Végre találkozom a rég látott távoli rokonokkal.
Gyerek koromból emlékszem rájuk. Gömbölyded bácsi, karcsú néni, valamelyikük anyu uncsitesója. Hogy melyik, azt nem tudom, és nincs a pofámon bőr megkérdezni.

Megterítjük az asztalt. Ilyen kihúzhatós, a közepe eltüntethető, de ha kell, akkor nyolc személyre is lehet teríteni.
Akar a franc teríteni, egy kicsit elment a kedvem az egésztől. Ünnep van, legalább ilyenkor ne kéne csinálnom semmit. Enni akarok, passz.
Apám tenyere csattan a nyakamon, és ez valahogy kihozza belőlem a szorgalmas énemet.
Na, végre kész.

Hajj, nehéz kamasznak lenni. Még borotválkoznom is kell, de a lábmosást ellébecolom.
Öltöny, nyakkendő, nem akarom. Apám tenyere lendületből csattan a nyakamon. Ennek hatására megváltozik a szemléletem.

Hétre jönnek, legalábbis így ígérték. Már fél nyolc. Éhes vagyok!

Nyolc óra.
Már bánom, hogy délután nem kértem a libazsíros kenyérből, amit anyu kent. Spejzoltam a vacsira.

Negyed kilenc.
Anyu újra melegíti a kaját, én meg nyelek nagyokat. Elkezdek alkudozni, hogy a szobámban megvacsorázom egyedül is, de apám tenyerére gondolva inkább a rokonok szeretetét kezdem hangsúlyozni.

Megjöttek!
A manus már nem gömbölyded, hanem jócskán túlsúlyos. Magához szorít, és ha tekintettel lenne rám, nem préselné ki belőlem a lelket. Puszit is váltunk, erős borostája felszántja az arcom.
A nő vékonyabb, mint emlékeimben. Szinte zizeg az arca, amikor puszit ad.
Nem is tudtam, hogy közben gyerekük született. Cirka nyolc éves lehet, és muszáj neki is puszit adnom, hiszen apám tenyere elérhető közelségben van. Letörlöm a csokis nyálat, és báván vigyorgok.

Asztalhoz ülünk.
Én vagyok a végén. A vendég rokonok a fő helyen. Utánuk apuék, nekem csak a végén van helyem. Kezdem utálni az egészet.

Jön a kaja!

Anyu hozza a húslevest a nagyitól örökölt tálban. Csak a levét. Külön tálban hozza a zöldséget, külön tálban a húst, külön tálban a tésztát.
A fene megette, nem így szoktuk. Anyu mindhármunknak szájízünk szerint tuningoltan tálal. Eleve úgy hozza be, hogy abban hiba nincs.
Gyanús.
A rokon manus mereget, már majdnem tele a tányérja, legalább nem fér bele tészta, hús, meg zöldség. Hiába reménykedtem, megette a fene. Kiszürcsöli a fölösleges levet, és pakolja, csak pakolja a belevalókat. Határozottan nem szimpatikus. Ha ennél többet mondanék, az már szidalom lenne.
A rokon nő is mereget, hangsúlyozva, hogy fontosak a vonalai, ezért nem szedhet sokat. Ő nem szürcsöli ki a fölösleget, de a belevalókkal nem fukarkodik.
A gyerek nem szed magának, őt anyu szolgálja ki. Mennyi levest kérsz? Sokat. Ennyi elég? Még! Elég? Igen. Husi, zöldség, tészta? Mindent, és sokat!
Anyuék gondolnak rám, keveset szednek, szinte azonos a tányérunkon a kaja. Némi lé, ujjnyi répa, körömnyi hús. Ja, van pár szál cérnatészta is.

Sebaj, majd kárpótol a töltött káposzta.
Tévedtem.

Anyu annyit tett az asztalra, hogy az egy huszárszázadnak is sok lett volna, de ez a dagadt pacák kapásból kiszedte a felét. Gebe felesége kevesebbel is megelégedett, de a kölkük bepótolta az elmaradását.
Nem mondom, maradt nekünk is. Két töltelék hármunknak.
A dagi üvöltött, hogy tejföl nélkül meg nem eszi. Nem értettem, hogy miért nem előre szólt. Ha akkor anyu közölte volna vele, hogy tejföl pedig nincs, talán megmarad a vacsoránk.
Volt tejföl, anyu behozta. Amit a dagadt, meg kóró felesége meghagyott, azt a kölkük rácsapta a káposztájára.
A dagadt disznó zabált.
Gebe felesége szabadkozó mosollyal ugyan, de falt, mint a gép.
A mocsok kiskölyök meg tejfölbe mártott ujjával rajzolt mintákat az abroszra. Aztán egyszer csak megbillent a székkel, és hanyatt csapva magát a szőnyegre rántotta az összes kaját, mert az abroszba kapaszkodott.

Vége a vacsorának.
A hordónyi hasú reklamál, hogy éhes, giliszta felesége már bánja, hogy hozzánk jöttek, a kis görcs meg röhögve pancsolja szét a kaját a szőnyegen.

Sértődötten elmentek.
Távozásuk után határozott eréllyel fogalmaztam meg a véleményemet. Nem érdekelt apám tenyerének súlya, amely most érdekes módon nem csapott le.

Megvacsoráztunk.
Zsíros kenyér hagymával. Nagyokat haraptunk belőle, jókat nevettünk, és örültünk egymásnak.

A büdös életben nem hívok meg távoli rokonokat, ezt elkönyveltem.

- o -

A történet kitalált, semmi köze a valósághoz.