A futottak még kategória jelöltjei

A Blue Origint korábban is a SpaceX nagy kihívójának neveztem, egyfelől azért, mert a világ leggazdagabb embere, Jeff Bezos, az Amazon alapítója és fő részvényese direkt arra hozta létre, hogy az emberi űrhajózást új korszakba, a világűrbe kolonizálásába vezesse. Másfelől pedig azért, mert Bezos az elmúlt években gigászi összegeket öntött a cégbe, óvatos becslések szerint is az elmúlt 5 évben legalább 4 milliárd dollárt.

Jeff Bezos, a Blue Origin tulajdonosa tart beszédet még 2017-ben egy már többször repült New Shepard fokozat és egy New Shepard kapszula-makett előtt állva

A cég ugyebár inkább a New Shepard űrugró járművel került először a hírekbe, ez egy egy fokozatú szuborbitális űrjármű, amely utasokat vihet fel a 100km-es, nemzetközileg elismert „űrhatár” fölé, hogy ott pár perces súlytalanság után visszahozza őket biztonságban a Földre. A kereskedelmi űrugrást úgy 20 éve próbálják sokan népszerűsíteni és megvalósítani, a legelső komolyabb pályázó, a Virgin Galactic még mindig csak a célegyenesben érzi magát, miközben a Blue Origin bizony alaposan feljött a nyakára.

A 2019 decemberi NS-12 (New Shepard – 12) repülés videója

A New Shepard végül 2019. december 11-én repült tizenkettedik alkalommal, fedélzetén egy sok súlytalansági kísérlettel és képeslappal. A tervek még mindig arról szólnak, hogy egy-két tesztrepülésre szükség lesz az első emberrel a fedélzeten végrehajtott út előtt, de az még nem tisztázott, hogy az első kereskedelmi űrugrásra befizetett utas mikor fog indulni.

A BE-4 hajtómű ábrája

A cég utóbbi időben nagyobb figyelmet kapott eleme a New Glenn rakéta, amely igen jelentős, akár 45 tonnás terhet is vihet Föld körüli pályára, az első fokozata pedig újra-felhasználható, hasonlóan a SpaceX Falcon 9-nél használt koncepcióhoz, egy hajóra száll majd a tervek szerint le. Ugyan már egy sor potenciális megrendelővel írtak alá szerződést, a rakéta maga még sehol. Persze azt nem lehet mondani, hogy nem történt semmi, az Alabama állambéli Huntsville-ben átadták a rakétahajtóműveket gyáregységét befogadó hatalmas épületegyüttest. A helyszín nem véletlen: itt található a NASA Marshall Űrközpont, amelynek a területén többek között rakéta-hajtómű tesztállásokat vettek ki tartós bérletbe, hogy a New Glenn hajtóműveit tesztelhessék. Az első fokozatban használt BE-4 (Blue Engine 4) metán-oxigén elegyet égető hajtómű várhatóan 2020 végére fejezi be a szükséges teszteket, még májusban leszállítanak két hajtóművet az ULA (United Launch Alliance, a Boeing és a Lockheed-Martin cégek közös űrrakéta-indító leányvállalata) számára, akik a Vulkan rakétában szándékozzák használni majd.

Cape Canaveral-ben az LC-36 (Launch Complex – 36 vagyis a 36-os Indító Komplexum) 2015 óta a Blue Origin tartós bérlete, és nekiálltak teljesen átépíteni, ahol a rakétaindítás mellett nem messze egy hatalmas hangárban fog a New Glenn rakéták végszerelése folyni. Az építkezés gőzerővel halad, de 2020 vége előtt nem várható, hogy elkészülnek.

A Blue Origin által megvárásolt ex-Stena Freighter átépítés közben Pensacolában, a leglátványosabb változás a hajó végn lévő két kéményt érintette, eredetileg így nézett ki

Az első fokozat tengeren való leszállásához persze szükséges egy nagy hajó is – a Blue Origin még 2018-ban vásárolta meg a 21 ezer tonnás Stena Freighter Ro-Ro teherhajót (Roll-On, Roll-Off, olyan teherhajó, amelynek hatalmas belső rakterébe a teherjárművek a saját kerekeiken gurulnak be, majd a célállomáson gurulnak ki), hogy átalakítsák leszálló-platformnak. A SpaceX ugyebár egy uszályt használ erre a célra, ami mindenekelőtt olcsóbb megoldás, másfelől nincs a fedélzetén ember a fokozat visszatérése közben. A Blue Origin úgy döntött, hogy kellően megbízhatónak vélik a rendszerüket, hogy közvetlenül egy hajóra tegyék le a rakétafokozatot. Az ex-Stena Freighter-t már elkezdték átalakítani, és várhatóan 2020 végére ez is elkészül.

A Blue Origin jövőbeni tervei...

A jövő tehát fényes, olyannyira, hogy egy kiszivárgott dia szerint valójában a cégnek alaposan eltervezett minden lépése, a dia bal alsó végén a jelenlegi vagy a közeli jövőben várható tervek szerepelnek, mint a többször használható rakétahajtóművek, a New Shepard és a New Glenn. Utóbbiból három (majd négy) irányba ágazik szét, olyan elemeket felsorolva, mint a már ismert Blue Moon elnevezésű Hold-szonda, ám betekintést enged a távlati tervekbe, amelyek között szerepel az űrbéli Napelem- és Nukleáris energiaforrások fejlesztése, az űrbéli gyártás, az automata megközelítés és dokkolás két űrjármű között, a roverek (önjáró bolygó- és holdkutató járművek), űrruhák, emberes űrrepülés, űrbéli hajtóanyag-depók, és aztán összefutnak a „Habitats”-ban, amik leginkább az űrállomásoknak fordíthatóak. Innen pedig már egy ágon fut tovább a terv (vagy álom): Holdbázis, majd Űrtelepek, más szóval űrbéli kolonizáció…

A Northrop Grumman és az OmegA rakéta balul elsült tesztje

Az OrbitalATK-t tavaly felvásárló Northrop Grumman cég nagy lendülettel vetette bele magát a kereskedelmi és állami indításokért folyó versenybe az OmegA rakétával, amelynek első fokozatát 2019 májusában élőben közvetítve tesztelték. A SpaceX komoly médiajelenléte sok változást hozott, például ma már általánosak az efféle nyílt, élőben sugárzott bemutatók, mivel mindenki rájött, hogy mennyire fontos a közvélemény elnyerése, a „rajongók” kiszolgálása. A Northrop Grumman is ebbe az irányba ment el, de sajnos kevésbé sikeresen – az OmegA első fokozat tesztje alapvetően sikeresnek volt tekinthető, leszámítva azt az apróságot, hogy a fúvóka nagyjából másfél perc után szétrobbant. Az ilyesmi egy ilyen tesztelésnél nem rendkívüli esemény, és rögtön alátámasztja, miért van szükség a tesztelésekre, csakhogy ezzel együtt is kellemetlen, mert a média és a nézők is valahol hibátlan működést várnak el...

Az OmegA első fokozatának tesztelése 2019. május 30-án

A cég persze meg is látta a lehetőséget abban, hogy fordítsa a saját javára ezt: a rakéta honlapján ( https://www.northropgrumman.com/space/omega-rocket/ ) kihangsúlyozták, hogy a megbízhatóságot és a fejlesztéskori transzparenciát (átláthatóságot) mindennél többre tartják, így a potenciális vevők tisztába lehetnek azzal, mennyire alapos és kidolgozott tesztprogram keretében keresték meg a lehetséges hibákat és hogyan orvosolták őket. A cég ugyanakkor többé-kevésbé egyedül maradt a költséglefaragások megoldásánál – az európai ArianeSpace-hez hasonlóan az OmegA is azért lenne versenyképes a gyártó szerint, mert a fejlesztést meglévő technológiákra alapozzák (az első fokozat az űrrepülőgépek SRB szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétájára épül, a második fokozat RL-10 hajtóműve kismillió helyen van már használatban, és a Castor gyorsítórakéták is több évtizedes múltra tekintenek vissza), a minél egyszerűbb és letisztultabb gyártástechnológia biztosítaná, hogy olcsón lehessen gyártani, és így legyenek versenyképesek. Azóta Európában feladták a főleg szilárd hajtóanyagra épülő koncepciót, és az Ariane-6 inkább csak az Ariane-5-nél egyszerűbb gyártástechnológia és logisztika miatt lenne olcsóbb – de már nem zárkóznak el az újrahasznosíthatóságtól.

A NorthropGrumman cég rakéta-portfoliója

Az OmegA jövője leginkább az Amerikai Légierő pályázatán elért sikertől függ – maga a Northrop Grumman vezetősége sem igazán hangsúlyozza, hogy folytatják a rakéta fejlesztését és a 2021-re kitűzött első indítást, ha esetleg a Légierő nem választja ki őket...

A Virgin cégcsoport nehézségei

A Cosmic Girl elnevezésű indító-repülőgép szárnya alatt a LauncherOne makettje

Anno a Virgin volt a OneWeb műholdas internetes szolgáltatócég egyik első partnere, hajdan a műholdak gyártása és pályára állításuk kapcsán is vérmes reményeket tápláltak, eleve a Virgin Galactic LauncherOne projektje nagyrészt a OneWeb műholdak pályára állítását célozta, már a képességei terén is (egy műholdat tudna közvetlenül 1200 km-es vagy két műholdat alacsonyabb magasságba felvinni, ahonnan aztán a saját hajtóműveikkel érnék el a végső keringési magasságot). A Virgin egy új leányvállalatot hozott létre, a Virgin Orbitot, és a LauncherOne projektnél a hordozórakétát immár nem a WhiteKnightTwo hordozó-repülőgép alól akarták indítani, hanem egy kiszuperált Jumbo Jet alól (amely a Virgin légitársaságánál szolgált korábban). Csak közben a OneWeb más kapcsolatokat is kiépített, részben azért, mert a Virgin nagyon lassan haladt a fejlesztésekkel. Az ArianeSpace-hez vitték az indítások nagy részét, a műholdak gyártásáról pedig az Airbus cég űripari részlegével állapodtak meg. Anno még 2015-ben írtak alá egy megállapodást a Virginnel 39 indításról (cirka 6 millió dollár per indítás, vagyis összesen 234 millió dollárról), valamint további opció 100 indításról. Érdemes megjegyezni, hogy az első indításra 2017-ben került volna sor, a kezdeti képesség-tesztelések céljából. Menet közben, mivel a LauncherOne nem igazán haladt, elkezdték átütemezni a terveket, immár nem a OneWeb első fázisának kiépítéséről volt szó, hanem arról, hogy később az esetlegesen meghibásodó műholdak pótlását rugalmasan majd a Virgin Orbit által indított rakétákkal oldják meg.

LauncherOne rakéták építés alatt

2017-ben ezért nekiálltak tárgyalásokat folytatni arról, hogy a 39 indítást milyen formán ütemezzék (érdemes megjegyezni, hogy 2017-ben sem a Virgin Galactic nem kezdte el a rakétateszteket, sem a OneWebnek nem volt indításra kész műholdja), majd 2018-ban a OneWeb közölte, hogy ők a 4 első (eredetileg 2017-re ütemezett) kezdeti indításra tartanak csak igényt (mivel a szerződés erről elég specifikusan beszél), de a maradék 35 indítástól elállnának. Innentől majdnem egy éves tárgyalássorozat kezdődött, amely végül 2019 júniusában oda torkolt, hogy a Virgin Orbit bírósághoz fordult amiatt, hogy a szerződéstől elállás miatt összesen 70 millió dolláros fájdalomdíjra jogosultak, a OneWeb pedig ebből 46,36 millióval még mindig tartozik. A OneWeb vitatta a felperes igényét, és szintén a szerződésre hivatkozva úgy véli, 48 millió dollárt már így is kifizettek egy olyan szolgáltatásért, amelyet végül mégse fognak igénybe venni. A 35 indítás lemondása egyébként azért következett be, mert menet közben adott tömeget adott pályára juttatni az eredeti, 6 millió dolláros áron egyszerűen már nem versenyképes. Még ha két műholdat is vinne fel a LauncherOne, akkor is 3 millió per műhold lenne – a Szojuz-2-1b rakéta esetén, amennyiben 34 műholdat visznek fel, akkor is nagyjából 2 millió dollár per műhold áron megállnak. Érthető, hogy ilyen árkülönbségnél a OneWeb picit sem rajong a Virgin megoldásáért...

A Virgin Orbit szempontjából azért kínos az eset, mert a OneWeb volt az elsődleges megrendelőjük, noha a NASA és az Amerikai Védelmi Minisztérium, illetve néhány kisebb cég is rendelt meg tőlük közben indítást, a OneWeb által lemondott indítások mennyisége eléggé aláássa a cég jövőbeni terveit.

A Virgin Galactic sem áll jobban ugyanakkor, mint testvércége. A több, mint másfél évtizede zajló fejlesztés ellenére még 2020 februárjában sem tudjuk, mikor indulhat az első kereskedelmi űrugrás a cég StarShipTwo típusú járműveivel. A VSS Enterprise 2014-es balesete (erről anno itt írtam) óta a VSS Unity 2018-ban kezdte meg a hajtóművel való tesztrepüléseket, és 2019 februárjában 89,9 km-es csúcsmagasságot ért el, ráadásul a fedélzetén volt utasként a Virgin űrhajókiképző program vezetője, Beth Moses. A 89,9km-es pályacsúcs elég ahhoz, hogy az Egyesült Államok által űrhajósoknak ismerjék el a gép fedélzetén lévőket (ott 50 mérföld, vagyis cirka 80 kilométeres magasság a világűr határa), noha a nemzetközileg elismert határ a 100 km (vagyis a Kármán-vonal).

A Virgin Galactic és Under Armor együttműködéssel létrehozott 'űrruha' bemutatója,
középen Sir Richard Branson, a Virgin cégcsoport fő tulajdonosa és vezetője

Noha több, mint egy éve nem került sor újabb repülésre, azért történtek előrelépések az első kereskedelmi űrugrásra, az Új-Mexikói Spaceport America kereskedelmi űrkikötőben található bázist elkezdték felfejleszteni, előkészíteni az első vendégekre, bemutatták az egyenruhákat és az űrruhákat, átrepült a VSS Eve és a VSS Unity a Spaceport America-i új központba. Anyagilag viszont a cégnek 210 millió dolláros vesztesége volt, és noha közel 8000 ember jelezte szándékát arra, hogy igénybe vegye a Virgin Galactic szolgáltatásait, a jövő még mindig elég ködös a cég számára...

A StratoLaunch hattyúdala (?)

A StratoLaunch ugyebár a másik Microsoft-milliárdos alapító, Paul Allen egyik cége volt, amely két kiselejtezett (de repképes) Boeing 747 alkatrészeiből és egy újonnan épített kompozit műanyag, kettős törzsű sárkányszerkezettel megépített óriásgép, a Roc segítségével 10-12 km magasból indított volna rakétákat. A cég jó 10 éve indult, de nagyon lassan csordogáltak az ígéretes koncepció megvalósításáról szóló hírek. A Roc kínzó lassúsággal épült, és csak 2017 környékén kezdtek el az első biztató hírek megjelenni, hogy lassan tényleg formát ölt, sőt, 2018-ban még felfelé törtek a cég reményei: korábban hosszú hiátus volt a rakéta kérdése (anno a SpaceX és az Orbital cég is felmerült), majd bejelentették, hogy saját maguk fejlesztenek egy rakétát, sőt belengettek egy ember szállítására is alkalmas űrrepülőgép koncepcióját.

A Roc első repülése

Aztán gyűlni kezdtek a sötét fellegek: először a saját rakétafejlesztést kaszálták el, és az Orbital cég (amelyet közben a Northrop Grumman felvásárolt) Pegasus XL típusú, kisebb rakétáját kínálták csak indítási lehetőségnek. Ennek értelme persze kérdőjeles, hiszen azt a rakétát gyártó cég saját (Stargazer elnevezésű) repülőgépével indíthatták amúgy is, tehát a Roc feleslegesen nagy erre a célra. Aztán bekövetkezett Paul Allen halála 2018 októberében. A StratoLaunch 2019 elején bejelentette, hogy a Roc végre elkészült, és április 13-án sikeresen a levegőbe is emelkedett. Majd nem sokkal később felröppent a hír: a StratoLaunch bezárja kapuit, a Rocot pedig el akarja adni a céget finanszírozó befektetési alap (a korábban Paul Allen által vezetett Vulcan Inc.), mégpedig 400 millió dollárért.

A vásárlót 2019 decemberében jelentették be, aki a Cerberus Capital Management elnevezésű kockázati befektető cég. Az új tulajdonos határozottan kiáll amellett, hogy a cég folytatja a terveit, és az év végére 87 főre bővítette a létszámot (amely időközben 13 főre olvadt), és reményei szerint 2020-ban a repülési teszteket is hamarosan újra tudják indítani...

Akikről nem esett szó, és az űripar helyzete...

Igazából rengeteg kisebb szereplőről kellene még szót ejteni, de egyszerűen az erőforrások ezek részletezésére egyszerűen szűkösek. Pedig vannak pozitív példák, mint a Rocketlab, amelyről csak két bekezdés volt a 2018-as összefoglalótban, de 2019-ben hat, 2020 februárjáig további egy sikeres indításon vannak túl, és további 10 indítás várható még idén, többek között a Moon Express két mikro Hold-szondájának indítása. Ők a pozitív példa...

A 11. RocketLab Electron rakéta indítása 2020. január 31-én, amely az amerikai NRO törpe kísérleti kémműholdját (NROL-151) állította pályára

De hogy ellenpéldát is hozzunk, a Jim Cantrell (aki a SpaceX előtti időkben Elon Musk tanácsadója, illetve a SpaceX alapításakor még a cég egyik első alkalmazottja volt) legutóbbi cége, a Vector Launch végül 2019 decemberében csődöt jelentett, miután a pénzügyi helyzetét nem sikerült stabilizálni, hogy több indításra szóló megrendelést is a zsebükben tudhattak és még 2017-ben két sikeres teszt-indítást is maguk mögött tudhattak.

Az űripar sose volt egyszerű történet, noha a SpaceX képében egy új hőse van, amelynek fénye elhomályosítja azon sokak bukásának figyelmeztető fényét, akik minden akaratuk, lehetőségük és olykor pénzük ellenére se tudták megvetni a lábukat. Debra Werner, a SpaceNews.com publicistája egy érdekes cikkben mutat rá arra, hogy ez most hova vezetett: újságírói szemszögből látja, hogy olykor mennyire ellentmondásos nyilatkozatok látnak napvilágra. Az egyik startup-tulajdonos azt nyilatkozza a riporternek, hogy az indító-rakéta üzemeltető cég nem talál másik műholdat a sajátja mellé, ezért késlekedik annak pályára állítása. A rakétaüzemeltető teljesen másképpen látja a helyzetet, állítása szerint a Startup egyszerűen nem tudja kifizetni az indítás költségét. Ez mondhatnánk hétköznapi esetnek is, de pont ez a rémisztő benne - ennyire nehéz az űriparban őszinte választ találni...

Mivel hatalmas a verseny, a frissen induló cégeknek fel kell hívniuk magukra a kockázati befektetők figyelmét, ezért sokszor túlságosan is nagyravágyó terveket mutatnak be. De ha esetleg meg is sikerül szerezni a befektetők figyelmét, annak fenntartása is legalább ennyire fontos, hiszen sokszor csupán egyetlen befektetőtől függ a cég sorsa, ha az nem elégedett a megvalósulás ütemével, egyszerűen odébbállhat, az egyik pillanatról a másikra bedöntve a startupot. A piaci szereplők egy része pedig amiatt aggódik, hogy a SpaceX (és hasonló, sikeresebb cégek) által felkorbácsolt pénzügyi figyelem és bizalom gyorsan elolvadhat, ha a befektetők kvázi irreális ötletekbe rakott tőkéjükről rövid úton kiderül, hogy ablakon kidobott pénz volt csupán.

A Maxar WorldView Legion műholdjának fantáziarajza

A Maxar Technologies technológiai vezetője, Dr. Walter Scott elmondása szerint az hogy, a cég saját Worldview Legion elnevezésű műhold-rendszeréről jó ideje nem beszél, tudatos döntés és nem pedig valamit el szeretnének titkolni. Egyszerűen azt vették észre, hogy ha történt egy bejelentésük, hirtelen öt Startup kezdte el azt mondani, hogy ezt ők is meg tudják csinálni, és így a befektetői figyelmet elvonják a Maxartól. Márpedig a cég 2019 végén 3,1 milliárd dolláros hosszútávú adósságállományt görget maga előtt,é s a Worldview Legion rendszer tervezett 6 műholdjától várják, hogy stabilizálja a cég pénzügyi helyzetét. A műholdak 30cm-es felbontású képeket képesek készíteni egy-egy területről akár napi 15 alkalommal, ami jelenleg egyedülálló képesség a civil piacon.

A RocketLab legnagyobb befektetője a Bessemer Venture Partners alelnöke, Tess Hatch szerint a probléma az, hogy abban a pillanatban, hogy a vállalkozó túlzásokba esik, már nehéz megállni, és egyre mélyebbre csúszik. Ő mérnökként (ex-Boeing és SpaceX alkalmazott) például konzervatív, és nem vevő arra, ha túl magasra lő egy újonc cég. Csakhogy sok befektetőnek nincs ilyen szakember a tárgyalóasztalánál, így könnyen lehet, hogy hinni szeretnének a túlzásoknak. Hiszen Elon Musk is már 2005-ben arról beszélt, hogy majd embert akar világűrbe juttatni. Sokan pedig nem akarnak lecsúszni a következő nagy kiugrásról...

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!