálán, és négy optikai kábelből kaptunk mást, mint amit rendeltünk. Ez utóbbit végül futárral küldték utánunk Budapestről és csak 6 órát kellett vezetnem, miután a futárt sikerült rávenni, hogy nekem mindegy, hogy hol hagyja, csak át tudjam venni még szombat délután. Az internet összeköttetés (IP transit) és a két adatközpont összekötése szerzett még pár ősz hajszálat a hálózatos kollégának, és nekem is jutott pár, fél óránál is hosszabb telefonhívás.

Beszerelés képekben

A képen még az ötöde sincs annak, ami érkezett. A több száz tétel kb. 5 tucatnyi szállítmányként érkezett meg. Ne kérdezzétek, mi a logika, de egy napig csomagoltunk, válogattunk és még mindig csomagoltunk.

A rackelésnél arra törekedtünk, hogy a gépek áramot kapjanak, így már el tudtuk indítani a memtestet. A képen még nincsenek feliratozva a kábelek, de már futnak a gépek. A két betáp kék és piros kábeleket kapott.

Jól látszik, hogy a második lépés a remote management hálózat élesztése volt. Külön switch és sárga UTP kábelek kerültek be szépen felkötözve és feliratozva.

A 25GbE DAC kábelekkel folytatódott a meló. A feketén jól látható a sárga matrica. Ekkor már bőven a második szalagot és a negyedik napot fogyasztottuk. Közben ugyanis elkezdtük életre kelteni a routereket és a VMware is elvitt pár órát. A képen még nincs beszerelve az összes tápkábel, a már meglévők felirata is hiányzik és pár ideiglenes management kábel is lóg keresztbe.

Még felkerültek a hőmérséklet, páratartalom és ajtónyitás érzékelők. Minden gép kapott matricát és kértünk a rackbe előre takarót. A képet nézegetve már látom, hogy a fáradtságnak köszönhetően milyen hibákat követtem el. Majd a következő turnus kijavítja ezeket, készít rövidebb kábelt, stb. Ettől függetlenül jól esett, hogy a szomszédban dolgozók és a helyi technikusok is megdicsérték a munkánkat. Mondjuk tény, hogy a legtöbb szomszédos rackben a kábelek vízesésszerűen voltak elrendezve. Azokhoz képest a feliratokkal a mi munkánk sokkal rendezettebb.

Manhattan

A nyári kiutazásnál tudtuk, hogy lesz egy szabad hétvégénk. Azt egyértelműen eldöntöttük, hogy ezt az időt New Yorkra fordítjuk, de a pontos programot nem fektettük le. A datacenter bejárások mellett azzal terveztünk, hogy ráadásként mindennap jut pár óránk a csavargásra is. Ez be is jött, mert mindennap délután 6-7 között értünk vissza a szállodába, ami Manhattan közepén volt és kis metrózással bármit el tudtunk érni.

A gépünk délután szállt le, de a 6 óra eltolódás miatt ez nekünk már késő estének számított. Az autóbérlés elhúzódása miatt még várnunk kellett egy kicsit, így elkaptuk a csúcsforgalmat. Az erőnkből már csak egy vacsorára futotta. Kevéssel naplemente után sikerült lőnöm az alábbi képet a szobámból. A 16. emelet jól hangzik, de a földszint volt az 1. és a 13. emelet is hiányzott, szóval a valóságban csak a 14.-en aludtam.

Az első napot kicsit nyugisabbra vettük. Két bejárás után korán, alig délután 5 órakor, a Wall Street környékén végeztünk. Még sötétedés előtt be tudtuk járni a környéket. Megnéztük a tőzsdét, lesétáltunk a folyóhoz, majd megpróbáltunk mókusokat etetni a Battery Parkban. Nem voltak túl bátrak, ezért a One World Trade Center felé vettük az irányt. Az ikertornyok helyén lévő 9/11 emlékhelyet nem lehetett nem útba ejteni. Természetesen szóba került pár konspirációs elmélet. Mivel az igazságot sose fogjuk megtudni, ezért abban maradtunk, hogy bárhogy is történhetett meg, kár az ártatlan emberekért.

A kilátó a 100-102. emeleten található. A kilátás természetesen fantasztikus. Felső Manhattan felé nézve több tucatnyi felhőkarcolót láthattunk. Sajnos elég párás volt a levegő és az ablak sem volt a legtisztább, ezért nem adja vissza teljesen a látottakat a fénykép. Az Empire State-et jól megnéztük, mert rajta volt a későbbi célpontok listáján.

Minden irányban felhőkarcolók voltak, de a sziget csücske és a 4 World Trade Centerben visszatükröződő fény magával ragadott. Majdnem egy órát töltöttünk itt el, de ekkor már kb. éjfél körül jártunk hazai időben, és éhesek is voltunk.

A felhőkarcolóra visszatekintve a lemenő nap fényénél lőttem még pár képet, majd pár saroknyira onnan megvacsoráztunk. Nem volt semmi extra, mert tipikus itthon is kapható amerikai kaja volt a menü. Amikor a nevünket kérdezték vicces volt, hogy hogyan költötték át valami számukra értelmezhetőbbre azt a felszolgálók.

Hazafelé a metrómegálló a WTC mellett egy érdekes csomópont volt. Több metró és még vonat is találkozik itt. Kívülről egy hatalmas bálnacsontvázra emlékeztetett az épület. Mint sokszor, a fénykép most sem adja vissza, hogy milyen érdekes épületről van szó.

Belülről egy űrállomásra emlékeztetett az egész. A fehér szín, az ovális kialakítás, a megvilágítás steril hangulatot árasztott. A képen szemben lévő lépcső egy vezérlőterem vagy parancsnoki híd is lehetne. Amikor bejártuk, több sci-fi is beugrott. Nem lepett volna meg, ha pár űrgyalogsághoz jelentkező polgár masírozik el mellettünk, hogy átvegye a szolgálati beosztását. Ahogy az is teljesen helyénvaló lett volna, ha pár astro droid takarítja a padlót...

Másnap ismét visszatértünk, ugyanis itt van egy hatalmas Alma szaküzlet. Amíg az egyik kolléga vásárolgatott, én fényképeztem. Ugye ti is látjátok a vezérlőhidat?

Szombaton a metrózás mellett sétáltunk is. Pontosabban nagyon sokat sétáltunk és jól el is fáradtunk. Elég sok képet készítettem, de csak néhányat láthattok most. Manhattan térképe kicsit becsapós. Ha csak utcákat írnék, akkor mintha csak pár sarkot tettünk volna meg. Így volt, csak ott kicsit nagyobbak a távolságok. Elsétáltunk 7-8 saroknyit az Empire State Buildinghez, hogy megnézzük a nyitvatartást. Közben vettünk magunknak a mobilba adatkártyát. Ezután a Central Park felé vettük az irányt. Engem mindig ámulatba ejt a Szent Patrik Katedrális, ahogy erősen elüt a mellette lévő felhőkarcolóktól.

Sokat gondolkoztam, hogy melyik képet válasszam a Central Parkról. A pihenő, piknikező emberek, a sok turista és a csónakázó tó is versenyben volt, de a panoráma nyert. A felhőkarcolókra visszanézve fantasztikus a panoráma. Innen is látható egy újabb építés alatt álló épület és az a visszás, kicsit disszonáns városkép, ami mégis természetes.

A parkbéli séta után ebéd következett, és metróra szálltunk. Várt minket a Brooklyn Brigde. Az East River alatt a metró vitt át, onnan a hídon sétáltunk vissza. Meleg volt, nagy tömeg, és nappal szembe mentünk. Egyik sem a kedvencem és a fényképezésnek sem volt ideális. Mindig belesétált valaki a képbe, de így is megérte a az időt és a talpalást a híd és a kilátás. Ezt követően lassan hazafelé vettük az irányt. Sok kitérővel még az is megvolt vagy 4-5 km.

Intrepid és Long Island

Vasárnap az Intrepid anyahajóval indítottuk a nézelődést. Nekem nem ez volt az első látogatásom, de bíztam benne, hogy az eltelt másfél évtized alatt sokat fejlődött. A USS Growlert már akkor is be lehetett járni, de most több tábla és magyarázat volt. Ezekről a küldetési profiljairól elég sokat meg lehetett tudni, miközben a belépésre vártunk. Nem tudom mennyi eséllyel tudta volna kilőni az atomtöltetű robotrepülőjét. A Regulust csak a felszínről indíthatta és a hangárba sem fért be egybe. Legalább 15 perc lehetett a kilövési szintidő. Mondjuk akkoriban még nem műholdakkal figyelték egymást a nagyhatalmak, ezért a ruszkik tűt kerestek volna a szénakazalban. Atomháborúnál nagyjából mindegy is lett volna, ha kölcsönösen leradírozta volna egymást az USA és a szovjet blokk, hogy még egy 2 megatonnás töltet célba ér vagy sem.

A legénység hihetetlenül szűkös helyre volt összezsúfolva. Manapság sem dőzsölhetnek, de az vicces, hogy még a torpedók mellett is aludtak. Az még inkább, hogy ez egy viszonylag kiváltságos hely volt a műszaki altiszteknek, mert csak néhányan osztoztak ezen a kis helyen. Ha gyakorlásképpen elhasználtak egy torpedót, akkor kicsit még több helyük volt.

A repülőfedélzeten pár tucat gép van kiállítva, de ezek az emlékeim szerint nem változtak az elmúlt években. A Concorde az anyahajó mellett került kiállításra. Azt előzőleg még nem tudtam jól szemügyre venni és sajnos most is kimaradt. Azt mondom, hogy érdemes egész napot tervezni a kiállításra, évekkel korábban már eltöltöttem itt egyszer 6 órát. Időt kell szánni a szimulátorokra, filmekre és leírásokra, úgy sokkal többet ad a kiállítás. Sajnos most csak 3 órát tudtunk rászánni, ebbe csak egy körséta fért bele.

Volt még egy kiállítási rész, ami nagyon érdekelt. Az Enterprise 2012-ben költözött át az Intrepridre a Smithsonianból. Sosem járt az űrben, mert csak légköri tesztekre használták. Nem értem miért, de a világítással erősen spóroltak a kiállítók. A hely sem volt elég, hogy egyben le tudjam fényképezni. Amikor meg már azt hittem, hogy végre sikerül egy jó képet lőni, valaki mindig belemászott a képbe. A keleti látogatók, mint a gyerekek, mutogatták és fényképezték egymásnak és egymással az űrrepülőt.

A gép méretei lenyűgözőek. Legjobban úgy lehet értékelni, ha a Szojuz visszatérő kabinjával vetjük össze. Nem véletlen, hogy hatalmas összegeket emésztett fel a program. Cserébe komplett modulokat vihetett fel az űrállomáshoz. Fantasztikus tudományos eredmény, még ha pénzügyileg nem is volt gazdaságos.

A nap második felét az Atlanti-óceán partján töltöttük. New Yorkból kikeveredni nem volt túl bonyolult, csak a GPS utasításait kellett követni. A JFK felé mentünk, láttunk pár felszálló gépet. Az elővárosokon nagyon jól lehetett látni, hogy mennyire jómódúak. Már nem volt messze Long Island, amikor meg kellett állnunk kb. 20 percre. Szinte pont előttünk húzták fel ugyanis az egyik hidat, hogy pár vitorlás áthaladhasson. Amíg vártunk, több hajót, motorcsónakot és jetskit láttunk a vízen.

A parton a hétvégének és a jó időnek köszönhetően sokan voltak. Nagyon sokan, és mindenki autóval ment. Legalábbis úgy tűnt, hogy lehetetlenség parkolóhelyet találni, de 10-15 perc után sikerült a parttól alig 3 perc sétányira megállni. Az idő csalókának bizonyult. Száz ágra sütött a nap, de az óceán ettől még hideg volt és a szél miatt kijönni sem volt kellemes. Mármint a többiek ezt állították, mert én egyrészt nem akartam leégni, másrészt kihasználtam azt, hogy végre találtam egy helyet, ahol lehetett inni egy igazi eszpresszót.

Jó ötletnek bizonyult, hogy látogassuk meg a közelben lévő Jones Beach természetvédelmi parkot. Ott már nem volt tömeg, csak egy-két család piknikezett, akik nagyrészt valamilyen hajóval érkeztek. Kicsit beljebb sétálva a homokdűnék között a parttal párhuzamos úton madarak szaladgáltak át. Hozzám sokkal közelebb állt a csöndes part, mint a strandolás.

A napot egy jó steak elfogyasztásával zártuk. A hazafelé vezető úton találtuk ki, és a többiek el is navigáltak az Uncle Jack's Steakhouse nevű helyre. Magamtól nem találnék oda, de a környékre (Bayside) és a nevére rákeresve meg lehet találni. A pincér az ott megszokott módon kicsit már túlságosan is szívélyes, a vacsora pedig finom volt.

Empire State, Times Square, téli kiegészítés

A hétvége után még egy délutánunk volt a városra. Sok minden maradt még a listán, amit meg szerettünk volna nézni. Az Empire State Buildinget céloztuk meg, miután sikerült visszavergődni a szállodába. A naplemente már a nyakunkon volt, még jó, hogy nem kellett sokat gyalogolni. Eredetileg is arról győzködtem a többieket, hogy sötétedésre érjünk fel.

A bejáratnál még nem volt nagy sor, de a kilátóhoz már várni kellett volna a liftre. Szerencsére lépcsőn is föl lehetett menni, így még tudtam pár képet készíteni szürkületben. Ez nem volt egyszerű, mert lépni is alig tudtunk, annyian voltak fent. A korláthoz jutni már kihívás volt, de kivártuk a sort, így kb. 30-40 képet tudtam készíteni a kék órában. Ezekből sok nem sikerült, köszönhetően pár türelmetlen, lökdösődő turistának. Nem értem mit fényképeztek, de főként azt, hogy abból mi sikerülhetett, mert amíg én 3-4 képet készítettem, ők komplett sorozatot lőttek telefonnal. A legjobban az bosszantott, amikor hosszú záridővel próbálkoztam és a mellém furakodó vakuval próbált képet készíteni a városról. Annyit sikerült elérnie, hogy a korlátról visszaverődő fény eltolja az én képem, de a várost megvilágítani nem volt esélye.

Lefelé is részben lépcsőztünk. Felfelé fárasztóbb volt, visszafelé meg a térdet tette próbára. Mire leértünk, az előtér is nagyrészt kiürült, az utca pedig már teljesen besötétedett. Ekkor még nem voltunk teljesen fáradtak. Kettéváltunk, mert az ENSZ-székház kettőnket nem vonzott, helyette más célpontot néztünk ki nem túl messze.

A Broadway-t céloztuk meg, de a végső cél a Times Square volt. A lezárt részen utcai mutatványosok szórakoztatták a járókelőket. Jó tudni, hogy fényképkészítés után, talán némi joggal, elvárják, hogy pénzt dobjunk a kalapjukba. Már messziről látható volt a fény az alagút végén. Tényleg kicsit olyan érzés volt, mintha egy alagútban sétáltunk volna a felhőkarcolók között, aminek a végét a hirdetőtáblák nappali fénybe vonták. A kép nem tudja érzékeltetni a tömeget, a vánszorgó taxikat, a dudálást és a több emelet magas kijelzőkön futó fényreklámokat.

Innen már hazafelé vezetett az utunk. Lassan kezdtek elmaradni a színházak mögöttünk. Nem egy színész kezdte itt a pályafutását és több darab is innen indult el a siker felé. Még egy forgatásba is belefutottunk pár sarokkal arrébb. Esőgép, szélgép, régi taxi és még sok más filmes kellék mellett a színészeket már nem is igazán láttuk. Egy tűzoltóállomás számomra mégis érdekesebb téma volt. Hogy mi fogott meg? Nem tudom, de talán a hétköznapisága vagy a csendes mellékutca.

Téli kiegészítés

Karácsony előtt alig egy héttel ismét jutott fél nap New Yorkra. Nem volt konkrét terv, csak annyi, hogy a Rockefeller Center kilátójába menjünk fel. Sajnos a lehető legrosszabb időpontot választottuk, mert az eső szinte végig esett, a felhők miatt pedig nem láttunk volna semmit. A biztonsági őr szerint egy fehér papírlapot is bámulhattunk volna, ezért maradtunk földközelben. Maga az épület egy hatalmas komplexum, majdnem 2 órát töltöttünk el itt, mondjuk ebben az ebéd is benne volt. Itt működik az NBC, aminek a látogatását kihagytuk. Ezt utólag kicsit bánom, de ha lesz még egy alkalom, akkor ezt be fogom pótolni. Az egész Center az 1900-as évek elejét-közepét tükrözi. Réz és márvány szinte mindenütt, csak a korhű ruhákba öltöztetett embereket hiányoltam.

Arra számítottam, hogy a város fel lesz díszítve, de csalódnom kellett. A Rockefeller üdítő kivétel volt. Egy táblán feltüntették a lényegi információkat. A 72 láb nagyjából 22 méter magasságot jelent. Ahol a nyáron étterem üzemelt, most korcsolyázni lehetett volna, ha kivárjuk a sort. A fa elődei és a helyszín több filmből, például a Reszkessetek betörőkből, lehet ismerős.

A hatalmas fa mellett a Szent Patrik felé eső részen angyalok és sok más díszítés is volt. Kicsit már giccsbe hajlott, ami főként a környező utcák tükrében tűnt kicsit túlzónak. Komolyan mondom, hogy itthon a körutak és az Andrássy út jobban fel voltak díszítve idén, mint kint az utak többsége.

A Times Square esőben is lenyűgöző. Bejártuk a környező utcákat, megcsodáltuk a kijelzőket. A tömeg sokkal kisebb volt, mint nyáron, amit az ekkor már folyamatos eső és az egyre erősödő szél kombinációjának köszönhettünk. Mi is több boltot megjártunk, hogy kicsit melegedjünk. Voltunk hatalmas csokiboltban, ahol 2.5 kilós csokit vehettünk volna. A Disneynél a gárdista jelmez mellett legalább fél emeletnyi rózsaszín habos-babos-hercegnős cuccot láttunk...

Washington

A télből ugorjunk vissza a nyárba. Az Empire State-et és az esti sétát korai kelés követte. Nem volt könnyű az ébredés, de előttünk állt kb. 6 óra autóút Washingtonig. Két helyszínt néztünk meg menet közben. Ezek közül Philadelphia lett az egyik kiválasztott. A korai keléshez viszonylag korai érkezés tartozott, ezért rögtön a nyakunkba vettük a várost és megnéztünk párat a látványosságok közül. A Fehér Ház volt az első érdekesebb látnivaló.

Az előző képen is látható a következő célpont, ami a Washington emlékmű volt. Közelinek tűnt, de a valóságban a méretei becsapósak. Tájékozódási pontnak is kitűnő, a 169 méteres obeliszk messziről látható és éjszaka is jól ki van világítva. A nap itt már a látóhatárt súrolta, de nem álltunk meg.

A II. világháború emlékművét már a lemenő nap utolsó sugarai mellett jártuk körbe. Még az út túloldaláról készítettem a képet a háttérben a Lincoln Memoriallal. Ha ismerősnek tűnik, akkor nem csoda, ez a helyszín is több filmben szerepelt. Nekem a kedvencem a Forrest Gump jelenete, amikor a Reflecting Poolba gázol egymás felé Forrest és Jenny.

Visszafelé a szállodába ismét útba esett az elnöki rezidencia, csak most a másik oldalát érintettük. Az igazság az, hogy mindenhol korlátokba ütköztünk. Rengeteg biztonsági ember, kamera és rendőrautó vette körbe. Ezek és a sötétség miatt nem volt egyszerű fényképezni.

A Pennsylvania sugárút végét is érintettük. A sötétkék ég mellett nagyon jól mutatott a Capitolium. A képet érdekesebbé teszi, hogy kézből próbáltam megtartani a nagy záridőt és közben tekert át előttem egy bringás. Jó lezárása volt egy hosszú napnak, hullafáradtan értünk vissza a szállodába.

A többi nap nem kedvezett a csavargásnak. Mindennap elég sokat autóztunk ahhoz, hogy este 7-kor már ne sétáljunk nagyokat. Ebben annak is szerepe volt, hogy Washingtonban minden meglepően korán zárt. Azt is tudtuk, hogy a hazautazás napján a délelőtt még szabad egy utolsó nekifutásnak. Hogy minél többet bele tudjunk szorítani az időbe, megpróbáltunk időt spórolni és metróra szálltunk a Capitolum felé. A szerelvények keresztmetszete lapított hatszögre emlékeztetett és az egyik végállomás Vienna volt. Ezen jól elviccelődtünk, mert Bécsből már könnyen haza lehet jutni.

A Capitoliumot kipipálhattuk. Meleg volt, ezért nem sokat időztünk mellette, hanem elindultunk vissza a szállóhoz, de már gyalog. Elég nagy hiba volt, hogy nem vittem magammal vizet. Útba ejtettünk még pár emlékművet, de az igazság az, hogy még napokat tudtunk volna eltölteni a múzeumokban. Engem főként a repüléssel kapcsolatosak vonzottak volna.

Érdekes, hogy Washington a többieknek nem tetszett annyira, mint nekem. Igen, nem olyan, mint Manhattan, ami egy hatalmas olvasztótégely. Az ottani nyüzsgés és káosz helyett a főváros nyugodtabb, hűvösebb. Washingtonban, főként a kormányzati épületek között, sok klasszicista stílusú épület van. Ez mesterkélt a történelmük tükrében és elég kontrasztos a sokkal modernebb irodaházak mellett. A városnak mégis megvan a maga öltönyös, kicsit sznob, kicsit bürokratikus hangulata.

Decemberben is visszatértünk, de nem volt benne sok köszönet. A hideg, szeles időjárás nem hozta meg a kedvünket a mászkáláshoz. Autóval érintettünk pár fontos pontot, ott kiszálltunk, de néhány kép elkészítése után inkább visszaültünk a meleg járműbe. Az sem segített, hogy este jutottunk csak be Washingtonba. A sötét, a kamerák és Bush temetése miatt megerősített őrség sem hozta meg a kedvünket a gyalogláshoz.

Udvar-Hazy Center

A decemberi majdnem három hetes munkát egy kis akklimatizációval kezdtük. A 6 óra időeltolódást a legjobban úgy lehet átvészelni, ha fényben van az ember és leköti magát. Sajnos ez csak az első napunkról volt elmondható, ugyanis vasárnap meglátogattuk a reptérhez közeli Steven F. Udvar-Hazy Centert. Az '56-os magyar adományából épült múzeum 71.000 m2 területén a Smithsonian Nemzeti Légi és Űr Múzeum washingtoni kiállítását lehet megtekinteni. Pontosabban annak egy részét, mert a városban is van több épület, de az Udvarházi is bőven elég volt egy napra.

Maga a kiállítás a kezdetektől indul és a napjaink gépeiből is akad 1-2 kiállítási példány. Az idő eltöltését szimulátorok, 3D mozi és kilátó is segíti. Nem sok látogató volt, ami pozitív, de én sem voltam felkészülve rendesen. Sajnos nem vittem magammal fényképezőgépet, ezért csak telefonnal tudtam fotózni.

A kezdeti törékeny szerkezeteket az első és második világháború gépei követték. A repülők legalább két szinten voltak elhelyezve. A nagyobb darabok között és fölöttük is lógtak kisebb gépek. Majdnem azt írtam, hogy kiállították őket, de a kifüggesztették találóbb lenne.

Az USA-ban nagyon értenek a marketinghez. Ennél a kiállításnál fantasztikus volt, hogy nemcsak alulról, hanem több szögből függőfolyosókról is meg lehetett tekinteni a repülőket. Nemcsak a vadászgépeknél jött ez jól, hanem a nagyobbakat is jobban meg lehetett nézni. Már 15 perc után ettem a kefét, hogy nem vittem magammal fényképezőt és állványt, de talán majd legközelebb...

A II. világháború gépei között volt egy nagyobb is kiállítva. A B-29-es már messziről vonzotta a tekintetet. Hatalmas jószág, nem véletlenül kapta a Superfortress nevet. 11 fős személyzet, 4 hajtómű, 60.5 tonnás maximális felszállósúly.

Akkoriban jellemző volt, hogy a személyzet adott nevet a gépnek. Ez a gép a pilóta édesanyja után lett Enola Gay. Ha ismerősen cseng a név, akkor annak történelmi oka van. 1945 augusztus 6-án erről dobták le Hirosimára az atombombát. A Little Boy teljesen elpusztította a várost. Szomorú történelmi ereklye.

Az űrhajózással foglalkozó hangár nagy részét a Discovery foglalja el. A Saturn V fokozat, ami még méretesebb darab, a többi eszköz szinte eltörpül mellette. Csak ebben a hangárban elrepült egy óra, ha nem több. Az Apollo 11 mobil karanténja mellett kiállított személyes és egészségügyi tárgyaknál elgondolkoztam, hogy mennyire emberek az űrhajósok is. Szuperhősöknek gondolnánk őket, de a hölgyeknek még sminkkészletet is készítettek.

Még egy kép erejéig visszatérnék az űrrepülőhöz. A Discovery 39 küldetést teljesített. A hővédő pajzs apró tégláit felragasztani nem lehetett kis munka. A méretei élőben még jobban lenyűgöztek, de itt is látható, hogy az emberek eltörpülnek mellette. Kicsit elképzelhetetlen, hogy a mellette lévő kis kapszulák után hogyan hoztak össze egy ekkora ugrást.

A fő hangárba visszatérve egy Black Birdbe botlottunk. Sokkal jobb állapotban volt, mint az Intrepiden kiállított példány. Nem tudom megállni, hogy ne két képet szúrjak be. Az egyiken jól látható a Discovery, míg a másikon a függőfolyosókat is láthatjátok.

A Feketerigótól balra egy Messerschmitt 163 Komet foglalt helyet. Ha nem ismernétek, az egy II. VH-s német, rakéta hajtású vadászgép. Jobbra pedig a modern vadászgépek kiállítását nézhettük meg.

Annyi látnivaló és fénykép közül nehéz választani, hogy mit osszak meg. A különböző amerikai gyártmányú gépek között egy MIG-21 is megbújt. Ez is szép állapotban került kiállításra, mint a mellette lévő F-4 vagy F-14.

Az viszont meglepett, hogy a legújabb technológiát jelentő Joint Strike Fighter kísérleti példányát is kiállították. Az X-35B ráadásul a helyből felszálló verzió. A gépen kívül annak a hajtóművét is meg lehetett nézni közelről.

Utolsó képnek az Air France állományából érkezett gépet hagytam. Vacilláltam, hogy a felette függesztett Virgin Atlantic Global Flyer-ét rakjam-e be, de nem lehet mindent.

Akár egy külön írást is megérdemelt volna csak ez a múzeum. Több napot is el tudtam volna tölteni a gépek között. Nagyon tömör volt a kiállítás és sokszor nem is tudtam hova kapjam a fejem. Minden, a repülést egy kicsit is kedvelő embernek fantasztikus és kihagyhatatlan, ha arra jár és rá tud szánni elég időt.

Philadelphia

Washingtonban több mint egy hetet töltöttünk, majd várt ránk Philadelphia. Nyugis időszakban az út alig 3 óra, amit nekünk délután 3 körüli indulással sikerül 4.5 órára elhúzni. A washingtoni körgyűrűn lépésben haladtunk legalább egy órát. Mire megérkeztünk, már sötét volt. A szálloda csak 5 percre volt a belvárostól, de amikor a parkolóból sétáltam vissza, nem tűnt biztatónak a környék.

A szállodától egy saroknyira készítettem a képet. A hidegben a kb. 500 épületet ellátó hálózatból szökő gőz és az utcakép emlékeztetett valamire. Másnap reggel sem lett sokkal jobb a véleményem, ahogy a datacenterbe sétáltunk a kis utcákon. Mintha a régi "nyóckerbe" kellett volna átvágnunk a Blaha és az Orczy tér között.

A környék Bruce Springsteen klipjét juttatta az eszembe. Legalább négyszer megnéztem, és most is csak annyit tudok mondani, hogy elég jól visszaadja azt az érzést, ami ott kerülgetett. Washingtonban és New Yorkban sem jártunk hasonló környéken. Itt láthattuk, hogy milyen részen lakik az alsóbb munkásréteg. Volt olyan hely, ahol éreztük, hogy kinéztek minket, de sehol sem hangzott el irányunkba egyetlen bántó szó sem.

Városnézésre kétszer fél napot tudtunk szánni. Amikor már láttuk, hogy jól haladunk, akkor a vasárnapi New York után a hétfő délelőtt megnéztünk pár nevezetességet. Sajnos a telefonom kijelzője feladta a harcot. Egy régi Lumia volt csak a segítségemre, ezért a képek minősége tovább romlott. Philadelphiát, ahogy a legtöbb várost az USA-ban, tudományos módon tervezték. Az utcákat sorban számozzák, kivéve talán néhány belvárosi utcát és a nagyobb sugárutakat.

Philyben a többi nagyobb városhoz hasonlóan több náció keveredik. Itt is megtaláltuk a kínai és olasz negyedet. A belvárosban volt néhány sarok, ahol feltűnően sok kóser boltot és éttermet láttam. Szóval a majdnem Budapest méretű (1.5 millió) város lakossága nagyon vegyes.

Elsétáltunk a National Constitution Center mellett. A Kontinentális kongresszus Philadelphiában ült össze, de nem tudtak megegyezni a britekkel. A második kongresszuson ezért többen (Benjamin Franklin, John Adams, Thomas Jefferson, Robert R. Livingston...) nekiláttak megírni az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatát.

A Liberty Bell a függetlenség, majd az egyenlőség szimbóluma lett. Ezt vitték tovább a rabszolgaság ellen küzdők, majd a II. világháborúban is hasonló szerepet töltött be. Számukra olyan, mint nekünk a magyar Szent Korona.

A múzeumokat az Independence Hallal zártuk. Stílusában a Carpenters' Hallra hasonlít, ahol az első gyűléseiket tartották. Ugyan hideg volt és a szél is fújt, de legalább kisütött a nap. Ha tudjuk előre, akkor ezt a napot szántuk volna Manhattanre. Délután még fel akartunk menni a One Liberty kilátóba, de sajnos rendezvény miatt zárva volt. Steakkel akartunk vigasztalódni, de a vendéglők nagy része bezár ebéd és vacsora között. Szerencsére találtunk egy helyet, ami megfelelt. Leszámítva, hogy rám borult a vörösbor, nem volt okunk panaszkodni.

A hazautazás napjára még terveztünk egy kis városnézést. Igaz nem abban a tempóban, mint Rocky. Az útvonal részben megegyezett és az időjárás is kedvező volt egy sétához.

A kliphez képest visszafelé indultunk el. Először a Művészeti múzeumot vettük célba. A zászlók még mindig félárbocra voltak eresztve az öreg Bush miatt.

A belvárosra visszanézve csak pár felhőkarcolót láttunk. Alig kicsit több mint két kilométert kellett megtennünk, hogy eljussunk a kilátóig. Szerencsére nem volt hideg.

Rocky szobra szerintem nem hasonlít Stallonéra, de egy fényképet megért.

A Benjamin Franklin Parkway-en a zászlók megleptek. Utánanéztem, hogy miért kerültek oda. Mindegyik egy, a városban élő nemzetiséget jelent. Kicsit eldugva, de megtaláltuk a magyar trikolórt is.

A kilátóból be lehetett látni a várost. Szerencsére itt sem voltak sokan. A Delaware folyó felé nézve a már korábban bejárt városrészeket, a városházát és a Ben Franklin hidat is jól láthattuk. Nem kellett rohannunk, de én már inkább a hazaúton gondolkoztam. Nem meglepő, hogy innen, ha nem is egyenesen, de már az autót céloztuk meg.

Apróságok, összefoglalás, képek

Közlekedés

Az USA a motorizáció hazája. Közhely, hogy mindenhová autóval mennek, de ez csak részben igaz. Azok a nagyvárosok, ahol megfordultunk, egész jó tömegközlekedéssel rendelkeznek. Legalábbis a belvárosuk. Manhattan és vonzáskörzetében a sok földalatti és busz miatt igaz. Washingtonban is folyamatosan építik a metrót. De ahogy elhagyjuk a belvárost, már szükség van az autóra. Helyiekkel beszélgetve is ez volt a következtetés.

Az első alkalommal egy Hyundai-t sikerült bérelni. Lusta tehénként tudnám leírni. Automata váltóval és puha futóművel volt megáldva. Nézőpont kérdése, hogy mit ír róla az ember. Egyik oldalról lágyan ringatózva, kényelmes tempóban falta a kilométereket. Másik szemszögből nézve a legkisebb fékezés, kanyar vagy szél hatására imbolyogni kezdett és részegként kóválygott az úton. Vicces volt, amikor a Dél-Amerikából érkezett parkolófiúkkal próbáltunk szót érteni, hogy milyen autót is adtunk le előző nap este. Végül megegyeztünk, hogy ugyanarról a járműről beszélünk, csak ők úgy hivatkoztak rá, mint: "gráj hándáj"

A második autó elvileg ugyanaz a kategória volt. Eredetileg egy Ford Fusion (Mondeo) volt a kiszemelt, de a csomagtartót erősen csökkentette az akkucsomag. Végül kis reklamáció után egy Ford Taurus-szal gurultunk ki a kölcsönzőből. Ez már csak addig volt lusta, amíg a pedált nem nyomtam elég mélyre. A 3.5 literes V6 szépen megrántotta az autót előre. Az automata váltó és a billegős, tántorgó futómű viszont nem csábított száguldozásra.

A közlekedés elég egyszerűen ment. Nem sok extra szabályra kellett figyelni. Ha nincs tiltva, akkor szabad jobbra kanyarodni a pirosnál. Ha mindenkinek stop táblája van, akkor az haladhat át először, aki hamarabb érkezett. Nagyjából ennyi volt az újdonság, meg az utak. Ha azt gondoljátok, hogy szélesek a sávok, akkor a keleti partra ez nem volt jellemző. Az viszont igen, hogy több helyen is autóztunk 4-5 sávos úton. Olyan is akadt, ahol 2x3 sáv gyorsforgalmi mellett volt még 2x5 sáv, de ez már tényleg a véglet volt.

Az engedélyezett sebesség utanként változó, az államok közötti utakon is csak maximum 65 mérföld/óra. Ezt a helyiek sem tartják be, azt javasolták, hogy tartsuk a lépést a forgalommal. 75 felé már nem ajánlották, hogy menjünk, de a rendőr arra is harap, ha sokkal lassabbak vagyunk, mint a többiek. Így aztán én tartottam a 70-72 mérföldes sebességet. Ezzel a középső sávokban nyugodtan el lehet autózni, de ez sem mindig igaz. Simán megteszik azt, hogy beállnak egy sebességre és amíg nem kell, nem váltanak sávot. Előzd meg jobbról vagy balról, ha nem tetszik, de nem fog jobbra húzódni. Cserébe egy gyorsabb autó sem villog le, hanem kivárja, amíg meg tud előzni. "Birkábban" közlekednek, de pont ezért nincs stressz, élet-halál harc az úton.

A tankolás is kicsit másként zajlott, mint itthon. A kártyánkat nem fogadta el az automata, mert egyetlen irányítószám sem felelt meg neki. Így aztán be kellett fáradni a kezelőhöz, ott előre befizetni az üzemanyagot. Igen, meg kell saccolni, hogy mennyi is lesz. Jó barkochba ismeretlen autónál, hogy 30, vagy 50$ lesz. Ha több, az sem gond, mert szépen visszafizetik a különbséget. A kapott számlákat meg próbálja meg elszámolni költségként, aki tudja, amikor egy tankolásra kap az ember mondjuk 3 darabot.

Reggeli

Az ételeket nem emelném ki külön. Nagyjából ugyanaz a nemzetközi konyha van, amit itthon is megtalálhatunk. Pizza, hamburger, kínai, kebab, sushi vagy kóser egyre megy. Persze minden kicsit nagyobb és a fűszerezés is eltér kicsit, de ehető. Hamburgerből a helyiek által is látogatott szurkolói pub vált be. Ami viszont két hét után kezdett sok lenni, az a "kontinentális reggeli" néven futó menü. A kávé olyan lötty, amin át lehet látni, jó eszpresszót talán csak két helyen találtam. A tojás inkább hasonlít rágóra és a kolbász (sausage) is túlfűszerezett. A zabpehely mellett még van amerikai palacsinta. Ezzel nagyjából kész a választék, nem csoda, hogy két hét után a kolléga inkább hot dogot reggelizett. Én mindennap megpróbáltam variálni, de egy idő után már mindegy volt, hogy lekvárral, mézzel, sziruppal vagy sós mogyorókrémmel kentem meg a gofrit.

Mosás

3 hétre elég nehéz pakolni, ezért Philyben meglátogattunk egy önkiszolgáló mosodát. Két férfi a nők birodalmában, ráadásul két hófehérke. A kiszolgáló nagyon segítőkész volt, pár percen belül már forogtak is a ruhák. A legkisebb gép is elég volt, de láttunk olyat, amelyikbe a vígjátékokban látott módon akár egy gyereket is tisztára lehetett volna mosni. Hogy nem csak mi voltunk járatlanok, azt a két, mellettünk tanakodó ember is mutatta. Ők kb. fél liter mosószert borítottak a gépbe, így a víz-ruha-hab rétegződés helyett csak habot lehetett látni az általuk használt mosógép ajtaján benézve. A sikeres mosást és szárítást egy Phily steakkel ünnepeltük meg. Útközben még 1-2 szépen feldíszített házat is láttunk, szóval eredményes esti kiruccanás volt.

Az emberek nemcsak a mosásnál, de mindenhol nagyon segítőkészek voltak. Jellemző az amerikai emberekre, hogy nyitottak, barátságosak és eredmény orientáltak. Az akcentusunk alapján sokan kiszúrták, hogy nem helyiek vagyunk és érdeklődve kérdezgettek, hogy honnan jöttünk. Elég sokan ismerték Magyarországot és nagyjából el is tudták helyezni. Ugyan mindenkinek a felmenői a világ különböző tájairól érkeztek, elsősorban amerikainak vallották magukat. Sok érdekesség került szóba, beszélgettünk autókról, kicsit politikáról, fegyverekről, közbiztonságról és a tanulásról is. Persze nem mindig ment flottul a kommunikáció. Az indiai kutas nem tudott kifogni rajtam, de nyáron akadt, amikor ketten próbáltuk dekódolni, hogy mit magyaráz nekünk a parkolóőr. Néhány dologra más kifejezést használnak, mint amit mi megszokhattunk. Például "take away" helyett "to go"-val kell jelezni, hogy elvinnénk az ételt, mert megeshet, hogy a kiszolgáló nem érti mit is szeretnénk. Ha már a nyelvnél tartunk, akkor a nyelvtanra is érdemes kitérni. Az egyszerűbb emberek beszéde néha bántotta a fülem. Nem vagyok penge angolból és nyelvtan náci sem. De feltűnt, hogy sokan nem használtak, csak sima múltat, a present perfect teljesen hiányzott a beszédükből. Az biztos, hogy a Rigó utcában meghúznák őket, mint a sicc.

Összefoglalás

Az utazásokból ugyan főként a csavargásokat emeltem ki, de a munkán volt a hangsúly. A feszített munkatempónak meg lett az eredménye és ugyan kis csúszással, de sikerrel vettük a kitűzött célt. Ez persze még nem a vége az építésnek, de egy fontos mérföldkő. Ahogy most látom, csak az első, mert már most a további bővítéseken törjük a fejünket. A kábelezést is úgy készítettük elő, hogy a kapacitást meg tudjuk minimum duplázni, de a szomszéd rackek is már előjegyzésbe kerültek.

A két útból, ha ki kellene egy-egy momentumot emelnem, akkor csak kicsit lennék bajban. Az elsőből New York volt a favorit. Azt hiszem, ezt könnyű szívvel kijelenthetem a többiek nevében is. A második alkalommal sokkal kevesebb időnk jutott turistáskodni. Az időjárásnak is része volt abban, hogy az Udvar-Házy Centert választanám.

További képek

Remélem, van türelmetek még néhány képhez, amiket nem tudok kihagyni. Csak minimális kommenttel, de sok szeretettel.

Manhattani tetők teraszokkal, zöld területekkel.

Rockefeller Center az 5. sugárútról nézve.

Hol vannak a rohamosztagosok?

Amíg a többiek pancsoltak én pihentem.

Udvar-Házy Center. Ha tehetem, ide még visszamegyek.

Ha idáig kitartottál, akkor köszönöm a türelmed és remélem, tetszettek a képek.