Űrhajózás 2023 - Összefoglaló írás

Az űrhadászat diszkrét bája

Az űrhadászat diszkrét bája

Az orosz-ukrán háború kétségkívül sok téren választóvonal lett a hadászatban. A világűr az elmúlt évtizedekben is kritikus fontosságú volt a felderítésben („kémműholdak”), a kommunikációban, navigációban és az időjárás-előrejelzésben egy háború esetén. Viszont itt megjelent, hogy amennyiben ezen képességek hiánya esetén szolgáltatásként való megvásárlására van lehetőség civil cégektől, ami nagyon komoly tényező.

A Novocserkasszk elnevezésű partraszálló hajóról készült műholdas kép a támadás előtt és után

A háború első napjaiban a civil műholdas Föld-megfigyelő cégek folyamatosan friss képeket nyújtottak az orosz haderő mozgásáról. Aztán egy későbbi szakaszban az Egyesült Államok azért vont szankció alá kínai cégeket, mert hasonló szolgáltatást adtak el az orosz Wagner-csoportnak, értelemszerűen ukrán hadállásokról készült képek értékesítése miatt. Itt pedig teljes a paritás, hiszen a kínai Jilin-1 műhold-rendszer mintegy 130 aktív műholddal bír jelenleg, és a legmodernebb műholdjai 0,5 méteres felbontást tudnak biztosítani, tehát nagyon is jó minőségű képeket képesek készíteni.

A Carbonite-2 műhold „élő” videója, a Burdzs Kalifa „kilengése” valójában a műhold haladásából fakad...

Vagyis ez kétélű fegyver, és egyre nehezebb kontrollálni. Vagy adott esetben szembesülni vele, mivel jár – a NATO például azzal szembesült, hogy saját kémműholdak hiányában a tagállamainak jóindulatán múlik, mikor és milyen felvételeket kap. Megrendelhet szolgáltatást piaci szereplőktől, csakhogy ez nem olcsó mulatság, és a költségvetésben nem szerepeltek eredetileg ilyen tételek.

2022 szeptemberében Szevasztopol közelében partra sodródott Starlink-adatkapcsolatos ukrán drón

A StarLink kapcsán előkerült egy olyan állítás is (az Elon Musk című bibliográfiára hivatkozva, ami 2023 szeptemberében jelent meg), mely szerint Musk leállította a StarLink szolgáltatást Szevasztopol környékén, amikor az ukrán haderő tömeges drón-támadást tervezett a katonai kikötő ellen, hogy megroppantsa Oroszország fekete-tengeri flottáját. A közösségi médiás üzengetésből az derült ki, hogy Musk maga nem avatkozott közvetlenül be, „mindössze” nemet mondott egy olyan ukrán kérdésre, hogy aktiválják a StarLink hálózatot Szevasztopol környékén, mégpedig azért nem kívánta teljesíteni az ukrán vezetés kérését, mert az közvetlen katonai csapásmérést jelentett volna a civil StarLink eszközeivel irányítva.

Itt természetesen valahol meg lehet érteni a SpaceX (és Musk) véleményét is, anno a StarLink terminálok szállításánál elsődlegesen civil kommunikációs célra adták át. Ebbe marketing szempontból nagyon jól beleillettek a StarLink terminálokat körbeálló civilek, akik a háború közben is tudtak a mobiltelefonjaikon a családjuknak, hozzátartozóiknak üzenni.

Starlink terminál felállítása a frontvonal közelében 2023 januárjában

Kicsit kevésbé, de még beleillett az, hogy az ukrán katonák a StarLink terminálok segítségével kommunikálnak a frontvonalban a hátországban lévő parancsnoksággal, továbbítva fontos információkat. De már ez is olyan tényező, ami ellentmondásos helyzetet teremtett, ugyanis a pletykák szerint volt rá példa, hogy a frontvonalon nemes egyszerűséggel lekapcsolták a StarLinket, így a sok téren már főleg arra támaszkodó ukrán haderő hirtelen kommunikációs vákuumba került, és ott helyben improvizálva kellett hagyományos rádiókhoz, illetve futárokhoz nyúlniuk (ami ha igaz, arra utal, hogy nem volt megfelelő folyamat kidolgozva egy ilyen esetre…). Amennyire megállapítható, az ok az volt, hogy a SpaceX-nek ez a fajta felhasználás már annyira nem volt szimpatikus, így valamilyen szinten szankcionálni kívánták a terminálok használhatóságát. A politikai háttérmunka hatására aztán mégis visszakapcsolták ezen régiókat is, ám ezzel együtt is figyelmeztetés lett mindenki számára, hogy mekkora hatalma van Musknak és a SpaceX-nek egy éppen zajló háborúban.

Innen nézve pedig a SpaceX szemszögéből nehezen illeszthető bele, hogy kvázi távirányítású robbanó hajók (jól jellemzi a helyzetet, hogy egységes megnevezés sincs még, Suicide Drone Boat, vagyis Öngyilkos Drón Csónak talán a legtalálóbb) vezérléséhez használják fel őket.

Ezek veszélyes vizek, mert egyfelől ország-világ láthatta, hogy mire lehet felhasználni a StarLink terminálokat, olvasd: innentől például a drogcsempész motorcsónakra nem is kell nagy pénzért merész kormányosokat felfogadni, elég ~1000-1500 dollárból pár IP kamera, egy StarLink terminál és egy viszonylag egyszerű távvezérlő megoldás, ami akár egy Raspberry Pi is lehet néhány szervomotorral. A kreativitás eddig is eddig megvolt nem csak a hadszíntéren, de a bűnözők oldaláról is, márpedig ezen veszélyekre jó lenne felkészülni, mert aligha lehet elkerülni a megvalósulásukat. A drogcsempészek már most is használnak drónokat, és nem is sikertelenül...

Spanyolországban lefoglalt JOUAV CW-30E drogcsempész drón

Ha pedig ilyesmire kezdik el használni a StarLinket, az nagyon nem lesz jó a SpaceX számára, mert minden állam szigorúbb felügyeleti rendet fog megkövetelni tőle. Mindezt úgy, hogy jelenleg is vért izzadnak sok országban, hogy működési engedélyt szerezzenek...

Hozzátehetjük, hogy 2022-ben elindult a SpaceX StarShield, ami a StarLink állami és katonai célú ágense. Első körben a StarLink műholdrendszer katonai célú alkalmazásáról van szó, katonai minősítésű StarLink terminálokkal, amelyek titkosított módon kommunikálhatnak. Másfelől viszont ezek a terminálok nem fognak megjelenni a StarLink nyilvános lekérdezésekben (hiszen így azonosítható melyik „cellában” vannak).

Végül pedig a StarShield a tervek szerint „saját” műhold-hálózatot is kaphat, amely független lehet a StarLinktől...

Az USMC Wideband System-Expeditionary Terminal, egy tengerészgyalogos képes bárhova elvinni

A háború pedig azt is megmutatja, hogy mennyi mindenre is használható, lásd StarLink kommunikációt használó drón hajók, amelyek előre vetíthetik, hogy talán nem is olyan sokára tényleg személyzet nélküli teherhajók róhassák a tengereket. A lehetőségek egész tárháza nyílik tehát meg…

2020-as kép, egy XQ-58A Valkyrie drón repül formációban egy F-35A és egy F-22A vadászgéppel

Ezt pedig (majdnem) mindenki látja, az USAF, vagyis az Egyesült Államok Légiereje mintegy 1000-2000 darab X-58 Valkyrie drónt tervez vásárolni 5 éven belül. Ennek költsége egyelőre 5,8 milliárd dollár, de akár 25 milliárdra is felmehet. A drónok kommunikációjában a műholdas kommunikáció kritikus fontosságú lehet, bár alapvetően az F-35A melletti „repülő fegyvertár” lenne a fő feladatuk, illetve plusz szenzorokat, EW eszközöket vihet, amivel az ellenséges erők felderítésére és EW elnyomására lehetne őket használni, de értelemszerűen műholdas kommunikációval már az F-35A-ra sincs szükség. Ezek a drónok viszont szintet lépnek a jelenleg a hadszíntér felett használt távirányítású drónokhoz képest, mivel még ha korlátozottan is, de önállóan működnek.

Klasszikus ábrázolása az űrharcnak, pjú-pjú... :)

A kérdés egy ilyen eszközökkel operáló hadszíntéren az, hogy mit lehet tenni a StarLink-szerű rendszerek ellen? Szétlőni, megsemmisíteni őket nagyon nehéz, ráadásul irgalmatlan mennyiségű műholdról beszélünk, egy-egy műhold elvesztése csak rövid idejű működési zavart okozna, és potenciálisan is a Föld körüli orbitális pálya teleszemetelését eredményezheti, ami senkinek sem áll érdekében.
Maradna az Elektronikus Hadviselés (EW), ami az AESA rádióantennák miatt nem egyszerű, illetve a kibertámadás, amely viszont sokkal komolyabban lett véve mindenhol az izraeli-iráni konfliktusban bevetett StuxNet óta.

Alapvetően senki sem veri nagydobra, de az elszórt információmorzsákból régóta kirajzolódik, hogy bizony országok állami szervei egymás Föld-megfigyelő és kommunikációs műholdjait „közelről” megvizsgálják, ami lehet akár pár száz méter is. A gond itt az, hogy mikor jutnak el oda, hogy már nem csak megfigyelni akarják a másik műholdat, hanem zavarni a működését, esetleg megrongálni, megsemmisíteni.
Már felmerült, hogy a műholdakra megfigyelő kamerákat szerelnek, amely egyfelől a felderítésre is jó, másfelől viszont meg lehet figyelni a közelben tartózkodó műholdak viselkedését, esetleg azonosítására is felhasználhatóak.

A másik oldalról a dedikált katonai célú műholdak egy új korszaka is megérkezett, amelyek más országok műholdjainak megfigyelésére, adatok gyűjtésére – és bár kimondva, leírva nincs, de akár zavarásukra, működésképtelenné tételére szolgálnak. Ilyen műholdak már léteznek, de eddig szinte semmit sem tudni róluk, mivel titokként kezelik őket.

...ez meg a valóság, a True Anomaly Jackal kvázi-harci műhold

A True Anomaly nevű cég így figyelmet érdemel, mivel ilyen célra építi a Jackal elnevezésű 275 kg-os műholdját, amelyet az Egyesült Államok Űrerejének kínál szolgáltatásként, megrendelésre. A Jackal még csak egy kísérleti jármű, amelyet arra használnak fel, hogy a „nem együttműködő” műholdakat megközelítse, megvizsgálja őket, de innen kezdve már bármit is csinálhat vele, nekimehet, zavarhatja a pályáját vagy cubesatokat bocsáthat ki, amelyek „öngyilkos” módra nekimehetnek a célpontnak.

A kínai „SenLong” űrrepülőgépről csak fantáziarajzaink vannak, de feltehetően az USA X-37-esére hasonlít

Márpedig hogy nem csak az Egyesült Államok érintett, jól példázza a kínai személyzet nélküli űrrepülőgép, amely az USA által már 2023 decemberében nyolcadszor a világűrbe küldött X-37-hez hasonló jármű, és 276 napot töltött el a Föld körül keringve. Noha szinte semmit sem tudni arról, hogy milyen feladatokat hajtott végre, a megfigyelések alapján hat kisméretű műholdat állított pályára, menet közben pedig számtalan pályakorrekciós manővert hajtott végre. Potenciálisan ideális eszköz különféle ellenséges műholdak, elhasznált rakétafokozatok megvizsgálására, esetlegesen azok megzavarására és üzemképtelenné tételére. Mivel pedig újrafelhasználható, így a visszatérés és újrafeltöltés után ismét bevethető…

Hiánygazdálkodás a hordozórakéták piacán

A hordozórakéta-piac hiánygazdálkodása

Érdekesen hangzik kijelenteni, hogy 2023-ban hordozórakéta-hiány lépett fel. Ez több tényező párhuzamos hatásának köszönhető. Először is az új hordozórakéták késése. Az ULA Vulcan Centaur, ArianeSpace Ariane 6, Blue Origin New Glenn, a JAXA/Mitsubishi H3…

Eközben kifutott az ArianeSpace Ariane 5, és kifutásnál tart az ULA Atlas V. Ezek mellett az orosz-ukrán háború miatt az orosz hordozórakéták kiestek a piac nagy részéről. Végül pedig hirtelen feltűnt sok, hatalmas mennyiségű műholdat pályára állítani akaró cég. A SpaceX ezt megoldotta magának, de a OneWeb vagy a Project Kuiper nehéz helyzetben találta magát, de még rajtuk kívül is egy sor cég szeretne több tucat vagy akár több száz Föld-megfigyelő vagy kommunikációs műholdat napszinkron vagy LEO pályára állítani.

A kanadai Telesat-Lightspeed műholdrendszer több száz elemét kellene 2027-ig pályára állítani....

Az Amazon pedig rátett egy lapáttal erre azzal, hogy jó sok pénzből megrendelt 83 indítást a Blue Origin, ULA és ArianeSpace cégektől, aligha meglepő módon csak a SpaceX-től nem (először). Ez pedig rögtön azt is jelenti, hogy aki nem a SpaceX-től akar hordozórakétát vásárolni, az aligha tud hová menni, mivel a legnagyobb cégek kapacitása már előre le van kötve.

Vagyis aki ezek után közepes vagy nagy méretű műholdat szeretne pályára állítani, annak nagyjából marad a SpaceX vagy az egzotikus megoldások, mint az Indiai PSLV. Hovatovább odáig fajult a dolog, hogy az ULA, ArianeSpace és BlueOrigin körüli bizonytalanságok miatt az Amazon is végül megrendelt három Falcon 9 indítást…

Ez pedig az árak terén is kihatással van a piacra. A SpaceX 2022-ben egy 200 kg-os „potyautas” (rideshare) műhold indításért 1 millió dollárt kért. Ez először 1,1 millió dollárra nőtt, majd rövid úton 1,3 millió lett – úgy, hogy leghamarabb 2025 második negyedévében kerülhet sor rá. Akárhogy is nézzük, ez 30%-os árnövekedés alig egy év alatt.

A SpaceX Transporter-8 útjára előkészített „karácsonyfa”, összesen 72 műholddal...

A kisebb szereplők helyzetét pedig nagyon nehézzé teszi még a (látszólag dráguló) SpaceX árak valójában hozzájuk képest túl alacsony ára. Az olyan feltörekvő startup cégek, mint az ABL, Relativity Space vagy Astra, de még a jóval tőkeerősebb Virgin Orbit is küzd(ött) a versenyhelyzetben azzal, hogy megbízható indítási szolgáltatást tudjanak tető alá hozni, miközben a SpaceX rideshare árához képest mintegy háromszor-ötször magasabb áron tervezték a saját indítási áraikat hasonló műholdak esetén. Még ha a SpaceX-féle indítás kötöttségeket is tartalmaz, hiszen alkalmazkodni kell pályaparaméterek terén a fő fizető partnerhez, még mindig sokkal, de sokkal olcsóbb, mint egy dedikált rakétát kifizetni. Ráadásul a SpaceX nagyon professzionális és megbízható partner, akárhogy is nézzük, elég arra gondolni, hogy 2016-ban vesztettek el utoljára műholdat...

A RocketLab aucklandi hangárja, tele épülő Electron rakétákkal

Az egyetlen kellően stabil kisrakéta-gyártóként a nyugati térfélen a RocketLab maradt, de az ő indításai is elég jól be vannak táblázva, vagyis maholnap ők se tudnának egy beeső ügyfélnek kedvező ajánlatot adni.

Ilyen légkörben nem nehéz belátni, hogy a 2020-as évek közepéig bizony ez a helyzet marad is. Nagyjából a SpaceX Starship lehet a megváltás elhozója (ha egyszer elkészül…) – és közben csak azzal kecsegtet, hogy még inkább meghatározza a SpaceX szerepét ezen a piacon. Nem véletlen, hogy a SpaceX képviselői is magabiztosan mondják, hogy ha egyszer a Starship elkészül, letarolják majd a piacot…

NASA - Alfa és Omega?

NASA

ISS avagy a Nemzetköziség új szintje?

Az ISS jövőképe viszonylag jól fel volt vázolva az elmúlt évben: a NASA 2030-cal befejezi az ISS üzemeltetését, és elsődlegesen az Artemis holdprogramra helyezi át a hangsúlyt, amely mellett LEO pályán keringő (amúgy a NASA-n keresztül becsatornázva jó részt állami pénzből) kereskedelmi űrállomásokon bérelne majd helyet tudományos kutatások számára.

Ezek után érthető volt a zavar, amikor Kenneth Bowersox igazgató-helyettes egy előadáson azt mondta, hogy a 2030-as dátum nem kőbe vésett, és rugalmasan kezelik az ISS jövőjét a nemzetközi partnerekkel együtt. Ezt rögtön úgy kezdték el egyes médiumok lefordítani, hogy a NASA finoman lassítaná a kereskedelmi űrállomásokra való áttérést (leginkább a költségvetési pénzek átcsatornázásával), és tovább használná az ISS-t. Bowersox végül egy nyilatkozatban tisztázta, hogy a NASA határozott célja, hogy az ISS-t 2030-ban nyugdíjba küldje, ami legalábbis nem egészen azonos az előadáson mondottakkal.

Ezzel együtt a NASA 2024-es költségvetésében megjelent egy olyan teherhajó (US Deorbit Vehicle, USDV), amely majd az ISS-hez dokkolva képes lesz azt irányítottan a légkörbe vezetni, és ezzel végül a hatalmas űrállomást megsemmisíteni. Most még csak a költségvetési hátteret kérik ehhez, amely alapján 2024-ben meghirdetnének egy tendert a szükséges eszköz beszerzésére. Ez alapján várhatóan 2025-2026-ban lehet eredményt hirdetni, és kényelmes 3-4 év marad a legyártásra és adott esetben a tesztelésre.

Az Ax-2, a Crew-6 és a Szojuz MSz-22 űrhajósai az ISS fedélzetén 2023 májusában

Ettől függetlenül az űrállomás jövője legalábbis középtávon még 2028-ig biztosan stabil, hovatovább az a korlátozó tényező, hogy a kiegészítő modulok az Axiom Space-től mikor érkeznek, lévén az Axiom által szervezett utaknál az egyik fő kérdés az, hogy helyezzenek el 11 űrhajóst az ISS fedélzetén...

Crew-5

Az Endurance űrhajó által végrehajtott 157 napos utat az Atlanti-óceánba 2023. március 11-én történt visszaérkezés zárta le. Az út érdekessége volt, hogy azt két NASA űrhajós (Nicole Mann és Josh Cassada) mellett egy JAXA (Wakata Koicsi) és egy Roszkoszmoz (Anna Kikina) űrhajós hajtotta végre, és a Szojuz MSz-22 hűtőrendszer-szivárgása után ideiglenesen Francisco Rubio ülés-betétét áthelyezték az Endurance-ra, hogy vészhelyzet esetében velük térhessen vissza. Az MSz-22 visszatérő moduljában kisebb módosításokat hajtottak végre, és mivel így csak két űrhajós (Szergej Prokopjev és Dimitrij Petelin) lett volna a fedélzetén, feltehetően jobb esélyeik lettek volna a túlélésre (a hangsúly a „jobb”-on volt). Szerencsére ezt nem kellett kipróbálni, ugyanakkor első eset volt, hogy szükséghelyzetben egy SpaceX Dragon v2 nem négy, hanem öt űrhajóssal a fedélzetén repülhetett volna.

Crew-6

A hatodik menetrend szerinti ISS személyzet-szállító út érdekessége volt, hogy a fedélzetén most is két nem-NASA űrhajós foglalt helyet. Szultan Al Nejadi az Egyesült Arab Emirátusok űrprogramjának űrhajósa, és egy „székcsere” keretében kerülhetett a fedélzetre. Még 2021-ben a NASA és az Axiom megállapodott, hogy az Axiom a Roszkoszmosszal illetve az Enyergija céggel megegyezve helyet biztosít egy űrhajósnak az űrállomás felé a Szojuz MSz-18 illetve visszatéréskor a Szojuz MSz-19 fedélzetén. Erre azért volt szükség, mert a NASA részére megalkotott törvények alapján az űrügynökség nem fizethet orosz cégeknek. Az Axiom viszont nem bír hasonló kötöttségekkel, így ők szépen kifizették a cechet, amit aztán egy csere-székre váltottak be a Crew-6 úton. Tehát a Mohammed bin Rashid Űrközpont fizető űrhajósa így kerülhetett a személyzetbe, az Axiomnak fizetve (amiből ők a Szojuzt fizették ki). Ismét a személyzetbe került egy orosz űrhajós, Andrej Fedajev, aki szintén székcsere révén került be, de ő a NASA és a Roszkoszmosz közötti Dragon-Szojuz székcsere program keretében. A NASA részéről a parancsnok Stephen Bowen, míg a pilóta Warren Hoburg volt, Bowent leszámítva mindegyiküknek ez volt az első űrutazása.

Fedajev, Bowen és Hoburg az ISS fedélzetén, SpaceX űrruhákban

Noha a SpaceX immár a hatodik menetrend szerint Dragon v2 küldetést indította az űrállomásra, de hogy mindig jöhetnek közbe problémák, itt is megerősítésre került. Először a február 27-ére tervezett indítás előtt mindössze két perccel került leállításra, mivel az első rakétafokozatban használt TEA-TEB gyúelegy nyomásértékei nem voltak teljesen stabilak. Mint kiderült, a földi kiszolgáló csőhálózatban a levegő és a keverék elegyéből keletkezett anyag tömítette el az egyik szűrőt. A szűrőt kicserélték, és a második indítási kísérletnél, március másodikán már probléma nélkül sikerült a világűrt elérni. Itt még egy probléma jelentkezett, az orrkúp felnyitása után (ami a dokkolózsilipet fedi) az egyik szenzor negatív jelet küldött vissza, vagyis azt jelezte, hogy az orrkúp felnyitása nem volt sikeres. Mivel azonban 35 másik szenzor azt jelezte, hogy sikeres volt, így szenzorhibának tulajdonították az esetet.

Az űrhajósok összesen csaknem 186 napot tartózkodtak a világűrben.

Crew-7

A hetedik SpaceX Crew-7 út annyiból volt különleges, hogy ez volt az első út, ahol csak egyetlen NASA űrhajós kapott helyett, Jasmin Moghbeli képében. Utastársai Andreas Mogensen (Dánia) az ESA keretében (az Orion űrhajó műszaki moduljainak barter-cseréje révén), Furukava Satosi (Japán) a JAXA megbízásából, míg Konstantin Boriszov (Oroszország) a Roszkoszmosztól érkezett egy újabb Dragon-Szojuz ülés-csere keretében. Az is érdekesség, hogy Mogensen az első nem NASA űrhajós, aki pilóta besorolást kapott a Dragon űrhajókon.

StarLiner

A sikeres, menetrend szerinti SpaceX Crew küldetések mellett látványos volt a Boeing StarLiner további bukdácsolása. A személyzet nélküli tesztrepülés, amire 2022-ben került volna sor, a hajtóanyag-rendszerben talált korrodált szelepek miatt 10 hónapot csúszott. A személyzettel végrehajtott CFT (Crew Flight Test) repülés először áprilisra, majd júliusra csúszott tovább, részben külső okok, először az Axiom Space küldetése miatt kellett partvonalra állniuk, majd az ejtőernyők jóváhagyása szenvedett késedelmet.

A Starliner az ISS-hez közeledve 2022 májusában

Utóbbi kapcsán nem győzte mind az űrügynökség, mind a Boeing hangsúlyozni, hogy nincs baj az ejtőernyőkkel, viszont a korábbi adatokat újra és újra ellenőrzik, és a szakértők jóváhagyására várnak. Ezen szépen becsomagolt szavak súlyát azonban jól jellemzi, hogy a szakértők megállapítása szerint az ejtőernyők rugalmas csatlakozásai a vártnál alacsonyabb terhelést viseltek csak el, jelentősen csökkentve a biztonsági tartalékot, amellyel a tervezésnél számoltak, így azokat le kell cserélni, amibe beletartozik, hogy az egész rendszert újra le kell tesztelni.

Legalább ennyire furcsa volt egy ezzel egy időben felfedett probléma, nevezetesen a kábelezésnél használt kábelkötegelő szalagok gyúlékonynak bizonyultak, holott tűzvédelmi okokból tűzálló anyagból kellett volna készíteni őket. Ez pedig azért volt kínos, mert a bejelentés szerint nagyon széles körben használták ezeket a szalagokat, gyakorlatilag az egész űrhajón.

Ez pedig oda vezetett, hogy a StarLiner első személyzettel végre hajtott útja leghamarabb 2024 márciusában-áprilisában kerülhet sorra, ez pedig még mindig nem a teljes értékű ISS személyzettel induló út lenne, hanem csak a NASA által előírt „bizonyítvány” megszerzését jelentené, és így esélyes, hogy 2025 előtt már nem kerülhet sor a Boeing Crew-1 útra. Viszonyítás képen a SpaceX akkor már 5 aktív Dragon v2 személyszállító űrhajóval fog bírni, és a jelen tervek alapján már a tizedik NASA ISS személyzet-cserés útján lesz túl…

A Starliner külső borítását helyezik fel 2022-ben a második tesztrepülés előtt

A Boeing számára, ha létezik ilyen, akkor ez csak újabb sóhintés a sebbe. Már eddig is nagyjából 883 millió dollár veszteséget hozott a Starliner program, amely szemben a régebben „megszokott” NASA szerződésekkel, ahol a költségek mellett nyereséget is garantáltak (más szóval a NASA fizetett, mint a katonatiszt, és a céget legfeljebb a magasabb bónusz jutalék motiválta, hogy az eredeti költségkeretben maradjon), itt bizony fix áras, vagyis a pénzügyi rizikót a cég vállalja. No, ehhez 2023 második negyedévében egyedül 257 millió dollár lett hozzácsapva, vagyis a program immár több, mint 1 milliárd dolláros veszteséget hozott az amúgy nagy múltú cégnek.

Kereskedelmi űrállomás – szolgáltatás / Commercial LEO Destinations

A CLD (Commercial LEO Destinations) eredendően azt takarja, hogy a NASA az ISS nyugdíjazása után (vagy akár már párhuzamosan is) civil cégek által üzemeltetett űrállomáson vásároljon lehetőséget, szolgáltatást arra, hogy űrhajósai különféle tudományos kísérleteket hajtsanak végre.
A NASA egész részletesen felvázolta, hogy pontosan mit is vár el a kereskedelmi űrállomás-szolgáltatás keretében.

A első CLD tender győztesei, a jobb oldali Northrop Grumman közben átpártolt a StarLab csapatba

Ez alapján, legalábbis az első körben két NASA űrhajós venne részt a feladatok végrehajtásába, nagyjából 3000 - 4000 órányi munkaidőt töltene a két űrhajós a kísérletekkel, az elvárt minimum térfogat igény 24 köbméter, és legalább 5 ablakra is igényt tartanak. Éves szinten 500 TB tárhellyel és 9 darab számítógéppel (jellemzően laptop) számolnak, illetve legalább 150 Mbps sávszélességgel. Ezen kívül 4 két irányú hang- illetve 6 Föld felé folyamatosan élő videócsatorna is szükséges lesz. Energiaigény alapján 42 kW kell a beltéri eszközöknek, illetve további 5-8 kW az űrállomás külső felületén elhelyezett eszközöknek. Évente 5 tonna, illetve 12 köbméter terhet kell feljuttatni, illetve 2 tonna és 5 köbméter hasznos terhet kell visszahozni a Földre.

Érdekes adalék, hogy a NASA nem várja el, hogy legyen zsilip, illetve űrséta lehetőség, de ha nincs, akkor viszont meg kell oldani az nyílt űrben végzett kísérletek végrehajtását, potenciálisan az ehhez kiépített robotkarok segítségével.

Az Orbital Reef űrállomás, amely a Sierra Space üdvöskéje lesz....

A működési koncepciónál leszögezik, hogy a CLD szolgáltatás magába foglalja az üzemeltetést is, tehát a külső partner lesz felelős az olyan feladatokért is, mint például a vészhelyzeti tervek elkészítése, az ezekhez tartozó tesztek és gyakorlatok megszervezése és végrehajtása.

Nincs meghatározva pontosan az sem, hogy milyen űrjárművel juttassák fel az űrhajósokat, mindössze annyi az elvárás, hogy a NASA vagy az FAA, illetve bármely más Egyesült Államokbéli hatóság által jóváhagyott megfelelőségi tanúsítvánnyal bírjon.

Artemis program

Az Artemis-1 kiértékelése három komolyabb hibát azonosított, a legsúlyosabb a hővédő pajzs vártnál nagyobb mértékű „fogyása”. Ugyan még így is bőven volt tartalék a rendszerben, de ettől még egy aggasztó eset, hiszen ez kritikus eleme az űrhajónak.

Az Artemis-1 útról visszatért űrhajó hővédő pajzsán látható néhány aggasztó sérülés...

Az út alatt egy megszakító két tucatnyiszor is kinyitott külső parancs nélkül, ami végül is nem okozott komolyabb problémát, de ettől még a rendellenes működést mindenképpen igyekszik a gyártó Airbus minél alaposabban kivizsgálni, jelenleg leginkább valamilyen elektromos interferenciára gyanakodnak.

A harmadik probléma az indításkor fellépő károsodás az indítótoronyban. A pneumatikus vezetékhálózat a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta égéstermékei miatt korrodált, illetve a liftek működésképtelenek lettek az indítással járó rezonancia és hőhatások miatt.

Az Artemis-2 személyzete: Christina Koch, Victor Glover (hátul), Reid Wiseman és Jeremy Hansen

Addig is, április 3-án bejelentették az Artemis-2 út személyzetét. Reid Wiseman parancsnok, Victor Glover pilóta illetve Christina Koch a NASA űrhajósai, Jeremy Hansen pedig a kanadai űrügynökségtől érkezik. A három NASA asztronauta már mind járt a világűrben (bár mindegyikük csak egyszer), míg a kanadai kollégájuknak ez lesz az első útja. Még 2024-ben kellene sort keríteni a SpaceX StarShip alapú HLS holdkomp tesztrepülésére, majd 2025-ben kerülhet sor a holdraszállásra az Artemis-3 keretében.

Innentől egy kicsit azért bizonytalan még a jövő. A GateWay űrállomás első eleme (PPE / HALO műszaki modul) 2025-ben indulna és 2026-ban érné el a végleges pályáját. Viszont utána már egy évet csúsztak az ütemtervek a korábbiakhoz képest, csak 2028-ban épülne tovább a GateWay az I-Hab modullal, és indulna az első teherhajó is hozzá. Csak ekkor kerülne sor az Artemis-4 útra, amely már a GateWayre látogatna.

2028-tól kezdve évente egy Artemis út indulna, jelenleg szeptemberre ütemezve, 2029-ben bővülne az űrállomás az ESPRIT-tel, 2030-ban az űrzsilippel. Még 2029-ben egy kis terepjárót kaphatnak a holdraszállást végrehajtó űrhajósok, majd 2031-től már túlnyomásos, hosszabb utakra is alkalmas járművel látják el őket.

Az AxEMU űrruha bemutatója, a végleges NASA verzió feltehetően fehér színű lesz

Az Axiom bemutatta közben az AxEMU űrruhát, amit a holdsétához fognak használni az űrhajósok. Az ígéretek szerint nagyobb mozgékonyságot biztosít, jobb védelmet nyújt, illetve egy sor téren modern újításokkal bír, például a fedélzeti elektronika terén, amelybe integrált fényforrások és kamerák is helyet kaptak.

A NASA jelenlegi tervei alapján ez lesz várhatóan a GateWay űrállomáson is az űrsétákhoz használt megoldás, de az is tervben van, hogy még az ISS fedélzetén is próbára teszik. Az űrruha kapcsán a legfeltűnőbb a színe – itt sötétszürke színt használtak narancs és kék csíkokkal, ám ez csak marketing. A végleges változat a „megszokott” fehér színű lesz várhatóan. Azt is hozzá kell tenni, hogy a Collins cég szintén kapott egy űrruha-megbízást, de az elsődlegesen az űrállomásokon végrehajtott űrsétákra koncentrált. Viszont a NASA szeretné, ha a két cég „keresztbe” is fejlesztene, tehát szükség esetén lehessen mindkettőt mindkét célra használni.

A Collins Aerospace-féle Artemis űrruha

A program kapcsán bejelentették a második holdkomp megrendelést is. Az Artemis-3 útnál a SpaceX Starship fedélzetén fognak a NASA űrhajósai leszállni a Holdra, de a versenyt erősítve egy második holdkompot is megszavazott a törvényhozás. A nyertes pedig a Blue Origin cég Blue Moon elnevezésű megoldása lett, amely jelentősen átalakult a korábbi kinézetéhez képest, a személyzetet szállító modul az aljára került, a hajtóanyag-tartályok pedig a tetejére. A hét méter átmérőjű járművet a New Glenn fogja majd a GateWay űrállomáshoz eljuttatni, és négy űrhajóssal a fedélzetén legfeljebb 30 napos működésre tervezték. A tervek szerint az Artemis-5 út esetén ezt használnák majd először az űrhajósok. Az Artemis HLS keretében ez a NASA-nak további 3,4 milliárd dollárba fog kerülni…

Az Mk.1 változat teherszállító járműként 3 tonnányi terhet tud bárhova szállítani, egy vagy két ilyen jármű demonstrációs céllal fog a Holdra szállni, várhatóan 2026-ban.

Az Artemis egyezmény is szépen halad, immár 33 ország írta alá, az elmúlt egy évben olyan országok, mint Csehország, Spanyolország, Izland, Hollandia, Bulgária, Angola, Németország, és némi meglepetésre, India. Utóbbi azért figyelemre méltó, mert jelzi India és az Egyesült Államok közeledését az űrkutatás és űrpolitika terén.

Dream Chaser

A harmadik NASA által szolgáltatásként igénybe vett teherűrhajó a SpaceX Dragon és a Northrop Grumman Cygnus mellett a Sierra Nevada Dream Chaser elnevezésű mini-űrrepülőgépe. Az első valóban űrbéli repülésre épült járművet Tenacity-re keresztelték el, és 2023 novemberében készült el, miután hatalmas hajrát indítottak a cégnél, több száz alkalmazottat felvéve (amelyek egy részét aztán szélnek is eresztették, miután elkészültek). A nyomás nagy volt, mert bár az ULA Vulcan hordozórakéta késlekedése határozza meg, hogy mikor indulhatnak a világűrbe, valójában a gyártás is sokkal lassabban haladt, mint eredetileg számoltak.

A DreamChaser Tentacity a Neil Amstron tesztközpontban

A NASA hét Dream Chaser utat rendelt meg, amelyekben 5 tonna túlnyomásos és 500 kg nem túlnyomásos terhet tud felvinni az űrállomásra, illetve 1750 kg-ot visszahozni, valamint további 3250 kg-nyi szemetet tud elégetni a visszatéréskor. Utóbbi a jármű végéhez dokkolt műszaki-teher modul, a „Shooting Star” kapacitását takarja, ez a modul egyfelől két napelemszárnnyal 5 kW elektromos energiát biztosít a járműnek, illetve ez biztosítja a tehertér nagy részét.

A cég eredetileg személyszállító járműnek álmodta meg a Dream Chasert, de nem tudott elég pénzt összeszedni a megvalósításhoz, így végül a NASA teherűrhajó-megrendelése biztosította számára a megfelelő tőkét. Ez már lehetővé teszi a várakozásaik szerint, hogy később a személyszállító verziót is megépíthessék, amely 3-7 utast vihet majd fel a kereskedelmi űrállomásokra később.

A nukleáris jövőkép

Évtizedek óta folyamatos kérdés, hogy a nukleáris energiát hogyan lehetne az űrhajózásban felhasználni. Az energiasűrűsége jóval magasabb, mint a kémiai megoldásoknak, de egy sor technikai és jó pár morális kérdés is felmerül vele kapcsolatban. Az 1960-as években a nukleáris rakétahajtóművekkel egy sor földi tesztet hajtottak végre (Kivi-program), és készen voltak a tervek a NERVA hajtóműre is. Itt egy fissziós reaktor aktív zónáján folyékony hidrogént áramoltattak volna át, amely a magas hőmérséklet hatására kitágulva tolóerőt adhatott volna. Mindezt pedig tömegarányosan akár másfélszer-kétszer jobb hatásfokkal, mint egy hidrogén-oxigént elégető hagyományos kémiai rakétahajtómű.

A NERVA nukleáris hajtómű az 1960-as években előrehaladott állapotba jutott el

A NERVA projektet az űrrepülőgép-program költségvetése és a törvényhozás részéről az űrkutatás terén általános költségmegszorítások életbe léptetése kaszálta el, de a bolygóközi űrutazásnál a jelenlegi technikai szinten nehéz jobb megoldást az asztalra tenni.

A DARPA és a NASA még 2022-ben indította el a Demonstration Rocket for Agile Cislunar Operations (DRACO) programot, amelynek első köre a koncepció, második köre a teszthajtómű megépítése és földi tesztelése, míg a harmadik köre a világűrbéli demonstrációt takarná. A második kör 2023 augusztusában lett lezárva, és a Lockheed Martin illetve a BWXT cégek kaptak lehetőséget (és közel 500 millió dollárt), hogy a második kört megkezdjék. A tervek szerint 2025-2026 körül kerülhet sor a földi tesztekre, 2027-ben pedig akár már a világűrben is tesztelhetik a hajtóművet.

Kérdés persze, hogy valóban van-e igény ezekre. A SpaceX féle hajtóanyag-újratöltési koncepció potenciálisan egyszerűbben kivitelezhető, és a költségek újrafelhasználható rakétákkal jóval olcsóbbak lehetnek, mint a nukleáris meghajtásra építkezni. Az olyan megoldások, mint a DRACO is, alapvetően a hidrogén tartályának újratöltésével tudna rentábilis lenni, csak ehhez még hozzájárulnak a nukleáris meghajtás problémásabb vonulatai, például a kérdés, hogy az elhasznált fokozattal mitévők legyenek...

A hajtómű azonban nem az egyetlen irány, korábban még az Artemis program keretében egy, a Hold felszínén is használható, 40 kW elektromos teljesítményű nukleáris reaktor program is elindult. A NASA számára azért szükséges ilyen energiaforrás, mert napelemekkel egy folyamatosan lakott Holdbázist nem lehet ellátni, hiszen két hétig „éjszaka” van, majd két hétig „nappal”, az előbbi időszak pedig értelemszerűen nem teszi lehetővé a pusztán napelemekre való támaszkodást.

A költségvetés kérdése…

A NASA számára a számtalan feladat közben keserű pirula lehetett, hogy 2024-re nemhogy több, de kevesebb pénzt ígér a törvényhozás, mint amit 2023-ra kapott. Eredetileg 27,185 milliárd dollárt igényeltek, ami nagyjából 7%-kal magasabb, mint a 2023-as évre kapott 25,384 milliárd dollár. Ehelyett 2023 júliusában „mindössze” 25 milliárd dollárt hagyott jóvá az törvényhozás.

A legnagyobb vágást a bolygóközi kutatások, mint a Veritas Vénusz-szonda voltak kénytelenek elviselni, de gyakorlatilag majdnem minden téren a kértnél kevesebb pénzt kap az űrügynökség, ami így ha lehet, még jobban megszorul a feladatok alatt...

Az egyéb országok űrügynökségei

Roszkoszmosz

A Szojuz MSz-22 kálváriája, amely 2022. december 14-én hűtőfolyadék-szivárgást észlelt, végül úgy ért véget, hogy az MSz-23 személyzet nélkül lett elindítva, hogy visszahozza a Földre az MSz-22 űrhajósait. Az MSz-22 visszatérése esetén a hűtőrendszer hiánya miatt jóval magasabb belső hőmérséklet léphetett volna fel, márpedig az már amúgy is elérheti akár a 40 fokot még működő hőcserélőkkel is.

Az MSz-22-ből a felszerelést (székbetéteket, különféle tudományos és személyes eszközöket) ezután átvitték az MSz-23-ba, és az MSz-22 egyfajta teherhajóként, több száz kg hasznos teherrel, automatikusan szállt le Kazahsztánba.

A Szojuz MSz-22 hűtőfolyadék-szivárgásának nyomai

Azonban ekkor jött egy hír: a Progressz MSz-21, amelyet 2022 szeptemberében indítottak az űrállomásra, 2023. február 11-én hűtőfolyadék-szivárgást észlelt. Az első elemzések alapján mikrometeor (vagy űrszemét) találat állhat a háttérben, minden esetre az, hogy ilyen rövid idő alatt kétszer is ilyen történjen a Szojuz / Progressz családnál, minimum figyelemre méltó.

A Szojusz MSz-23-at háromszorosan is átellenőrizték az indulás előtt, és nem találtak semmi problémát, így aztán február 25-én elindulhatott az ISS felé. Űrhajósok helyett 430 kg-nyi ellátmány volt a fedélzetén, hogy aztán Szergej Prokopjev, Dimitrij Petelin és Frank Rubio űrhajósokkal vissza térhessen.

Rubio, Prokopjev és Petelin, valamint a velük pózoló visszatérést támogató személyzet

Végül 2023. szeptember 27-én a Szojuz MSz-23 visszatérő moduljában a három űrhajós biztonságosan földet ért, és mellesleg fel is állítottak pár szép rekordot. Először is 371 napot töltöttek a világűrben egy huzamban, ennél többet pedig csak a Mir űrállomáson tartózkodó űrhajósok voltak odafent (Valerij Poljakov 438 napot 1994-95-ben, illetve Szergej Avdejev 380 napot 1998-99-ben). Ezzel egyben ők tekinthették leghosszabb ideig otthonuknak az ISS-t, noha Rubio egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy cseppet sem örült a hosszú küldetésnek, és nagyon megviselte az, hogy több, mint egy évig volt távol a családjától...

Majd jött a bomba: a Nauka modul első hűtőköréből is hűtőfolyadék szivárgást észleltek. Apró szerencse, hogy ez a hűtőkör akkor éppen ki volt kapcsolva, a fedélzeten termelt hőt a másik hűtőkör vezette el a radiátor-szárny felé. Ettől független az október végére tervezett orosz űrsétába gyorsan beleszerveztek egy hűtőradiátor-vizsgálatot, illetve a külső burkolat alatt található szelepek megfelelő állásba tekerését, hogy minimalizálják a hűtőfolyadék veszteséget. A javítás félsiker lett, és részben félbe is kellett hagyni, a kiszivárgó folyadék eláztatta egyik rögzítőhevedert, és azzal fenyegetett, hogy esetleg az űrruhákat is beszennyezheti.

A radiátor csatlakozóinál látható folyadékgömb jelzi, hol a szivárgás...

Ezzel együtt Oroszország kijelentette, hogy az ISS működését támogatja legalább 2028-ig. Ezt pedig nem más, mint Jurij Boriszov, a Roszkoszmosz első embere nyilatkozta, ami azért érdekes pálfordulás, mert mikor 2022 júliusában kinevezték, még arról beszélt, hogy 2024-ben Oroszország kivonul az ISS-ről és saját űrállomás megvalósítása irányába mennek el.

Boriszov később úgy finomította a kijelentését, hogy valamikor 2024 után kerül erre sorra, de esélyesen 2030 előtt, ezzel együtt nyilvánvaló, hogy Oroszország számára nincs más középtávú alternatíva, mint az ISS.

A Luna-25 készre szerelve, indítása előtt

Az emberes űrkutatás mellett az orosz űrprogram fénypontja a Luna-25 lett volna 2023-ban, ez a hosszú idő óta (még az 1990-es években kezdtek el először dolgozni rajta) formálódó projekt végül a 2010-es években teljes újratervezést és gyakorlatilag nulláról való indulást hozott, és végül 2023. augusztus 10-én egy Szojuz-2.1 rakéta orrán indult el a Hold felé. A Hold körüli pályára állásig teljesen problémamentes volt az útja, csakhogy mikor a leszállás előtti alacsonyabb keringési pályára állást megkezdték, a hajtómű a tervezett 84 másodperc helyett 127 másodpercig működött, és 47 perccel később elvesztették a szondával a kapcsolatot. A NASA LRO Hold körül keringő műhold kamerái megtalálták a feltételezett becsapódási helyét, amely Hold délkeleti részén, a Pntécoulant G kráter szélén található.

ESA / ArianeSpace

2023 komoly kihívásokkal nyitott az európai űrügynökség számára. Az Ariane-6 rakéta folyamatosan csúszik, az Ariane-5 pedig végleg kifutásra került a 2023 júniusi indítással. Ukrajna oroszországi inváziója miatt az ESA szakított a Szojuz hordozórakétákkal, végül pedig 2022. december 20-án egy Vega C indítás fulladt látványos kudarcba, ami végleg mélyütés volt.

Az Ariane-6 tesztvariánsa Kourou-n

Ráadásul a Vega és Vega C hordozórakétáknál 8 indításból 3 végződött kudarccal az elmúlt években. A vizsgálat a VV22 esetén a Vega C második fokozata, a Zefiro-40 fúvókájában használt szén-szén hőálló betét hibáját nevezte meg a katasztrófa okának. Ezt az elemet az ukrán Juzsnoje cég gyártotta, és éppen azért fordult az Avio olasz cég hozzájuk, mert más gyártó nem tudott volna (akkor) megfelelő mennyiségű és minőségű ilyen elemet gyártani. A 2022-es ukrán-orosz háború után a cég úgy döntött, hogy az EU-n belül oldja meg ennek az elemnek a gyártását. Azonban ennek a hibának nincs köze a két korábbi Vega kudarchoz, tehát korántsem csak egy adott problémára lehet rámutatni a rakétacsaládnál.

Ezen hír mellé érkezett, hogy az Ariane-6, sok-sok csúszás után eredetileg 2023 végére tervezett indulása további késéseket szenved, legutóbbi hírek szerint 2024 közepére, és még itt sem lehet azt mondani, hogy masszív önbizalommal jelentette volna ezt ki bármelyik felelős vezető.

Az utolsó Ariane-5 ECA indítás 2023. július 5-én

Az Ariane-5 márpedig 2023. július 5-én elindult utolsó útjára, ahol egy német és egy francia műholdat állított pályára. Eme rakéta első indításai sem voltak sikertörténetek, de 1996 és 2023 között a 117 indításból három tekinthető teljes kudarcnak, kettő pedig részleges kudarcnak, ami összességében nagyon jó aránynak tekinthető. Viszont már régóta nem igazán versenyképes a piaci megrendelések terén, és a magas költségek mellett már kár lett volna tovább húzni az építését – legalábbis jó pár éve így tűnt. Csakhogy ezzel most sarokba szorította magát az ArianeSpace és az ESA.

Effektíve ugyanis az ESA elvesztette az 2023 közepére stabil hordozóeszközök által nyújtott talajt a lába alól, ami korábban az egyik alappillére volt a működésének. Gyakorlatilag ez adta több nemzetközi űrprogramnál is azt a pluszt, amivel hozzá tudtak járulni annak sikeréhez.

Ilyen helyzetben nem meglepő, hogy a Vega család kapcsán megkettőzött erőfeszítésekkel, de végül sikerült elérni, hogy 2023 októberében egy újabb indítást hozzanak tető alá. Némi oldalvágással, tudniillik az alap Vega változatot használták, amelynek a második fokozata nem a Zefiro-40, hanem a Zefiro-23, amellyel nem volt probléma régóta.

Csakhogy a Vega család számára a jóval nagyobb teljesítményű Vega C a lényeges elem, ám a Zefiro-40 fokozat tesztelésekor 2023 nyarán nem várt esemény történt, ami hónapokkal később lett csak kifejtve. Eszerint a módosított szén-szén fúvóka-betét rögzítése nem volt megfelelő, és emiatt a teszt 39,7 másodpercében az szétesett. Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, a vége az, hogy jelen állás szerint a Vega C leghamarabb 2024 végén indulhat legközelebb a világűrbe…

Az Euclid űrtávcső az indító Falcon-9 orrán....

A felemás helyzetet talán az jellemzi legjobban, hogy a mintegy két tonnás, a sötét anyagot kutató Euclid űrtávcső, amelyet az ESA eredetileg a Szojuz-ST rakétával indított volna, az ukrán-orosz háború miatti szankciók miatt hirtelen hordozórakéta nélkül maradt. Az ESA pedig egész egyszerűen nem rendelkezik jelenleg megfelelő hordozórakétával ahhoz, hogy feljuttassa, így végül a SpaceX-től egy Falcon-9 indítást rendeltek meg, amely 2023. július elsején sikeresen a Föld-Hold L2 pályára állította, kvázi a James Webb űrtávcső szomszédságába. Hovatovább már a Galileo navigációs műholdak indításával is a SpaceX-et bízták meg...

Jobb megoldás híján pedig nem is igazán tehetnek mást, mint több más műhold pályára állítását is a SpaceX-re bízzák, mivel egyszerűen nincs más reális opció (ahogy a cikk elején ezt már kifejtettem) így, hogy se Ariane-6, se Vega C, és se Szojuz-ST nincs a polcon.

A Vega VV23 indítás 2023. október 8-án

Az ESA számára szintén kihívás a személyzettel történő űrkutató utak helyzete. Mivel saját űrhajóval nem rendelkezik, ezért korábban az orosz és az Egyesült Államok űrügynökségeivel üzletelt alapvetően azért, hogy űrhajósai feljuthassanak a világűrbe. A fő probléma ezzel, hogy körülményes és bár kissé túlzásnak tűnik, de lényegében az európai űrhajósok folyamatosan „fizető utasok” voltak csak. Ez azonban politikai szempontból kényelmes volt az európai országoknak, hiszen egy saját űrhajó és a szükséges infrastruktúra kifejlesztése drága mulatság. Voltak saját űrrepülőgép-álmok (az alapvetően francia hátszéllel érkező Hermés), voltak közös orosz-EU űrrepülőgép koncepciók (a Kliper, ami viszont jobbára egy orosz űrjármű lett volna európai pénzből), és végül is a jelenlegi NASA Orion űrhajó műszaki modulja Európában készül, de ettől még az Oriont valahogy senki se nevezte úgy, hogy az a NASA-ESA közös űrhajója.

Az Axiom Ax-3 küldetés űrhajósai, Michael López-Alegría (USA, Axiom), Walter Villadei (Olaszország, Olasz légierő) Alper Gezeravci (Törökország, Török űrügynökség) és Marcus Wandt (Svédország / ESA)

A helyzetet a tagállamok sem feltétlen nézik jó szemmel. Itt felhozhatnánk példának a Magyar Űrhajós-programot, amiről később lesz kicsit bővebben szó, de hasonló helyzet volt a svéd űrügynökség helyzete, aki az ESA űrhajóskiképzésén átesett légierő pilótát, Marcus Wandtot küldi a világűrbe, szintén az Axiom segítségével. A program olyan villámrajtot vett, hogy beszámolók szerint mindössze két hónap telt el az ötlettől a szerződés aláírásáig. Így Wandt valójában az ESA-tól félig-meddig függetlenül, a svéd űrügynökség pénzén, kvázi privát űrhajósként fog a világűrbe indulni. Az olasz légierő régebb óta, bár nem ilyen vehemenciával, szintén ott volt az Axiom tárgyalóasztalánál, és Walter Villadei egyenesen tartalék űrhajós volt az Axiom Ax-2 küldetésnél, onnan került át az Ax-3-ba. Lengyelország pedig ezen felbuzdulva maga is hasonló megoldást választott, az ESA űrhajósképzésén átesett Sławosz Uznański szintén az Axiommal juthat majd fel az ISS-re, úgy, hogy az utat nagyobb részt Lengyelország fizeti, de az ESA-n keresztül kötötték a szerződést.

Az ESA oldaláról a fő probléma, hogy a tagállamai kvázi az Egyesült Államok privát szolgáltató-iparának fizet a lehetőségéért, vagyis a pénz az EU-n kívülre áramlik, cserébe pedig nem kapnak semmit, hiszen itt nem barter-üzletről van szó, mint az Orion űrhajó műszaki modulja esetén, ahol az ISS fedélzetére szállított űrhajósok útjával és ellátmánnyal „fizet” a NASA. Ugyanakkor „második vonalbéli” megoldásról van szó, hiszen az Axiom-féle utak általában nem tartanak két hétig sem, szemben a NASA által delegált Crew utakkal, amelyek féléves ütemben váltják egymást. Ettől még az ESA tud biztosítani plusz lehetőségeket a tudományos munkára, vagyis a rajta keresztül végrehajtott utaknál az ESA tudományos eszközeit, infrastruktúráját igénybe lehet venni, így igyekszik kihasználni a kezében lévő lehetőségeket.

CSNA

Kína személyzettel végrehajtott űrrepülései elsődlegesen a Tienkung űrállomásra koncentrálnak, amely jelenleg három, egyenként nagyjából 22 tonnás modulból áll, melyből egy műszaki / vezérlő, kettő pedig tudományos modul. A tervek szerint további hat modullal bővítik majd az elkövetkezendő években. Egy, az űrállomás közelében keringő űrtávcső is már 2024-ban pályára állhat, ennek elnevezése Kuntian, a tervek szerint karbantartáshoz, javításhoz az űrállomás közelébe fog manőverezni, hogy az űrhajósok elvégezhessék ezen feladatokat. Hasonló tervei a NASA-nak voltak anno a Freedom űrállomás és a Hubble kapcsán, amely végül leginkább a nemzetközivé terebélyesedő űrállomás-program miatt nem valósult meg ebben a formában, hiszen a pályaparamétereket az orosz infrastruktúra sajátosságaihoz kellett módosítani.
A kínai űrprogram nagyjából 65 tudományos programot indított el eddig az űrállomáson, de ezek jó részéről keveset hallani az általánosan elérhető médiákban.

A SzenCsou-16 személyzete: Kuj Haicsao, Csing Hajpeng és Csu Jangcsu

A kínai űrprogram egyik kritikája az, hogy alapvetően katonai hátterű. Ezt úgy kell érteni, hogy az űrhajósképzésre csak aktív katonák jelentkezhettek hosszú időn át, és a nyitás nagyon lassan ment. 2016-ban jött az első áttörés, amikor belegyeztek abba, hogy civil (nem katonai) hátterű űrhajós egyáltalán bekerülhessen az űrhajósképzésbe. Csakhogy hiába kerültek tudósok és civil hátterű emberek a harmadik (2020-ban végzett) és negyedik (2022-ben végzett) űrhajósképző csoportba, hosszú évekig nem kerültek beválogatásra az űrhajószemélyzetbe. A 2023. május 30-án indult SzenCsou-16 fedélzetén kapott helyett Kuj Haicsao professzor, aki ilyen formában az első civil kínai űrhajósként juthatott fel a Tienkung űrállomásra. Az űrhajó parancsnoka Csing Hajpeng volt, aki maga is rekorder lett: az első kínai űrhajós, aki négyszer járt a világűrben, végül Csu Jangcsu pilóta teszi teljessé a létszámot. A tervek szerint innentől egy-egy civil űrhajós kerülhet majd a SzenCsou személyzetébe, de ez nem valósult meg már a következő úton sem, mivel a SzenCsou-17 űrhajósai (Tang Hungpo, Tang Sengcsie és Csiang Hszinlin) mind katonai pilóták.

A SzenCsou-16 és 17 űrhajósai a TienKung fedélzetén

Kína nemzetközi elszigetelősét nehezen tudták ugyanakkor feloldani. Az egyik korai ígéretes terv az volt, hogy egy európai űrhajós látogathat majd a TienKungra. Ez még 2016-ban gyakorlati útra lépett, mikor Je Guangfu egy ESA által szervezett űrhajós kiképzésen, majd egy évvel később Samantha Cristoforetti és Matthias Maurer ESA űrhajós részt vett egy tengeri túlélési gyakorlaton a kínai űrhajós-jelöltekkel közösen. A tervek arról szóltak, hogy a 2020-as évek második felében kerülne sor a közös útra, ám évek óta semmiféle hír nem látott napvilágot e kapcsán.

Crstoforetti és Maurer ESA űrhajósok kínai kollégáik mellett a 2017-es túlélési gyakorlat eligazításán

Jelzés értékű, hogy miközben az Egyesült Államok és Európa távol marad a kínai űrprogramoktól, Kína kerülte az orosz űrügynökséggel való szorosabb együttműködést is. Potenciálisan inkább az Arab-öböl menti államok, első sorban Szaud-Arábia, az Egyesült Arab Emirátusok, Bahrein, Kuvait, Omán és Katar irányába nyitnának. Kérdés ugyanakkor, hogy ez a nyitás mennyire talál jó fogadtatást, mivel ezen országok általánosan inkább az Egyesült Államokkal működtek együtt korábban.

Hosszú Menetelés-9 tervek

A hordozórakéták terén a Hosszú Menetelés-9 rakéta kapcsán új, immár részletesebb tervekkel álltak elő. Gyakorlatilag egy SpaceX Starship klónt vázoltak fel, amelyet két lépcsőben érnének el.
A rakéta a jelen tervek szerint 114 méter hosszú, 10,6 méter átmérőjű, induló tömege 4400 tonna, és alacsony Föld körüli pályára egyszer használatos módban 150 tonnát szállíthat, amennyiben az első fokozat visszatér, úgy 100 tonnát vihet. Hold körüli pályára 50 tonnás terhet képes eljuttatni egyszer használatos módban, illetve újrafelhasználható módban 30 tonnát.

Jelenleg ez a legjobb kép, ami a kínai új űrhajót mutatja...

...ez pedig a kínai holdkomp fantáziarajza...

Viszont az első indítás 2033-ban várható csak, amikor az Artemis program már teljes fordulatszámon fog pörögni a jelen állás szerint, tehát jócskán lemaradva a nyugati versenytársaktól. A cél a teljesen újrafelhasználható második fokozattal egy teljesen Starship-szerű megoldás, amely 80 tonnát lenne képes LEO-ra elvinni és onnan visszatérni. Viszont ennek céldátuma már csak 2040…

Érdekes vonulat a kínai űrprogramban, hogy 2023 májusában felhívást tettek közzé, hogy a Tienkung űrállomás számára kereskedelmi teherűrhajó-megbízási tendert nyitnak. A cél egy olcsó, hatékony alternatíva lenne TienCsou (Tianzhou) teherűrhajók számára. Az elvárások 7 köbméteres túlnyomásos tér, legalább 1800 kg-os hasznos teher feljuttatása, illetve visszatéréskor legalább 2000 kg hulladék tárolása és a légkörben való elégetése. A költségek terén legfeljebb 120 millió jüan (~17 millió dollár) per 1000 kg hasznos teher a cél, a hordozórakéta költségei nélkül.

Ez a projekt a NASA CRS (Commercial Resupply Services) programjához hasonló, de minden esetre figyelemre méltó, hogy az eddig szigorúan államilag kezelt űrprogramot piaci szereplők számára is megnyitnák.

Nemzetközi Holdkutató Állomás (ILRS)

A 2021-ben nagy csinnadrattával bejelentett közös kínai-orosz holdbázis története eddig nem egy diadalmenet. 2022-ben az orosz-ukrán háború miatt eleve elüldözött olyan országokat a közeléből, akik amúgy érdeklődést mutathattak volna, ráadásul Oroszország gazdaságát a szankciók és a háborús katonai kiadások nagyon megtépázták, így jelenleg nem nagyon látni azt, hogy egyáltalán mivel tudna adott esetben hozzájárulni egy ilyen projekthez.

A kínai és egyiptomi űrügynökség vezetői az ILRS egyezmény aláírása után, 2023. december 6-án

A kínai diplomácia azért igyekszik valahogy ellenpólust állítani az Artemis programnak, és ennek keretében 2023 márciusában megegyezést írtak alá Venezuelával, hogy csatlakozik az ILRS-hez. Venezuela ugyanakkor nem áldoz különösebben sokat az űrkutatásra, egy kommunikációs műholdat, a VeneSat-1-et rendelték meg Kínától, amelyet 2008-ban állítottak pályára és 2020-ban működésképtelenné vált. Vagyis az ország csatlakozása inkább szimbolikus, de annak mindenképpen az, hogy Venezuela az első ország, aki a két alapító után a fedélzetre lépett. Nem sokkal később Dél-Afrika, Pakisztán, Fehéroroszország és aztán Egyiptom is csatlakozott, de esetükben is hasonló a csatlakozás háttere – bár diplomáciailag szépen néz ki, kérdéses, hogy érdemben miben tudnak ezen országok hozzájárulni a Nemzetközi Holdkutató Állomás megvalósításához.

Kína legfrissebb tervei továbbra is kevés konkrétumot tartalmaznak az emberes holdprogramról....

ISRO

India emberes űrprogramja is halad a maga komótos útján tovább, 2023. október 21-én sikeresen tesztelték a Gaganyaan űrhajó mentőtornyát a TV-D1 küldetés keretében. Az emelkedés közben, nagyjából 12 km magasságban, a hangsebesség feletti sebességnél megszakított repülés teljes sikerrel zárult, és léphet a program tovább. Lesz még egy, nagyobb magasságban végrehajtott végrehajtott mentési teszt. Ez után, várhatóan 2024 első felében kerülhet sor a személyzet nélküli Gaganyaan-1 küldetésre, majd, ha sikeresen zárul, 2024 második felében a humanoid robottal végrehajtott Gaganyaan-2 misszióra. A korábbi menetrend alapján egy harmadik személyzet nélküli út fogja megelőzni az első, már űrhajóssal a fedélzetén végrehajtott repülést.

A Gaganyaan mentőtornyának tesztelését célzó út indítása

India helyzete továbbra is speciális: van saját hordozórakétája, ami relatíve megbízhatónak tekinthető. Van egy lassan, de haladó emberes űrprogramja, és nem mellesleg 2023. augusztus 23-án sikeresen végrehajtottak egy holdszonda-landolást a Vikram holdszondával. Ezzel mindössze a negyedik ország lettek, akik ilyesmit végrehajtottak a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Kína után.

A Vikramról a Pragyan által készített kép

A Vikram induláskor 3900 kg-ot nyomott, a leszálló egység ebből 1726 kg, és a fedélzetén magával vitt egy apró, 26 kg-os rovert, a Pragyant. A teljes programot Chandrayaan néven ismerik, és a 2019-es hasonló, de sikertelenül végződött Chandrayaan-2 küldetés megismétlése volt, Chandrayaan-3 néven. Ez esetben teljes sikert értek el, ami azért is említésre méltó, mert a Roszkoszmosz Luna-25 küldetése napokkal a Vikram sikeres leszállása előtt vallott kudarcot.

JAXA

A japán űrügynökség számára kulcsfontosságú volt a H3 hordozórakéta mihamarabbi hadrendbe állítása. A sokat késlekedő rakéta a H-2A leváltására szolgálna, de a többszörös halasztás után, 2023. március 7-én sorra került első indításnál a második fokozat nem indult be, így az, az orrán lévő ALOS-3 Földmegfigyelő-műholddal együtt megsemmisült.

A H3 első indítása 2023. március 6-án

Vígaszt talán csak az hozhatott, hogy a H-2A jól teljesít, és 2023. szeptember 7-én sikeresen pályára állította az XRISM röntgen-űrtávcsövet és egyben elindította a Hold felé a SLIM holdszondát. A teljesen feltöltve 700 kg-os szonda legfontosabb képessége, hogy nagyon nagy pontossággal, mintegy 100 méteren belül sikerült leszállnia a kitűzött ponthoz (ez általában simán több km-es szórás volt korábban). Vitt magával egy nagyon apró, mindössze 250 grammos, kézben elférő rovert is (a SORA-Q-t szó szerint egy játékgyártó cég készítette), és alapvetően az volt a cél, hogy felvételeket készítsen, és egyben képes legyen a Hold felszínén működni rövid ideig. Az űrszonda egy másik, némileg nagyobb „rovert” is magával vitt, ezt egyszerűen LEV-1-nek nevezték el, és hogy a különlegesség megmaradjon, ez a jármű apró ugrásokkal mozog a felszínen.

A SLIM teljes sikerrel hajtotta végre útját, így pedig Japánt az ötödik országgá tette, akinek a szondája sikeresen leszállt a felszínre.

A kereskedelmi űrállomások szereplői

Axiom Space

Noha látszólag inkább kiszolgáló / rendszerszervező feladatokat látnak el, az Axiom legalább annyira megkerülhetetlen lett az emberes űrrepülésben mint a SpaceX. Bár a SpaceX Dragon űrhajóját bérlik, hogy aztán a Nemzetközi Űrállomásra juttassanak fel fizető űrhajósokat (vagy űrturistákat, ez nézőpont kérdése), valójában kvázi saját modullal bírnak az űrállomáson, azt tovább bővítenék és később leválasztva saját űrállomásként működtetnék tovább a moduljaikat.

Noha az űrturizmushoz kötik a céget sokan, hamar nyilvánvaló lett, hogy sokszor valójában országok (így például Magyarország) keresi meg a céget azzal, hogy állami űrprogramjuk keretében juttassanak fel pénzért az űrhajósukat az ISS-re.

Ez olyan szintre emelkedett, hogy az Axiom külön négylépcsős programot indított, ahol első körben az érdeklődő országok programjait tanácsadással és kiképzéssel támogatnák űrkutatási programjukat, űrhajósaikat. A második lépcsőben már kutatási és fejlesztési együttműködést kötnek, a harmadik lépcsőben rendszeres űrutazásra biztosítanak lehetőséget. A negyedik lépcső pedig közös fejlesztést jelent az Axiom készülő űrállomásán.

A partnerek között pedig már olyan országokat találunk, mint Olaszország, Svédország, Lengyelország, egy izraeli cég, Új-Zéland, Üzbegisztán, Azerbajdzsán. Noha még együttműködést nem írtak alá, de potenciálisan ide sorolható Szaúd-Arábia, Törökország, az Egyesült Arab Emirátus és Magyarország is.

Ax-2

Az Axiom Ax-2 küldetés visszatérése

Az Axiom második privát űrhajós küldetése az ISS-re két szaúd-arábiai űrhajóst vitt fel, Rayyanah Barnawi és Ali Alqarni mellé pilótaként, fizetős űrhajósként csatlakozott John Shoffner, míg parancsnoknak Peggy Whiston, egykori NASA, jelenleg Axiom űrhajós csatlakozott. Az út ez esetben is SpaceX Freedom elnevezésű Dragon v2 űrhajóval zajlott le, és 2023. május 21-én indult, majd egy nappal később dokkoltak az űrállomáson. Whiston és Shoffner főleg biológiai teszteket hajtottak végre, a két szaúdi űrhajós pedig mikrogravitációs, Föld-megfigyelési illetve orvosi tesztekben vettek részt. Az út pedig összesen 9 napot és 5 és fél órát vett igénybe.

Fantáziarajz az Axiom űrállomás összes alapmoduljáról még az ISS-hez csatlakoztatva

Érdemes pár mondat erejéig kitérni az Axiom „saját” űrállomására, ami az ISS kereskedelmi moduljaként indul, majd teljesen kibővítve le fog válni róla, hogy onnan független űrállomásként működhessen tovább. Az első modul viszont további egy teljes évet csúszott, 2025 végéről 2026 végére, holott eredetileg 2024-ben kellett volna indulnia. Ez azt jelenti, hogy az Axiom saját űrállomása csak 2030-ra lesz kész várhatóan, legalábbis az eredeti ütemtervet nézve, amely évente egy modul indításával számol és 5 fő modulból épülne fel az állomás…

...ez pedig már független űrállomásként...

Vast Space

A cég lemaradt a NASA kereskedelmi űrállomásról szóló tenderéről, de ez nem szegte kedvüket. Ütemtervük feszített, de 2024-re egy demonstrációs műhold pályára állítását tervezik, 2025-ben a Haven-1 űrállomással az első tisztán kereskedelmi űrállomás címét szeretnék megkaparintani. A 10,1 méter hosszú, 3,8 méter átmérőjű, egy modulos, 14 tonnás űrállomást egy Falcon-9 viszi majd fel. A 70 köbméteres belterében négy űrhajós legfeljebb 30 napot tölthet el, és a kiszolgálását SpaceX Dragon űrhajóval kívánják megvalósítani, az első utat pedig már meg is rendelték 2025-re, egy továbbit pedig opcionálisan lekötöttek. Itt illik megint rámutatni arra, hogy a SpaceX-en kívül más nem tud hasonló szolgáltatást nyújtani jelenleg, tehát ha valaki biztosra akar menni, akkor nincs sok választása…

A Haven-1 fantáziarajza egy bedokkolt Dragon v2 űrhajóval

A Haven-1 legfeljebb 4 ilyen 4 fős utat tud kiszolgálni, de a Vast nem is tervez sokkal többet. 2028-ban már egy 7 méter átmérőjű, a SpaceX Starship által pályára állított űrállomás váltaná, amely egy további világújdonságot is nyújt majd: fedélzetén mesterséges gravitációt is tudnak majd nyújtani. Ugyan nem a földi 1g mértékűt, de már egy kisebb mértékű mesterséges gravitáció is várhatóan jelentős előrelépés az űrturizmus legnagyobb mumusára, az „űrbetegség” leküzdésével vívott harcban.

A távolabbi tervekről még erősen vázlatos ábrákat tettek közzé...

Ez azonban még mindig csak felvezetés lenne a végső cél, egy 100 méter hosszú, hét modulból álló monstrum megépítéséhez. Ennek a fedélzetén már akár 40 fő is tartózkodhat, és a mesterséges gravitáció biztosítása terén további előrelépést ígérnek.

StarLab

A Voyager Space és Lockheed Martin együttműködésében készülő űrállomás sikeresen a fedélzetre hozott még két nagyágyút: először az Airbus Defence & Space csatlakozott a csapathoz. A nem is titkolt cél az, hogy az európai űrügynökségek, először is az ESA számára ez által vonzóbb célpont legyen az űrbéli szolgáltatási piacon. Korábban az ESA egyik fájdalmas pontja az volt az ISS utáni időszak kapcsán, hogy választhatnak, hogy melyik Egyesült Amerikai Államokban tervezett és épített űrállomás szolgáltatását vásárolják meg. A másik alternatíva, Kína, jelenleg politikai okokból nem túl vonzó.

Ha viszont a StarLab bérléséért kifizetett pénz részben egy európai cégbe van visszacsatornázva, az minden képen plusz pont a döntési mechanizmusban.

A másik partner pedig a Northrop Grumman óriáscég, amely többek között a Cygnus teherűrhajó kapcsán lehet hasznos partner, és azért érdekesség, mert eredetileg külön indult a NASA CLD tenderén, és nem adott végül magyarázatot sem arra, miért csatlakozott inkább a Voyager Space csapatához.

Gravitics

Egy viszonylag ismeretlen cég azzal robbant be a hírekbe 2022 végén még, hogy hatalmas méretű, 9,8 méter hosszú, 7,6 méter átmérőjű, mintegy 400 köbméter túlnyomásos térfogatot biztosító űrállomás-modult építenek. A kialakítás terén rugalmasak, lehet mindkét végén dokkoló-csatlakozó, de az egyik végén lehet akár egy nagy megfigyelő-ablak is. Ami e téren figyelemre méltó, hogy egyetlen modul mindent tartalmaz a működéshez, a külső falon körben napelemeket helyeznek el, a széleken manőverező- és pozicionáló fúvókák vannak, és mindez rugalmasan konfigurálható, vagyis egy modul is teljes értékű űrállomásként kezelhető, de többet is össze lehet építeni, hatalmas űrállomás-komplexumot létrehozva.

A méretei alapján egyetlen jármű, a Starship viheti fel a világűrbe (bár azt állítják, hogy az ULA Vulcan és a Blue Origin New Glenn is képes lesz rá), viszont jelenleg nem világos, hogy mi lenne az üzleti modell, hiszen nem szerepelnek a NASA CLD programjában, ahogy a potenciális űrszolgáltató cégeknek, mint az Axiom például, saját megoldásuk van. Más szóval egy megrendelőt (vagy befektetőt) próbálnak jelenleg találni, aki majd biztosítja a kellő pénzügyi hátteret a megvalósításhoz.

Ahogy a Vast Heaven-1 esetén is, jelenleg a fő kérdőjel az, hogy vajon lesz-e elegendő fizetőképes kereslet ennyi civil űrállomásra, mert erre a válasz korántsem egyértelmű…

SpaceX

SpaceX

Kezdjük a legunalmasabb résszel: A SpaceX 2023-ban 97 sikeres Falcon-9 és Falcon Heavy indításon volt túl. Ez a szám így magában „csak” szép, de ha hozzá tesszük, hogy a Föld összes országában összesen 222 orbitális pályára történő indításra került sor, ja és abban benne van két (sikertelen) SpaceX Starship indítás is, akkor talán a helyén kezelhető, hogy ez az egy cég felelős majdnem a feléért, és amúgy 95 első fokozatot hoztak vissza sikeresen… Hát nehéz szavakba önteni, hogy ez mit jelent az űripar szempontjából.

A 2023. december 28-án indításra előkészített Falcon Heavy, a két oldalsó booster már viseletes...

Ehhez pedig tegyük hozzá, hogy 2024-ben a tervek szerint már havonta 12 indítást terveznek, vagyis az egész évre tekintve hozzávetőleg 144-et. Vagyis hozzávetőleg annyit, mint 2021-ben a világon összesen. Azt is tegyük hozzá, hogy a már nem csak az első fokozatokat, de az áramvonalazó kúpokat is menetrend szerint hozzák vissza, ejtőernyővel ereszkednek a tengerbe, ahol kihalásszák és újrahasznosítják őket – Elon Musk előadása szerint csak ezzel 6 millió dollárt spórolva indításonként...

A SpaceX Falcon-9 áramvonalazó kúpjának visszaérkezése a tengerre

Ha pedig már fokozatok, érdemes megjegyezni, hogy a SpaceX évente továbbra is kevesebb, mint 20 új első fokozatot gyárt. Vagyis az indítások oroszlánrészében újrafelhasznált első fokozatokat használ. Ez határozza meg a cég hatékonyságát jelenleg, és senki se volt még 2023-ban, aki erre képes lenne. De mindenki ezt szeretné lemásolni évek óta...

A Falcon indítások számai, és ebből mennyi volt új építésű...

A világűrbe felvitt tömeg mennyisége. Ez a kép pedig jól mutatja, mennyivel jár mindenki előtt a SpaceX...

A nagy szó persze a Starship...

A Starship IFT-1 repülése

A Starship első teljes értékű repülésére 2023 áprilisáig kellett várni, egy sor engedélyeztetés mellett (feltehetően) a Raptor hajtóművek fejlesztési gondjai is hátráltatták a programot, amelyek az első Starship tesztrepülésekkor kerültek napvilágra. A Booster 7 és Ship 24 párosból összeállított űrhajó célja volt az első repülés, de ahogy Musk fogalmazott, ez a hajó „kotyvalék” Raptor hajtóműveket kapott, az elsőket, amelyek elkészültek. Április 17-én került volna sor az első indításra, de egy befagyott szelep miatt ezt megszakították. Április 20-án indult el végül az első orbitális repülési teszt. A Super Heavy hajtóművei közül három már az indításkor el sem lett indítva, mivel a tőlük érkező adatok alapján a rendszer úgy vélte, hogy nem tudnának teljes teljesítménnyel működni. Majd az indítás után 27 másodperccel egy hajtómű (a 19-es) még emelkedés közben feltehetően felrobbant, mivel a kommunikáció is megszakadt vele, de a rakéta emelkedett tovább, majd T+62-nél újabb hősérülést lehetett látni a 30-as hajtómű mellett, végül T+85-kor a 6-os hajtómű a tolóerő-irányító rendszer meghibásodását jelezte, innentől a rakétát nem lehetett irányítani. A földi irányítás kiadta az önmegsemmisítési parancsot, de az nem hajtódott végre (ami igen komoly probléma), és a rakéta további 40 másodpercig imbolyogva emelkedett tovább, míg végül annyira el nem fordult, hogy az erőhatások széttépték, és a végül felrobbant.

A SpaceX IFT-1 repülésének vége felé, lehet látni, hogy a Super Heavy hajtóművei elég foghíjasak már

A tapasztalatok ezzel együtt is bőven gyűltek, például az indítógyűrű alatt szabályos gödröt ásott a 30 működő hajtómű, és az általuk felvert homok és föld kisebb homokvihart generált az indítóállás körzetében. Az FAA nem kevesebb, mint 63 módosítási kérelmet adott a SpaceX-nek, amelyek teljesítése után kaphatták csak meg a következő Starship indításra az engedélyt.

Elég viharvert állapotban az IFT-1 esetén használt indítópad az indítás után...

Musk óvatosan csepegtetve az információkat pedig jelezte is, hogy továbbra is dinamikus a Starship / Super Heavy fejlesztése. A legnagyobb változás pedig az un. „forró szétválás” (hot staging), amelynél a Super Heavy hajtóművei nem állnak le a szétválás előtt, hanem a Starship hajtóművei beindulnak, és a Super Heavy csak leállítja a hajtóműveinek nagy részét. Ez az eljárás egyfelől jobb hatásfokot jelent, hiszen eredetileg hidraulikus karok löktél el egymástól a két fokozatot, amelyek plusz tömeget és potenciális hibalehetőséget hordoztak – ugyanakkor jóval veszélyesebb, pláne, hogy itt az első fokozatot újra akarják használni, tehát a tetejére egy védőpajzsot kell elhelyezni, ami megvédi a Starship hajtóműveinek beindulásakor keletkező erőhatástól és hőtől.

A SpaceX IFT-2 repülése

Ehhez kapcsolódik, hogy a két fokozat között egy egyszer használatos gyűrű kerül elhelyezésre. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy nem lesz a jármű teljesen újrafelhasználható, hiszen ezt a gyűrűt minden indítás előtt pótolni kell, de a költségek relatíve alacsonyan tarthatóak, és egyszerűbb kivitelezni, mint egy olyan megoldást, amely ellenáll az erőhatásoknak, de ugyanakkor meg is lehet őrizni.

Ezek után került sor november 18-án a második Starship / Super Heavy tesztrepülésre, amelyet a Booster 9 + Ship 25 hajtott végre. Ezen az úton már az összes hajtómű elindult a Super Heavy indulásakor, az indítóállvány jóval kisebb sérüléseket szenvedett el. Az út a szétválásig az elvártaknak megfelelő volt, a „forró szétválás” alapvetően sikeres volt, de a Super Heavy nem sokkal a szétválás és a forduló manőver után felrobbant, miután a 10 hajtóművét kellett volna újra beindítania, de csak 9-et sikerült és utána a működők is sorban leálltak, majd a fokozat felrobbant.

Fantáziarajzok a SpaceX IFT-2 tervezett útjáról [Tony Bela twitteréről]

A Ship 25 haladt tovább az orbitális pálya felé, majd az indítás után 485 másodperccel a hajtóművei leálltak és a rádiókapcsolat megszakadt vele, így pedig végrehajtódott az automata önmegsemmisítési parancs. A pályacsúcs 148 km volt, az elért sebesség pedig nagyjából 24 000 km/h, vagyis elég közel volt ahhoz, hogy sikeresen elérje a kitűzött pályáját. Ezzel együtt is a fejlődés tagadhatatlan, az első úton még a szétválásra sem került sor, a másodiknál ez sikeres volt, sőt, a Starship maga is hosszú ideig is emelkedett.

A harmadik tesztrepülésre várhatóan 2024 februárjában vagy márciusában kerülhet sor, a Booster 10 és a Ship 27 által.

A Starship pedig ilyen téren már rendelkezik potenciális megrendeléssel: még 2020-ban az US Air Force 102 millió dolláros, 5 évre szóló szerződést kötött a SpaceX-el a pontról-pontra való teherszállítás képességének fejlesztése érdekében. Leegyszerűsítve a Starshippel lehet majd az Egyesült Államok hadseregének eszközeit, ellátmányát vagy akár katonáit bárhova a világon eljuttatni akár a döntéstől számított pár órán belül. Ilyen tervek évtizedek óta készültek, de a Starshiphez hasonló szintig még egyik sem jutott el. Márpedig ez világviszonylatban is nagy újdonság, eddig senki sem rendelkezett hasonlóval sem.

Csak a margóra azért érdemes megjegyezni, hogy bár valóban nagyon impozáns képesség lehet, hogy bárhova a világon el lehet juttatni akár több száz tonnányi terhet vagy akár több száz katonát egyetlen Starshippel, azért a rendszer sérülékenysége a légvédelmi eszközökkel szemben eléggé egyértelmű, vagyis háborús zónában használni nagyjából öngyilkosság kategóriába tartozna.

A Starshippel kapcsolatban egy érdekes adat is nyilvánosságra került: egy bírósági beadvány alapján 2023 májusáig mintegy 5 milliárd dollárt költöttek a programra. Ez az információ egy olyan eljárásnál került ki, amelynél az FAA-t (Amerikai Légügyi Hatóság) beperelte több környezetvédelmi és őslakos szervezet, arra hivatkozva, hogy a SpaceX Boca Chica-i űrközpontja, illetve a StarShip tesztelése és üzemeltetése súlyos károkat okoz a környezetnek.

A SpaceX a peranyag szerint így is súlyos pénzügyi következményeket volt kénytelen elkönyvelni az eddigi hatósági vizsgálatok miatt, amelyek végül komolyabb problémát nem tártak fel. Amennyiben további késedelmeket okoznak a perek, úgy a cég közel egy milliárd dolláros mérföldkő-fizetéstől esik el a NASA HLS programjával kapcsolatosan, amelyet a Starship holdkomp változatának kifejlesztésére nyertek el.

Pamela Melfoy twitterén közzé tett fotó a SpaceX-nél 2023 októberében tett látogatásáról, ami félelmetes, az a Raptor 2 hajtóműveken olvasható szériaszámok, bal szélen 398, szédületes számok...

Ha pedig már StarBase: a cég texasi rakétagyárának és rakétaindító bázisának főnöke 2023 májusában Kathy Lueders lett, aki két héttel korábban távozott a NASA űrhajós repülésekkel foglalkozó irodájának éléről. Ezzel amúgy egy újabb „nagyágyú” került a cég vezetésébe, Bill Gerstenmaier 2020-ban csatlakozott a céghez és korábban szintén az emberes űrrepülés programvezetője volt a NASA-nál. Hovatovább az idei nagy SpaceX bejelentéseket is leginkább Lueders követte el, aki december 12-én egy meghívásos előadást tartott. Itt röviden felvázolta a cég múltját, jelenét, gondosan és hosszan kitért a Starbase körüli környezetvédelmi és zaj, illetve por szennyezés miatti félelmekre, valamit természetesen röviden felvázolta, hogy mi várható rövid távon a cég jövőjében.

Ez már csak azért volt érdekes, mert Musk általában igyekszik maga megtartani az ilyen előadásokat, ám ő végül csak egy meglehetősen kapkodva összehozott interjúra jelentkezett be az idén Azerbajdzsánban tartott Nemzetközi Asztronautikai Találkozóra. Annyira kapkodva, hogy szó szerint a laptopjáról jelentkezett be, fésületlenül, feltehetően két megbeszélés között.

A StarBase 2023-ban

Még egy margóra írt eset: 2020-ban a SpaceX megvásárolt két olajfúró tornyot, nevezetesen a Valaris 8500 és 8501-est, darabját 3,5 millió dollárért. A Phobos és Deimos névre átkeresztelt úszó fúró tornyokkal a cég terve az volt, hogy átépítik őket a StarShip / SuperHeavy indító platformnak, amelyekkel a tengerről lehet indításokat és persze leszállásokat végre hajtani. Hogy e téren un. point-to-point (vagyis a Föld felszínén két távol lévő pont közötti) személy és/vagy áruszállításra, avagy az űrbéli indítások támogatására készültek volna, az nem derült ki.

Viszont 2023 februárjában a két fúrótorony eladásáról láttak hírek napvilágot. Túl sok részletbe nem bocsátkozott a cég, röviden annyi árult el Gwynne Shotwell, hogy nem megfelelő platformok a cég számára, így eladták őket.

A SpaceX rakétacsaládjai...

A SpaceX számára 2023 még egy okból fordulópont: a StarLink immár pozitív pénzügyi eredményt tud felmutatni, vagyis a bevételek magasabbak, mint a fejlesztésére, működtetésére és bővítésére fordított összegeknél. Ez még persze messze van attól, hogy megtérülésről beszéljünk, de az ahhoz vezető út egyik fontos mérföldköve.

Aktív StarLink terminálok a világban, érdemes figyelni a sötét részek arányát – ott nincs szolgáltatás...

A SpaceX és a különféle asztronómiai egyesületek közötti párbeszéd ugyanakkor nagyon jól halad. 2023 elején az NSF (Nemzeti Tudományos Alapítvány, az egyik meghatározó civil csillagászati egyesület, több nagy csillagászati teleszkóp üzemeltetője) és a SpaceX bejelentette, hogy több téren is sikerült közös nevezőre jutni. Ezek közé tartozik, hogy a SpaceX igyekszik a Starlink Gen2 műholdak fényességét 7-es magnitúdóra csökkenteni (ez azt jelenti, hogy a vidéki, fényszennyezéstől nem szenvedő területről lehet szabad szemmel éppen hogy észlelni, vagy például ilyen a Ceres fényessége is). A Starlink műholdak nem fognak rádiójeleket továbbítani a meghatározott rádióteleszkópok felett elhaladva, valamint a továbbiakban nem lesznek felsorolva a műholdak a „Lézertiszta égbolt” listán, amely a lézer alapú tudományos mérőeszközök működését tiltja, ha az adott műhold elhalad a működési zóna felett.
Fontos megemlíteni, hogy a SpaceX önkéntesen vállalta ezen megkötéseket, mivel törvényi kötelezettségek nincsenek ezzel kapcsolatosan, egyszerűen a jogalkotás nem képes követni a felmerülő problémákat kellő szinten.

A StarLink 2 Mini műholdak egy Falcon-9 indításra előkészítve

Ez azonban még nem jelenti azt, hogy mindenki elégedett az eredményekkel. Az IDA (Nemzetközi Sötét Égbolt Egyesület) non-profit szövetség bíróságra ment azzal, hogy a StarLink műholdak túl sok fényszennyezést okoznak az égbolton. A véleményük szerint az FCC (és a többi állami szerv) nem lép fel kellően hatékonyan a fényszennyező műholdakkal szemben, ezért jogi úton próbálják akadályozni a SpaceX-et abban, hogy még több műholdat állítson pályára. Hasonlóval a Viasat nevű cég is próbálkozott korábban, de sikertelenül – és ők egyértelműen üzleti okokból vitték bíróság elé, sikertelenül, de a Dish Network is bírósági beadványt tett, hogy az ő működésükben is zavart okozhat a rengeteg StarLink műhold…

A cég főbb központjai az USA-n belül

Amazon / Blue Origin / ULA

Amazon / Project Kuiper

Az Amazon messze a legfontosabb kihívója a SpaceX Starlinknek, hiszen jó előre közölték, hogy 10 milliárd dollárt különítettek el a program céljára. Arról már bőven volt szó, hogy ez nagyban meg is határozza az ULA, ArianeSpace és a Blue Origin cégek számára a hordozórakétáik indítását, áttételesen viszont a teljes piacra is kihatással van. Hovatovább az Amazon részvényesei közül egy maroknyi nem kisebb dologra vállalkozott, minthogy bíróságra citálták a cég döntéshozóit, mondván, hogy a sok milliárdos megbízást nem üzleti alapon mérlegelték, és direkt kihagyták a potenciális megrendelésből a SpaceX-et, amely egyfelől messze a legolcsóbb lehet, másfelől pedig már bizonyított képességekkel rendelkezik. Utóbbi fontos az Amazonnak is, ugyanis az FCC engedélye alapján 2026-ban a műholdjainak felét, mintegy 1800-at pályára kellene állítani, különben elvesztheti a rádiósávra vonatkozó licencét. A bírósági per alapja, hogy a jegyzőkönyvek szerint a lexikonvastagságú szerződést kevesebb, mint egy óra alatt vitatták meg, és írták alá a cég vezetői.

Az első két Kuiper műholdat végül egy Atlas-5 vitte a világűrbe...

Kimondatlanul arról van szó, hogy az Amazon első embere, Jeff Bezos esélyesen egy pennyt sem szeretne a SpaceX-nek adni, hiszen fő konkurense az minden szempontból – személyesen pedig Elon Musk is az. Ráadásul a Blue Origin is Jeff Bezos tulajdonában van, az ULA pedig a Blue Origintől vásárolt Be-4 hajtóművekkel szereli fel a saját rakétáját, tehát a három megbízott cégből kettő eleve üzleti kapcsolatban hozható Bezossal. Innen nézve tehát üzleti döntés helyett személyes indokok lehettek a háttérben…
Ettől függetlenül eléggé valószínűtlen, hogy ennek bármi valós hatása lesz a szerződésre, de tény, hogy az Amazon elég türelmetlen lehet, hiszen először az ABL cég kis rakétáján szerették volna a két kísérleti műholdjukat pályára állítani, de az folyamatosan csúszott. Átkerült az ULA Vulcan első indítására, amely viszont tovább csúszott és csúszott, így végül sebtiben egy ULA Atlas V 501 rakétával jutottak végül a világűrbe 2023. október 6-án.

Ezek után már talán kevésbé meglepő, hogy végül mégis lett SpaceX megrendelés is – 2023. december elsején három Falcon 9 indítást vásároltak meg, ami bizonyos szintig arcvesztés, bizonyos szintig viszont beismerése annak, hogy ők sem tudnak hova menni az igényeik kielégítése terén…

A három Kuiper terminál egymás mellett

Eközben azt is bemutatták, hogy milyen terminálok közül lehet majd válogatni:

- Egy kb. tablet méretű, mindössze fél kilogrammos, hordozható megoldás nyitja a sort, ez legfeljebb 100 Mbit/s sebességet tud majd szolgáltatni.
- Egy kb. 28 centiméteres (vagyis pizzás doboznál is kisebb) antennával szerelt, mintegy 2,3 kg-os megoldás lesz az alapértelmezett a magán felhasználóknak, ez maximum 400 Mbps sebességet ígér.
- Végül az állami és kereskedelmi megrendelők számára egy 48 x 76 cm-es méretű megoldást kínálnak, amely akár 1 gigabites sávszélességet is képes nyújtani.

A rendszer lelke egy Prometheus elnevezésű mikrochip, amelyet az Amazon házon belül tervezett. A rendszer pedig képes lesz akár 1 Tbit/s sávszélességet is biztosítani a műholdak között.

A fő kérdés persze továbbra is az, hogy sikerül-e a nagyratörő terveket megvalósítani. A hírek szerint nagyon rajta vannak, hogy így legyen...

Blue Origin

A New Glenn gyártóüzeme 2023 júniusában, nagyjából ennyit kaptunk idén a rakétáról... :)

A cég kettős üzemmódban működik. Egyfelől meglehetősen keveset árul el arról, hogy halad a New Glenn rakéta fejlesztésével, mindössze szűkszavúan úgy nyilatkoztak, hogy 2024-ben több indítást is terveznek.
A másik oldalról több érdekes bejelentésük is volt. A Blue Moon holdkompról már volt szó, a NASA ezt választotta alternatív holdkompnak, és így több milliárdos megbízást hozott a cégnek.

A Blue Ring „űrtargonca”

A Blue Ring egy olyan „űrtargonca” (space tug), amely képes akár több műholdat, űrszondát vagy akár modult különböző pályára állítani. Ez lehet például egy műhold pályára állítása LEO pályáról GEO pályára, lehet egy holdszonda elszállítása LEO pályáról alacsony Hold körüli pályára, de ugyanez vissza is igaz lehet. A Blue Ring két különböző hajtóművel bír, egy nagyobb tolóerejű kémiai hajtómű mellett egy igen jó hatásfokú ion-hajtóművel is rendelkezik majd. Ami itt a nagy dobás, hogy akár 3 tonnányi hasznos terhet is vihet, és a két hatalmas napelemszárnyának fesztávja 44 méter, amely jelentős energiamennyiséget képes termelni.

Az NS-24 útról visszatérő gyorsító fokozat 2023. december 19-én

A cég űrugrás-programja, a New Shepard 2022 szeptemberében balesetet szenvedett, mikor a gyorsító fokozat meghibásodott kb. egy perccel az indulás után. A kapszulában tudományos kísérletek foglaltak helyet, ezek pedig biztonságban visszatértek a Földre, miután az RSS H.G.Wells elnevezésű kapszula biztonságosan levált a gyorsító fokozatról és leszállt.
A visszatérésre több, mint egy évet kellett várni, és űrturisták helyett 33 tudományos kísérlet foglalt helyet a fedélzetén. A 2023. december 19-én sorra került repülésnél semmi probléma nem lépett fel, így a cég szerint nincs akadálya annak, hogy 2024-ben visszatérjenek a menetrend szerinti utakhoz.

Csakhogy a fentiek úgy hangoznak, mint egy multi-milliárdos cég, amely a SpaceX babérjai tör? Aligha. Feltehetően ezért is fogyott el Jeff Bezos türelme, aki aztán 2023 októberében menesztette Bob Smith vezérigazgatót, majd röviddel később távozott Mike Eilola üzemeltetési igazgató-helyettes és Brent Sherwood, a fejlesztési programok igazgató-helyettese. Az új vezérigazgató Dave Limp, aki az Amazontól érkezik, és főnöke mindenek előtt azt várja el tőle, hogy lendületbe hozza a céget.

Dave Link (jelenlegi Blue Origin vezérigazgató) és Tory Bruno (az ULA vezérigazgatója) egy régebbi képen

Ezek után minden esetre figyelemre méltó, hogy a Blue Origin is hírbe lett hozva, hogy bejelentkezne az ULA felvásárlására, ha eladó lenne…

ULA

A cég hosszas vajúdáson van túl az Atlas-5 rakétát váltó Vulcan-Centaur rakéta tető alá hozásával. Először a Blue Origin által gyártott Be-4 hajtómű fejlesztése haladt lassabban a vártnál, aztán mikor úgy tűnt, hogy a 2023 májusi indítás útjába már nem állhat semmi, hirtelen olyan hírek jelentek meg, hogy a Centaur (második) fokozat tesztelése közben a szivárgó hidrogén berobbant, megrongálva a fokozatot.
Ez az ULA számára nagyon kínos pillanatban érkezett, mert az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma által elnyert megbízások teljesítéséhez először két sikeres indítást kell felmutatniuk. Eredetileg már 2021-re, majd 2022-re csúszott ezek időpontja, végül úgy tűnt, hogy 2023 végére sikerülhet teljesíteni az elvárást két úgynevezett bizonyítvány (certificate) úttal. Az első a Peregrine holdraszálló űrszonda indítása lenne, a második a Dream Chaser űrrepülőgép első útja.

Az összeszerelt Vulcan-Centaur 2023 decemberében

Csakhogy a Centaur fokozaton szükséges módosítások és javítások végrehajtására azt vissza kellett szállítani az Alabama államban található Decatur városába. Eközben az első fokozat két Be-4 hajtóművének tesztelésére 2023 júliusában került sor, de hat másodperces hajtóműteszt végül 2 másodperc után véget ért. A tesztelés szerint a begyújtásért felelős rendszer késlekedve reagált, így azon is módosításokat kell végrehajtani.

Ez pedig azt eredményezte, hogy a Vulcan Centaur első indítása tovább csúszott 2024 januárjára…
A cég és a megrendelői közötti szerződések ugyanakkor egyre nagyobb nyomás alá kerültek, már egy kémműholdat végül Atlas-5 rakétával állítottak pályára a Vulcan csúszása miatt, de további három csúszott tovább, a jelenlegi ütemterv szerint 2024-re. 2025-re pedig további 7 katonai műholdat kellene feljuttatniuk.

A Sierra Nevada Dream Chaser űrhajója az ISS teherszállítási szerződéseit kellene teljesítse, és már 2023-tól ezeket el kellett volna kezdeni, jelenleg 5 indításról szóló szerződés van aláírva, további 5 vár opcióként még.

Még szétszerelt állapotban a Centaur, a Vulcan első fokozata és az áramvonalazó kúp

Akkor pedig még csak szót sem ejtettünk a 38 indítási megbízásról szóló Amazon Kuiper megrendelésről…
A céggel szembeni bizalom terén még nem látni törésvonalakat, de leginkább csak azért, mert az egyetlen értékelhető alternatíva a SpaceX Falcon 9-ese. Pont. Egyszerűen nem tehetnek a megrendelők sem mást, mint várnak, vagy mennek a SpaceX-hez…

Ezek után talán annyira nem meglepő, hogy a pletykák szerint az ULA esetleg eladó lehet. A hírbe hozott vásárlók a Blue Origin, illetve a Cerberus befektetési alap, de egyes hírekben feltűnt a Textron (egy repülőgép-gyártó cég) is. Érdekes kérdés, hogy a Boeing és a Lockheed Martin közös tulajdonosként miért is válna meg az ULA-tól. Az ULA maga viszonylag stabil megrendelésállománnyal bír, elsődlegesen az államtól (a Védelmi Minisztériumtól) illetve az Amazontól, de tény, hogy a SpaceX által támasztott versenyben óhatatlanul el fog bukni, mert egyszerűen annyira le van maradva technológia terén.
Ha ez még nem lenne elég, a cég pénzügyi helyzete már közép távon sem tűnik olyan szívderítőnek…

A két tulajdonos közül a Lockheed Martin tőkeerős cég és alapvetően jól áll a szénája, ugyanakkor ez a Boeingről már kevésbé mondható el, elég a StarLiner körüli csúszásokra és ezzel kapcsolatos pénzügyi veszteségekre gondolni, de a cég többi ágazata sem igazán sikeres mostanság. Tehát a pénzügyi egyenlegüknek az ULA eladása jót tenne…

A kisebb piaci szereplők

RocketLab

Ha a SpaceX a „nagy” hordozó rakéták megkerülhetetlen szereplője, akkor a kis hordozórakétáknál a RocketLab ez a cég, amely 9 indítást hozott össze 2023-ban, és így már összesen 41 indításnál jár. Hozzá kell tenni, hogy a tervek 14 indításról szóltak, de 2023. szeptember 19-én az Arcadia 2 radar-műhold pályára állítása kudarcot vallott, amikor a fokozatok szétválása után egy rövidzárlatot tönkre tette a vezérlőmotorokat. December 15-én ugyan sikeres indítással tért vissza a cég, ám ezzel együtt 19 sikeres indítás után esett csorba a cég jó eredményein.

Kísérlet arra, hogy elkapják az ejtőernyőn függő fokozatot, ezzel időközben felhagytak már...

Az újrafelhasználás terén a cég feladta azt a megközelítést, hogy az ejtőernyővel visszatérő első fokozatot helikopterrel elkapják. Két kísérlet volt rá 2022-ben, de egyik sem volt sikeres. Viszont azt találták, hogy a hajtóművek meglepően jó állapotban vészelték át a visszatérést, és az egyik ilyen hajtóművet egy átellenőrzés után be is építették egy 2023-ban indított Electronba.

Electron első fokozat halászat folyamatban

A terveik szerint a jövőben tehát a tengerbe visszatérő fokozatokat összegyűjtik, és egyes elemeit, illetve a hajtóműveket újra felhasználják. Ez nem egészen azonos az eredeti tervekkel, hiszen az egész fokozat nem lesz teljesen újrafelhasználható, illetve a szétszerelés-átvizsgálás-összeszerelés több erőforrást igényel, mint egy sima átvizsgálás, de ezzel együtt is költségcsökkentő hatása van a részleges újrafelhasználásnak. Az első útra is sorra került már ilyen módon újra használt Rutherford hajtóművel, tehát már többről van szó, mint koncepcióról...

The Exploration Company

Eddig hiányzott a látványos, de kivitelezhető terveket szövögető startupok halmazából egy ütős európai alternatíva, ez talán most megérkezett a The Exploration Companyval. A cég mindössze 2021-ben alakult, francia-német háttérrel, majd sikerült nagyjából 40 millió eurónyi tőkét összegründolnia a befektetőktől. A cél egy először teher, majd akár űrhajósok szállítására is alkalmas űrhajó megépítése, amely később távoli (Föld, esetleg Mars) missziókhoz igénybe vehető.

Maga a Nyx tehát a Dragon és StarLiner konkurenciája lenne, inkább az utóbbihoz hasonló kiépítésben (visszatérő kúpos kapszula, illetve hengeres műszaki modul hajtóművekkel, üzemanyaggal és napelemmel). A jelenlegi tervek szerint 2026-ban már teljes méretű, 8 tonnás űrhajóval hajtanák végre a teljes küldetés tesztet, és 4 tonnányi hasznos terhet tud majd felvinni alacsony Föld körüli pályára, majd 2600 kilogrammot tud visszahozni.

Sok még persze a kidolgozásra váró elem, de a céljuk az, hogy rugalmasak legyenek. Ha az ESA kérné a szolgáltatást, akkor indulhatnak Ariane-6-tal, ha az Egyesült Államok számára, akkor Falcon-9, Vulcan vagy New Glenn, ha Japán számára, akkor pedig akár H3 rakétával is.

Jelenleg a visszatérő modul méretarányos, 60 centiméteres modelljével való teszteket hajtanak végre, a világűrből, amit egy Ariane-6 indítás keretében juthatnak majd fel. De már folyamatban van egy nagyobb, 2,5 méteres makettel végrehajtott teszt is, amelyet egy Falon-9 visz majd fel több más műhold mellett.
Viszont ami miatt talán megéri figyelni rájuk, hogy a két makett mellett már egy szerződést is tető alá hoztak az Axiom Space-szel, a jövőbeni Axiom űrállomás kiszolgálására. Erre jelenleg a SpaceX Dragon van hivatalosan megbízva, de a verseny nyilván jobb alkupozíciót hozhat a cég számára.

Varda Space Industries

A Varda Space Industries jött elő egy kis méretű, de rugalmasan konfigurálható műhold és visszatérő kapszula kombinációval. A fő ütőkártyájuk pontosan ez: jelenleg az űrbéli gyártás (például kristálynövesztés) terén az ISS űrállomás a legkézenfekvőbb, ahol azonban eléggé sok változós egyenlet, és sok a kiszámíthatatlanság, hogy mikor jut az adott gyártóegység a világűrbe, mikor lesz ideje az űrhajósoknak azt beüzemelni, majd a kész terméket mikor lehet visszajuttatni a Földre (per pillanat továbbra is csak a Dragon teherűrhajó képes erre elsődlegesen).

Ebben nyújtana újat a Varda, amely a W-szériás műholdjukkal a megrendelő által kért gyártási folyamatot végrehajtja, majd egy visszatérő kapszulában a végterméket vissza hozhatják a Földre. A kapszula hővédő pajzzsal rendelkezik és ejtőernyővel ereszkedik le a Földre.

A Varda Winnebago-1 készre szerelve a RocketLab hangárjában

A csavar ott van, hogy a műhold alapját (Bus) a RocketLab biztosítja, ahogy az indító járművet is. Így a Varda valójában csak a visszatérő egységet biztosítja, illetve a rendszer-integrációt hajtja végre.
2023. július 12-én indult az űrbe a Winnebago-1 jelölésű tesztjárművük, amely mintegy 300 kg tömegű műhold mindegy 520 km átlag magasságú pályára lett állítva, ahol a gyógyszeripari tesztgyártást (egész pontosan ritonavir (HIV-kezelésre is használt gyógyszer) kristályokat növesztettek mikrogravitációs környezetben. Ezt a tesztet sikeresen is végre is hajtották.

További három W-szériás indítás van tervben, és abban bíznak, hogy a megrendelők számára a viszonylag kis költség (pontos ár nincs, de becslések szerint 5-7 millió dollár körül lehet) vonzó lehet majd.

ABL

Az RS-1 bemutatkozása 2023. január 10-én finoman szólva se volt sikeres, mindössze 11 másodperccel a rakéta elindulása után az első fokozatban teljes energiavesztés lépett fel, így pedig lezárultak az üzemanyag szelepek, vagyis a hajtóművek működése is. A rakéta 232 méter magasságig jutott, majd mindegy 20 méterre az indítóállástól földbe csapódott, és a fedélzetén lévő jelentős mennyiségű hajtóanyag komoly károkat okozott az infrastruktúrában. A legvalószínűbb magyarázat egy fedélzeti tűz, de többet nem sikerült felderíteni.

Az ABL Demo-1 indítása

Kínai privát űripari cégek

Itt ismét az a fő probléma, hogy annyira szövevényes és nehezen átlátható a kínai „privát” űrcégek háttere, hogy kénytelen vagyok kicsit összemosni őket. A cégek egy része legalábbis áttételesen katonai technológiára építkezhetnek, legalábbis a szilárd-hajtóanyagú rakétáik sokszor létező, sorozatban gyártott katonai ballisztikus rakétáknál használt fokozatokra *nagyon* hasonló megoldásokat használnak. Ez pedig még a kezdet, mert a hátterüket sem egyszerű kinyomozni. Itt olyasmire kell gondolni, hogy a cégeknek alapból általában két elnevezésük van, egy kínai és egy „nyugati”. A Pekingi Bolygóközi Dicsőség Űrtechnológiai kft-t például iSpace néven ismerhetjük a nemzetközi hírekből…

Viszont mindenképpen illik megemlékezni róluk, ugyanis kétségkívül öles lépésekkel haladnak a nyugati konkurencia nyomában.

Vagy akár meg is előzik őket. A SpaceX egyik nagy ugrása a metán-üzemanyagú Raptor hajtómű, amely egy „ideális megoldás” sok szempontból ugyebár, mivel a metán sűrűbb, mint a hidrogén, tehát kisebb méretű tartály elegendő adott teher feljuttatáshoz, viszont jobb a hatásfoka, mint a kerozinnak, tehát adott színvonalú és teljesítményű hajtóművek esetén a metán üzemanyagú nagyobb terhet képes felvinni, mint a kerozin égető testvére.

A ZQ-2 rakéta indítása

A Raptor viszont ezen sorok írásáig nem volt sikeres orbitális indításon túl, míg egy kínai cég, a Landspace 49,5 méteres Zuku-2 (vagy ZQ-2) rakétája annak második indításával véghez vitte ezt (az első 2022 decemberében kudarccal végződött). A rakéta valójában nem vitt magával hasznos terhet, ez a második tesztindítás volt mindössze.

A sorozatgyártott verziója 6 tonnát tud felvinni LEO vagy 4 tonnát SSO pályára, és 2023. december 8-án már utóbbit prezentálta is, amikor három kisebb műholdat SSO pályára állított. Ennek a típusnak már 3 megrendelése van 2024-re és hat 2025-re.

A LandSpace ZQ-3 rakétájának ábrája, képességeivel és tulajdonságaival

A cég egy még nagyobb méretű Zuku-3 (vagy ZQ-3) rakétát is tervez, amely a Falcon 9-hez hasonlóan visszahozná és újra felhasználná az első fokozatot. A rakéta egyszer használatos módban 21 tonnát tud LEO-ra eljuttatni, ha az első fokozatát visszahozza, akkor 18,3 tonnát.

Ez látszólag nem akkora dolog, hiszen a Falcon-9 képességét nyújtja 10 év lemaradással – csakhogy a SpaceX két „régi” nagy riválisa, az ULA a Vulcannal, illetve az ArianeSpace az Ariane-6-tal még 2025-ben sem lesz képes még csak a tervek szerint sem ilyesmire. A kínai cég így pedig a többi feltörekvő konkurenciával, mint a RocketLab Neutronnal vagy a Relativity Space Terran R-rel versenyez, és az eddigiek alapján egyáltalán nem esélytelenül.

A Galactic Energy Ceres-1

A Galactic Energy hasonló kis startup, de a Ceres-1 rakétája szilárd hajtóanyaggal működik, ez a kis rakéta először 350, majd későbbi kiépítésben 400 kg-ot képes LEO pályára juttatni, és ezen sorok írásakor már 11 sikeres indításon vannak túl, ebből hét 2023-ban. Érdekesség, hogy egy tengeri indítást is végre hajtottak egy bárkára épített indítóállásról, így rugalmasabbak tudnak lenni a pályaparaméterek kapcsán.

A cég dolgozik egy folyékony hajtóanyagú, jóval nagyobb méretű rakétán, a Pallas-1-en, amely már 5 tonnát tud LEO pályára feljuttatni, és az első fokozatot a Falcon-9-hez hasonlóan, függőlegesen, hajtóművekkel irányítva hoznák vissza. A rakétának egy három első fokozatot használó változata is épülne, hasonlóan a Falcon Heavyhez, és 14 tonnát tudna majd pályára állítani. Ez a rakéta a jelen állás szerint 2026-ban repülhet először.

A Galactic Energy Pallas-1 és Pallas-Heavy hordozórakéta ábrája

A kisebb szereplők közé tartozik a iSpace, amely eredetileg szuborbitális ugrásokat tervezett Hyperbola-1 (SQZ-1) rakétájával, ami amúgy pedig a DF-21 ballisztikus rakéta alapjaira épülhetett. Az első változat 260 kg-ot vihetett napszinkron pályára, később ezt 300 kg-ra emelték. Az első útjuk 2019-ben sikeres volt, de aztán három kudarc kövezett 2021-ben és 2022-ben, hogy aztán végül 2023 áprilisában végül egy sikeres, de hasznos teher nélküli tesztrepüléssel térjenek vissza. Végül 2023 decemberében már műholdat is sikerült pályára állítani, így pedig visszatértek teljes mellszélességgel a versenybe.

A cégnek persze nagy tervei vannak, eredetileg a Hyperbola-2 (SQZ-2) rakétával áttértek volna metán-oxigén hajtóanyagú megoldásra, de ez még inkább afféle útkereső megoldás lenne, mely így is 1,9 tonnát vinne a világűrbe. Azonban csak átmenet lenne a kb. Falcon-9 szintű (más néven klón) Hyperbola-3 (SQZ-3) rakétához, amely legalább 6,2 tonnát tudna felvinni, ha az első fokozat irányítottan és újra felhasználhatóan visszatér a Földre, illetve 10,4 tonnát, ha egyszer használatos módban használnák.

Természetesen itt is a tervek szerepel több első fokozat összekötése, hogy nagyobb terhet tudjanak a világűrbe eljuttatni, három fokozat összefogásával létrehozandó változat már 26,2 tonnát vihetne fel a tervek szerint egyszer használatos módban, illetve 10,6 tonnát újra felhasználás esetén.

Az iSpace Hyperbola-2Y tesztindítása

A cég azonban a Hyperbola-2 családot átugrotta, a megépült első fokozatot SQZ-2Y jelöléssel a Hyperbola-3 esetén használni kívánt hajtóművek tesztelésére sikeresen felhasználja, 2023 decemberében már 343 méteres magasságba emelkedett. A tervek szerint az SQZ-3 első útja 2025-ben várható, az első fokozat-visszahozatali teszt pedig 2026-ban.

ExPace KZ-1A indításra előkészítve 2020 májusában, ha a rakéta eredete kapcsán bármi kétség merülne fel, az alig rejtett katonai indítójármű hamar leleplezi azt...

Az ExPace egy példa arra, amikor nehéz meghatározni, hogy mit is látunk, sokszor civil cégként hivatkoznak rá, ugyanakkor az állami tulajdonú Kínai Légi és Űr Tudományos és Ipari Vállalat (angol rövidítéssel: CASIC) leányvállalata, tehát nehéz lenne valóban annak tekinteni. A CASIC által fejlesztett és épített DF-21 szilárd hajtóanyagú ballisztikus rakétára épülő QauCsu (KZ) rakétacsalád legkisebb tagja 430 kg-ot tud napszinkron pályára (SSO) állítani, és még 2013-ban indult először, a fejlesztett KZ-1A típus 2017-ben indult először a világűrbe, teherbírása ugyanakkor kisebb, mintegy 250 kg. A KZ-11 viszont már 1,5 tonnát vihet LEO vagy egy tonnát SSO pályára. 2023-ban hat sikeres KZ-1A indításon vannak túl és 2024-re is már több indítást terveztek be.

A nagyobb KZ-21 rakétával már 20 tonnát vihet Föld körüli pályára, de túl sokat nem tudunk róla azóta sem, hogy 2018-ban bejelentették, hogy dolgoznak rajta…

Szintén furcsa hibrid a Space Pioneer cég (az eredeti cégnév kb. Pekingi Mennyei Harcos [Űrhajós?] Technológiai Kft.), amely a Tianlong-2 (TL-2) rakétájában az állami CASC űripari cégtől vásárolt YF-102 hajtóműveket használja. A TL-2 2 tonnát képes alacsony Föld körüli pályára állítani, és rögtön az első útján, 2023 április másodikán pályára állította a Jinta törpeműholdat.

A Space Pioneer TL-2 indítása

A cég további tőkét tudott bevonni a sikeres indítás után, és a terveik szerint már 2024-ben megkísérelhetik a jóval nagyobb méretű, de szintén kerozin-oxigén hajtóanyagú Tianlong-3 (TL-3) rakéta első tesztindítását. A TL-3 (dobpergés) egy Falcon-9 koppintás, az első indításoknál még egyszer használatos módban lesz elérhető, és akár 17 tonnás LEO vagy 14 tonnát is SSO pályára állítható. Később az első fokozat a Falcon-9 módira újra felhasználható lesz, és „természetesen” számolnak három első fokozat összefogásával létrehozott TL-3H változattal is, ami akár 68 tonnát is fel tud vinni majd LEO pályára.

CGI kép a Space Pioneer TL3-ról

Ugyanakkor vannak olyan cégek is, amelyek eltűntek a süllyesztőben. A OneSpace 2015-ben lépett a színre, majd 2019-ben volt egy sikertelen rakétaindítási tesztjük. A rakétájuk érdekessége az volt, hogy konkrétan egy katonai járművet használtak indítóállványnak, tehát nemes egyszerűséggel egy (feltehetően) kivont katonai rakétát alakítottak át a céljaikra. Viszont 2019 óta nem nagyon hallani róluk, így azt sem tudni, hogy egyáltalán működnek-e, vagy sem…

Virgin Orbit

A Virgin Orbit hosszú ideje küszködik, de a kegyelemdöfést az adta meg, amiben az utóbbi időben leginkább bíztak: az Egyesült Királyság területéről indított műholdakkal kívánták volna az egyre telítettebb amerikai piac helyett inkább az európai piacot meghódítani.

A 2023. január 9-én végrehajtott „Start Me Up” küldetés még mindig mindössze a hatodik LauncherOne indítás lett volna összesen, és az Atlanti-óceán fölött repülő Boeing 747-esről indított rakéta kilenc apró műholdat, elsődlegesen cubesatokat állított volna 555 km magas napszinkron pályára, de a második fokozat hajtóművel jóval a tervezett idő előtt leállt, mintegy 180 km-es magasságban. A vizsgálat szerint egy szűrő elszabadult és utat talált magának a Newton-4 hajtóműbe, leállítva a hajtóanyag áramlását.

A cégnek ez megadta a kegyelemdöfést: 2023. március 31-én a mintegy 800 alkalmazottjából elbocsátott 675 főt, majd pár nappal később csődöt jelentett, 153,5 millió dolláros tartozással. Mindezt úgy, hogy a Virgin csoport pénzügyi ágai nyújtottak már így is támaszt a korábbi hónapokban, összesen 102,3 millió dollárt öntve a cégbe. A nettó bevétele a cégnek 2022-ben mindössze 33,1 millió dollár volt, miközben a kiadása 191,2 millió dollárra rúgtak. Még egy figyelemre méltó szám: a cég a Virgin Galacticból való kiválása óta összesen 1 milliárd dolláros deficitet hozott össze…

2023 májusában a csődeljárás keretében a cég értékeit három cég vásárolta fel, a RocketLab megvásárolta a California államban, Long Beachen található gyártóhangárját annak teljes felszerelésével együtt. A cég tervei szerint a Neutron hordozórakéta gyártását fogják majd itt kivitelezni.

A rakétagyártó részleget a Vast Space vásárolta meg, amelynek része a Mojave-sivatag szélén található tesztközpont is. Végül a legdrágább elemként a Virgin Orbit Boeing 747-es repülőgépét a Startolaunch vásárolta meg,

Ezzel a cég sorsa beteljesült és lezárásra került…

Virgin Galactic

A másik Virgin űrcég, az űrugrásokra specializálódott Virgin Galactic bizony nagyon nehéz éveken van túl. A 2022-es évet nettó 500 millió dolláros veszteséggel zárták, és több mint 800 megrendelt (és mellesleg kifizetett) űrugrásra szóló megrendelésük van, amelyek akár már egy évtizede várakoznak a lehetőségre. Csakhogy az egyetlen bevethető űrugró hajójuk, a VSS Unity 2021 júliusi repülés után földre lett parancsolva, és az FAA alapos vizsgálatot tartott. A cég ez után közel két éven keresztül több módosítást hajtott végre a VSS Unityn.

A Virgin Galactic „Galactic-1” útján készült fotó

2023. április 26-án egy hajtómű nélküli siklórepülést hajtott végre a VSS Unity, amely így közel két év után az első repülése volt a típusnak, majd május 25-én egy teljes értékű, 87 km magasságot elérő űrugrást. Végül június 29-én a VSS Unity a visszatérés óta az első kereskedelmi repülést is sikeresen végrehajtotta, amelyet az Olasz Légierő és az Olasz Nemzeti Kutató Tanács által még 2019-ben rendelt meg, az úton két olasz tiszt és egy tudós tucatnyi kísérletet hajtott végre a mikrogravitáció körülményei között.
Ezután augusztusban, szeptemberben, októberben és novemberben is egy-egy turistákkal végrehajtott repülést teljesített, majd a cég közölte, hogy a Unity 2024 közepén várhatóan le lesz állítva, addig havi egy repülést teljesít majd.

A jövőben pedig csak a még mindig csak épülő Delta-osztályú űrugró járművek lesznek használatban. Az első példányt, a VSS Imagine-t 2021-ben bemutatták, de aztán félre lett állítva, hogy a Eve és Unity mihamarabbi visszatérésén dolgozzanak. A VSS Imagine a cég reményei szerint jóval profitábilisabb lesz, lévén már 6 utast vihet magával (a Unity csak négyet vihetett), illetve kéthetente útnak indulhat, míg a Unity esetén a repülések közötti karbantartások egy hónapig is eltartottak.

Talán jövőre már új képet is kaphatunk a „Delta-osztályú” VSS Imagine-ről

Bár a cégnek mintegy egy milliárd dollár forgótőkéje maradt, mégis a bevételek növelése az elsődleges cél, így például „prémium jegyet” is lehet venni, egymillió dollárért, szemben a jelenleg 450 000 dolláros „normál” jegyhez képest, és ez soron kívüli repülést tesz lehetővé.

Az viszont továbbra is kérdéses, hogy a hosszú vajúdás után mik a cég kilátásai, hiszen a több száz várakozó utas-jelölt feljuttatása évekre lefoglalhatja a cég erőforrásait, márpedig plusz bevételt tőlük már nem remélhet...

Dawn Aerospace

Az apró kis cég 2020-ban azzal lépett elő, hogy kis méretű, távirányított repülőgéppel vinnének fel nagy magasságba egy egyszer használatos gyorsító fokozatot, amelynek az orrán kisebb méretű műholdakat lehet pályára állítani. A pontosan meghatározott paraméter 150 kg-os tömegű műhold 600 km-es un. polár pályára való állítása.

A Dawn Aerospace koncepciójának lépései

A fejlesztés első fázisa egy kis méretű modell-repülőgéppel, a Dawn Mk-II Aurorával a vezérlés és az alapvető koncepció életképességét bizonyítsák. Először gázturbinás hajtóművel az alapvető repülési teszteket hajtották végre, összesen 8 órányi repülést elérve. Ezután rakétahajtóművel szerelték fel, és a fokozatosan növelt teljesítménnyel a cél Mach 3 feletti csúcssebesség elérése és egy 110 km csúcsmagasságú űrugrás biztosítása. A gép testében 3U (3 literes) űrtartalmú, 3 kg tömegű hasznos terhet tudnak eljuttatni ebbe a magasságba.

A tervek szerint a sikeres kísérletek után tovább léphetnek az Mk-III-ra, amely az eredetileg felvázolt képesség birtokában lesz.

Plasmos SpaceTruck

A Space Truck vagy Spacetruck (mindkettővel találkozhatunk már) angol szójáték, körülbelül űrkamionnak fordítható le. A Plasmos kis méretű űrjárműve egyfajta felső fokozat, közvetlenül csatlakozhat egy rakéta műhold-indító ESPA platformjára, és a tetején egy 400 kg-os vagy körben négy, legfeljebb 75 kg-os kisebb műholdat juttathat fel magasabb pályára, amelyre amúgy a hordozó-rakéta fokozat nem, vagy csak plusz pénzért (dedikált indítási szerződésben) lenne hajlandó.

A PlasMos SpaceTruck

A SpaceTruck azonban többfeladatú, képes lehet arra, hogy feltöltsön üzemanyaggal vagy akár javításokat hajtson végre egy műholdon. A végső feladatként pedig arra is képes lehet, hogy a kinyitható orra mögötti térben, egy manipulátorral egy cubesat műholdat, vagy egy nagyobb műhold egy elemét, legfeljebb 6-20 kg tömegig visszahozza a földre.

Az ígéretes tervnek (szokás szerint) a pénz szabhat határt, mintegy 18 millió dolláros befektetési tőkét kerestek, de ennek a pletykák szerint csak töredékét sikerült összeszedni. A jelen tervek szerint 2024-ben várható egy tesztjármű indítása, illetve már több 3D fém nyomtatással készült alkatrészt sikerült elkészíteniük, de a komplett rendszer ezek alapján még messze van a megvalósulástól…

Relativity Space

A 3D fémnyomtatásra épülő cég első rakétája, egy Terran 1-es március 22-én indult el a világűrbe, az első fokozat működése az elvártaknak megfelelő volt, de a második fokozat a szétválás után csak rövid időre tudta a hajtóművet beindítani, majd leállt és így nem volt képes az orbitális pályát elérni.

A Terran 1 „Good Luck - Have Fun” rakétájának indítása

Már az ide vezető út is rögös volt, március 8-ára volt az indítás kitűzve, de a második fokozatban egyszerűen nem tudták kellően hidegen tartani a folyékony oxigént. Március 11-én sikerült ezen felülkerekedni, de aztán rövid idő alatt két újabb akadály jelentkezett, először rögtön a hajtóművek begyújtása előtt állt le egy hibás szenzor miatt, majd végül a második fokozatban a hajtóanyag-nyomás esett le a határérték alá.

Ezek ellenére is a cég elégedett volt az eredménnyel, a cél az első fokozat sikeres indítása és a Max-Q (maximális légnyomás) régión való átjutás volt, ezeket pedig teljesítették. Hovatovább büszkén hirdették, hogy övék lett az első 3D nyomtatott rakéta, amely eljutott 100 km-es magasságba, illetve az első metán-hajtóanyagú rakéta, amely ilyen magasságba eljutott (a Starshipet megelőzve).

A hiba a vizsgálat szerint az volt, hogy egy hajtóanyag-szelep lassabban nyílt ki, mint arra számítottak, így pedig nem sikerült megfelelő mennyiségű oxigént juttatni az égéstérbe, így pedig végül a működése leállt.
A cég ugyanakkor röviddel később közölte, hogy ez volt az egyetlen Terran-1 indítás, a jövőben már kizárólag a jóval nagyobb Terran-R rakétára koncentrálnak. A Terran-R eredetileg még 2021-ben úgy lett bemutatva, mint egy olyan SpaceX Starship / Super Heavy klón, amely Falcon-9 méretű. Akkor teljes újrafelhasználhatóságot ígértek, és mintegy 20 tonnás teherbírást Alacsony Föld Körüli (LEO) pályára.

CGI kép a Terran-R indításáról, a korábbi Starship szerű kinézet helyett „csak” egy újabb Falcon-9 "klón"

Menet közben ez változott, immár csak az első fokozat visszahozásáról beszélnek, vagyis a működés a Falcon-9 újrafelhasználhatóságát mímelné. A teherbírása némileg magasabb, 23,5 tonna LEO-ra vagy 5,5 tonna geostacionárius pályára visszatérő első fokozattal és 33,5 tonna egyszer használatos módban.
Viszont korábban még 2024 volt tervezve az első indításra, ebből immár inkább 2026 lett, jelezve a cég óvatosságát.

Firefly Aerospace

A cég viharos háttérrel rendelkezik, 2014-ben, még Firefly Space System néven jelentették be, hogy a kis méretű hordozórakéták piacára kívánnak betörni Alpha, majd Beta elnevezésű rakétáikkal. Aztán a Virgin Galactic beperelte a céget, mivel az egyik alapító az állítása szerint a cég szellemi tulajdonát meglovasította, majd a nyomokat megpróbálta eltüntetni. A per súlyos hatással járt a cégre, és bár az alapítók szerint nincs köze hozzá, de ebben az időben egy tehetős európai befektető is kihátrált mögülük, ami végül a cég csődjét okozta. Ekkor tűnt fel Max Poljakov ukrán befektető, aki a Noosphere Ventures cégén keresztül megszerezte a cég többségét. A FireFly Aerospace néven újra formálódott cég 2017-ben jött létre, és többek között Ukrajnában is megnyitott egy kutató-fejlesztő bázist. A cég jól haladt az áttervezett, jóval nagyobb Alpha megvalósításán, de a 2021-es első indítás kudarcba fulladt. A második, 2022-ben végrehajtott indítás, ahol különféle iskolák cubesatjait állították pályára, már részben sikeres volt, de a tervezett 300 km-es körpálya helyett 219 x 279 km-es elliptikus pályára állították őket, az alacsony alsó pont miatt pedig rövid idő, mindössze nagyjából egy hét után a műholdak elégtek a légkörben.

Ebben az időben lett a cégből kvázi kirúgva Poljakov, akivel szemben az volt a kifogás, hogy mivel a cég nem amerikai tulajdonban van, így az állami megrendelések kapcsán nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Így végül a cégben birtokolt részét a Noosphere Ventures eladta, bár Poljakov nem győzte hangsúlyozni, mennyire nem ért egyet a vádakkal.

FireFly Alpha „short notice” indítása 2023 szeptemberében

2023 szeptemberében ezek után egy teljesen sikeres indítást hajtottak végre az Alpha rakétával, amely különlegessége az volt, hogy az Amerikai Védelmi Minisztérium alatt működő Space Systems Command megbízását teljesítették, mégpedig mindössze 27 órával a szerződés aláírása után. A védelmi minisztériumnak régóta célja, hogy szükséges helyzetekben nagyon rövid reakcióidejű indítási képességet építsenek ki a privát cégek, amelyek szükség szerint képesek lehetnek a meghibásodott vagy esetleg elpusztított műholdak pótlására. Persze a valóságban ez messze nem így működik, hiszen „raktáron” kell lennie ehhez megfelelő rakétának, de az elv működőképessége bizonyítva lett.

A Firefly diadalmenete azonban nem folytatódott, a 2023. december 22-én végrehajtott negyedik Alpha indítás újfent az eredetileg tervezettnél alacsonyabb pályára állította a Lockheed Martin Tantrum műholdját.
Ettől függetlenül a cég nagyjából tucatnyi megbízással rendelkezik, a NASA-tól kezdve az L3Harris cégig, és a Northrop Grumman megacégtől megbízást kaptak az Antares 300 hordozórakéta első fokozatába szánt rakétahajtóművek kifejlesztésére, amelyek a korábban használt orosz RD-181 hajtóművek kiváltását célozzák.

A FireFly MLV kiépítéséről készült ábra

A cég 2025-re tervezi a nagyobb méretű MLV hordozórakéta első indítását, amelynek az első fokozata megegyezik majd az Antares 300-al, így pedig várhatóan nagyjából ahhoz hasonlóan 6-8 tonna pályára állítására lehet képes.

Stoke Space

A potenciális új startupok száma nemhogy csökkenne, de mindig jön egy újabb.

A Stoke Space 2020-ban alakult, részben ex-SpaceX és ex-Blue Origin alkalmazottakból. A cég két fokozatú, teljesen újra felhasználható rakétát kíván építeni, amelynek az elnevezése Nova. Az első fokozat a Falcon-9 első fokozatára emlékeztet, hét cseppfolyós földgázt és folyékony oxigént égető hajtóművel rendelkezik és képes az indulási helyére visszatérni a szétválás után. A nagy dobás a második fokozat lenne, amely 15 kisebb, körben elhelyezett hajtóművel rendelkezik, és körbeveszik a fémes, aktív hűtésű hővédő pajzsot, amely a visszatéréskor védi meg a fokozatot. Az orrán lenyíló raktérbe lehet a műholdat vagy műholdakat elhelyezni, és annak tömegétől függő pályára lehet állítani. A második fokozat pedig nem csak pályára tud állítani, de adott esetben bizonyos mértékű tömeget vissza is tud hozni a világűrből.
A cég eddig egy kis méretű makettet épített a második fokozat hajtóműveinek, illetve vezérlőrendszerének tesztelésére, a Hopper2 elnevezésű tesztjármű 2023-ban egy 15 méteres „ugrást” hajtott végre, majd biztonságosan visszaereszkedett a talajra.

A Stoke Space Nova járművének CGI ábrája

A cég korábban mintegy 75 millió dollárnyi tőkét tudott összekalapozni befektetőktől, amit 2023 végén további 100 millió dollárral fejelt meg. Az információk ugyanakkor eléggé hiányosak. Nem tudni, hogy a Nova pontosan mekkora, illetve mekkora terhet vihet a világűrbe. Arról sincs hozzávetőleges információ sem, hogy mikorra ígérik az első indítást.

A műholdas mobiltelefon-kapcsolat főbb szereplői

Műholdas mobiltelefon rendszerek

A 2022-es összefoglaló alatt messze a műholdas mobilhívás mozgatta meg leginkább az embereket, és hovatovább még a piaci elemzők is vitatkoznak azon, hogy pontosan mekkora hatása is lesz ennek a szegmensnek. A pesszimistábbak szerint ez csak egy buborék, ami sokat ígér, de a komoly technikai kihívások és magas költségek miatt nem fog tudni olyat nyújtani, ami valóban széles körű felhasználást és ezáltal nagy bevételeket jelenthet. Az optimistábbak szerint viszont ez rövid úton 100 milliárd dolláros piac lehet, mert a hétköznapi felhasználók számára is elhozhatja azt a lehetőséget, amit eddig szinte csak a méregdrága Iridium rendszer tudott nyújtani.

Apple – Globalstar

Az Apple 252 millió dollárt fizetett a Globalstarnak, hogy a LEO műhold-rendszerét bővítsék az elkövetkezendő időben. A Globalstar kezdetben 17 műholdat rendelt, további 9 opciót, és ennek a műholdhálózat által biztosított szolgáltatás fő megrendelője az Apple, mégpedig 85%-ban igénybe véve a műholdakat. A maradék 15%-ot a Globalstar az IoT felhasználók számára tovább értékesítheti.

A két cég szeretné a kapcsolatát bővíteni, de jelenleg nem teljesen világos, hogy milyen irányban. A fő probléma az, hogy a konkurencia jóval többet ígér jelenleg, mint amit a Globalstar képes lenne rövid távon nyújtani az Apple-nak. Utóbbi cég pedig aligha valószínű, hogy beletörődne abba, hogy másodhegedűs legyen a közvetlen mobil-műholdas adatkapcsolat terén.

AST SpaceMobile

Az AST a BlueWalker-3 műholddal sikeresen felhelyezte magát a műholdas internet-szolgáltatás térképére, mégpedig azzal, hogy hagyományos mobiltelefonok számára ígérnek teljes értékű adatkapcsolatot 4G illetve 5G rendszeren keresztül. Azonban a 2023-ra tervezett, a BlueWalker-3-mal azonos méretű, vagyis 10x10 méteres un. BlueBird Block-1 műholdak indítása 2023 közepe helyett 2024 elejére csúszott az ellátási láncban tapasztalható késések miatt. Az első öt műholdat a SpaceX egy Falcon-9 rakétával juttatja fel, de ez még mindig csak az első lépcső.

A BlueWalker-3 esetén 4G technológiával 10 Mbps sávszélességet sikerült elérni (azóta ezt 14 Mbps-re növelték), a cég ezt két éven belül meg szeretné tízszerezni

A második lépcső a nagyobb méretű Block-2 műholdak indítása lesz. A Block-1 műholdaktól a szolgáltatás elindítását várják és egy szűk észak-amerikai régióban a folyamatos működés biztosítását. Globális lefedettséghez 110 műholdat tartanának szükségesnek, de már az első körös működés is pozitív pénzügyi mérleggel kecsegtetett – legalábbis a tervek szerint.

A BlueWalker-3, és a Block-1 illetve Block-2 műholdak eredetileg tervezett arányossága

Azonban a valóság megint közbeszólt, mégpedig páros lábbal, gyomorba. A Block-2 műholdak ára az eredetileg tervezett, cirka 13 millió dollár helyett most már inkább 18-19 millió dolláros nagyságrend, márpedig erre nincs jelenleg elegendő pénze a cégnek. Azt gyorsan hozzátették, hogy a rendelkezésükre álló pénzből a Block-1 műholdakat pályára tudják állítani és nagyjából 12 hónapig a működést is tudják még finanszírozni. A módosítás egyik fele, hogy a Block-2 műholdak mérete csökkenni kezdett, a korábbi 20x20 méteres helyett már „csak” 15x15 méteres fázisvezérelt antennával fognak bírni.

Az AST SpaceMobile 5G műholdas teszthívásáról kiadott marketing videó

Viszont további tőkét kell bevonzani ahhoz, hogy az eredeti terveiket meg tudják valósítani…
Hogy ehhez kellő alátámasztást tehessenek, április 25-én demonstrálták, hogy a BlueWalker-3 műholdon keresztül több sikeres hanghívást kezdeményeztek egy mindenféle átalakítás nélküli Samsung S22 telefonnal, standard mobil rádióspektrumot használva a Texas állambeli Midland városából. Messzemenő részleteket nem hoztak nyilvánosságra, de azt elárulták, hogy egy Japánban tartózkodó felhasználót értek el.

A cég ugyanakkor megegyezett az egyik legnagyobb szolgáltatóval, az AT&T-vel, és több más nemzetközi partnerrel (itt például a spanyol Telefónica említésre érdemes), hogy 2024-ben beindítják az Egyesült Államok területén a szolgáltatást, de jelenleg még kérdéses, pontosan hogy is fog kinézni a közös munka...

SpaceX - Telekom

A 2022-ben bejelentett közös jövő eredetileg a Starship által pályára állítandó Gen 2 StarLink műholdakra épített volna, ám a Starship csúszik, így a teljes méretű Gen 2 StarLink műholdak is. A Gen 2 Mini műholdakat a Falcon-9 rakétával pályára lehet állítani, de a direkt-mobiltelefonra adatkapcsolatra ezek alaphelyzetben nem képesek. Elon Musk annyit fedett fel, hogy 2-4 Mbit/s sávszélesség várható egy cellában, ezen osztoznának a mobiltelefonok – ez legfeljebb SMS-szerű szöveges üzenetekre, illetve egyszerű hanghívásokra lehet elég, semmi komolyabbra.

Innentől a dolog részben sárdobálássá ment át, ugyanis a SpaceX a T-Mobile által birtokolt 1900 Mhz-es sávra "ült volna rá", ehhez szeretett volna az állami felügyeletet ellátó FCC-től engedélyt kérni. Az AT&T viszont ellenkeresetet nyújtott be, mely szerint potenciális interferenciával veszélyeztet a megoldás, így aztán elhúzódott a tesztelés potenciális lehetősége, hiszen a SpaceX-nek a megfelelő hardvert először le kell gyártania majd a világűrbe feljuttatnia, míg azonban a részletek nincsenek letisztázva, ezt nem tudja megtenni. 2023 decemberében végül az FCC hozzájárult, hogy tucatnyi körzetben megkezdjék a direkt mobilra való adatkapcsolati teszteket,

A SpaceX közben maga is bővíteni kezdte a partnerei listáját, ausztrál, új-zélandi, kanadai, japán és svájci szolgáltatókkal is együttműködési szerződést kötött, és mivel mind hordozórakéta, mind műholdgyártás terén finoman szólva kiépített háttérrel bírnak, aligha kétséges, hogy nehézsúlyú szereplői lesznek ennek a piacnak is.

A StarLink direct-to-cell rendszerének vázlata a cég honlapján

Az első hat mobil adótoronyként is funkcionáló StarLink Gen2 Mini műhold 2023 december végén indult a világűrbe, de jól jellemzi a helyzetet, hogy a cég októberben már be is röffentette a direct.starlink.com oldalt, ahol ezt a szolgáltatásukat promotálják..

Iridium – Qualcomm

A mobil telefonok műholdas adatkapcsolata terén minden esetre jól illusztrálja a helyzetet az amúgy nagy súlyú szereplő Qualcomm kanosszajárása. Még 2023 január elején megállapodott a Qualcomm és az Iridium, hogy a Qualcomm olyan mobil chipeket gyárt, amelyek az Iridium műholdrendszerén keresztül tudnak kommunikálni. Eredetileg az Apple – Globalstar féle, iPhone 14-esekben megjelent, elsődlegesen vészhelyzeti kommunikáció alternatívája jobb és szélesebb körű megoldást ígért, de aztán novemberre a Qualcomm fel is mondta a megállapodást. Az ok prózai: egyszerűen egyetlen telefongyártó sem jelentkezett be a célirányos chipekre. Mivel nem volt kidolgozva a keretrendszer, hogy lehetne a költségeket és a szolgáltatás árát becsatornázni, így senki nem vállalta be a megoldást, a potenciális megrendelők várták, hátha valaki lép először, és a gyakorlati eredmények után követték volna őket. A Qualcomm maga nem szállt bele a komolyabban az ösztönzésbe, a jelek szerint arra számítottak, hogy a piaci szereplők hamar ráharapnak majd a lehetőségre.

Marketingkép a megvalósulásig el nem jutott megoldásról

A fő különbség a Qualcomm-féle megoldásnak a többi potenciális alternatívához képest ugyanis az, hogy itt egy megfelelő chipkészlet kell a mobil telefonba, és külön történt a szerződés egy műhold-szolgáltatóval. Ezt az utat az Apple – Globalstar taposta ki, ott azonban a telefongyártó maga a csipkészlet-megrendelő és részben gyártó, valamit maga kötött üzletet a műhold-szolgáltatóval is, így egy kézben volt szinte minden. Viszont az androidos piacon, ahol a csipkészlet-gyártó, a telefongyártó és a szolgáltató külön pályán mozognak, a jelek szerint nem volt kellően vonzó, így esélyesen a SpaceX, AST SpaceMobile, illetve Lynk Global-féle megoldás terjedhet el, amely nem igényel dedikált megoldást, és a szolgáltatókon (nem pedig a telefongyártókon) keresztül lesz majd elérhető.

Bullitt / Skylo

A pénzügyi téren érdekes megközelítést használ a Bullitt Satellite Messenger rendszer, amely a Motorola Defy 2 (Észak- és Dél-Amerika piacain) és a Cat S75 (Európa, Közel-Kelet és Afrika piacain) elnevezésű telefonokban debütál. A GEO műholdakon keresztül megvalósítható kétirányú adatforgalom leginkább SMS-hez hasonlítható, maximum 140 byte-os szöveges üzeneteket tartalmazhat, és a szolgáltatás havi díja 5 dollár (illetve 5 euró) per hónaptól indul vagy korlátlanul 30 euró. A hírek szerint a szolgáltatás korántsem problémamentes, ugyanakkor ahhoz képest, hogy sokszor tényleg teljesen elszigetelt vidéken is működik a dedikált rendszerekhez (mint az Iridium) képest sokkal olcsóbban, sokak szerint nagyon impozáns kezdet. Hozzá kell tenni, hogy a Bullitt Satellite Messenger kapcsán komoly sérülékenységi észrevétel is volt, ami terén felmerül, hogy nem siette-e el a cég a piacra lépést...

HUNOR - a második magyar űrhajós

HUNOR űrhajós-program

A HUNOR program keretében 2021-ben indult meg az űrhajós-toborzás, reális feltételrendszer alapján (például elvárás volt a felsőfokú végzettség, a magabiztos angol tudás és LAPL (kisrepülőgépes pilóta engedély) megszerzéséhez szükséges egészségügyi követelményeknek megfelelés.

237 fő jelentkezőből négyen maradtak:

- Cserényi Gyula, erősáramú villamosmérnök
- Kapu Tibor, fejlesztőmérnök
- Dr. Schlégl Ádám ortopédsebész
- Szakály András repülőipari-tervezőmérnök

Ők 2023 márciusában itthon megkezdték a felkészülést, amelyet 2023 októberében Houstonban folytattak tovább. Végül egy kijelölt űrhajós és egy tartalék lesz, míg két társuk a földi támogató-személyzet részeként segítik munkájukat, de eddig még nem hirdették ki, hogy ki lesz a második magyar űrhajós.

Szakály András, Kapu Tibor, Cserényi Gyula és Dr. Schlégl Ádám, a HUNOR program tagjai

Az eredeti tervek arról szóltak, hogy körülbelül egy hónapot tölt majd el az ISS fedélzetén az Axiom támogatásában az űrhajós, és az eddigi információk szerint 8 tudományos kísérleti csomagot állítottak össze feladatul. Az eredetileg kitűzött indulási időpont 2024 vége vagy 2025 eleje lett volna, ez az Ax-3 küldetésre utalt, de abban végül nem láttuk viszont a HUNOR űrhajósát.

Ezek alapján az Ax-4 küldetésben kaphat majd helyet, amely viszont jelenleg 2024 októberében indulhat leghamarabb. A jelenleg ismert bejelentések alapján ezen a küldetésen vehet részt a Lengyel Sławosz Uznański is.

Egy kis űrszemét...

Űrszemét kérdés

Az ESA szeretné elérni, hogy 2030-ra „zero debris policy”, vagyis nulla (űr)szemét szabály mellett működhessen, ami azt jelenti, hogy minden világűrbe felküldött eszköz, legyen az rakétafokozat vagy műhold, a használata után vagy legyen visszavezetve a légkörbe (és elégjen ott), vagy pedig olyan stabil pályára legyen állítva, ahol nem jelent veszélyt a későbbiekben. Ehhez „önként” csatlakozott az Airbus, az OHB és a Thales Alenia, amihez azért nem árt hozzátenni, hogy ezen cégeknek az ESA nagy megrendelője, vagyis feltehetően az ESA hajlandó az ezzel járó plusz költségeket bizonyos szintig megtéríteni számukra.

Persze ez csak akkor ér valamit, ha nem csak az ESA és az EU-ban működő cégek tartanák ezt be, hanem mindenki a Földön, így igyekeznek minél több űrügynökséget és potenciálisan politikusokat megnyerni a kezdeményezéshez. Ez főleg azért kellemetlen kérdés, mert az EU és az ESA korántsem tartozik a legnagyobb szereplők közé, azok az Egyesült Államok és Kína jelen pillanatban. Az USA ugyan igyekszik ilyen téren szabályozni a világűrbe induló amerikai műholdakat, de azért messze nem zéró-politika szintjén. Kína pedig eddig semmiféle hasonló vállalást vagy kezdeményezést nem tett.

ClearSpace-1 küldetés lépései

A cél megvalósíthatóságához a ClearSpace-1 küldetés biztosítana megerősítést, amely egy korábban indított Vega rakétához tartozó űrszemetet vezetnének vissza a légkörbe. Ehhez a ClearSpace svájci startup 29 millió dollárt kalapozott össze, illetve az ESA támogatását. Ránézésre persze furcsának tűnik ez a megközelítés, mintha kávéskanállal szeretnék házalapot ásni, legalábbis a költségeket és persze a potenciálisan eltakarítandó űrszemetet figyelembe véve.

És amíg nem lesz valamilyen globális szabályozás (amire az adott politikai környezetben kevés esélyt látok), addig itt nagyon sok nyitott probléma vár megoldásra.

És a Project Kuiper mellett ott van két kínai műholdrendszer (GW: 6000 + 7000 műhold és G60: 1300 + 10700 műhold) meg a IRIS² (EU, késik, mint minden EU-s projekt, de hozzávetőleg 3000 műhold).
Az évtized végére az esti égbolt tele lesz relatíve gyorsan, rendezetten áthaladó fényekkel...