2022. augusztus 14., vasárnap

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Üdvözlünk, viszlát!

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Fodros, csíkos ereszek védik a kirakatokat a naptól és a ritka esőtől. A kamionosok néha betérnek...

[ ÚJ TESZT ]

Előszó

Az írás nem egy műértőtől származik és nem is műértőknek. Egyszerűen jött létre. Felraktam kedvenc The Gathering zenekaromnak azt az albumát, amit nem szeretek tőlük annyira, és írtam, miközben rájöttem, hogy nem is olyan rossz ez a muzsika.

Fodros, csíkos ereszek védik a kirakatokat a naptól és a ritka esőtől. A kamionosok néha betérnek meginni fél pohár sört. Néha hozzák a kisgyereküket, és vesznek nekik édességet. A szélkerék kitartóan kerepel, végülis csak dísznek van, bár inkább azt a jövőt hirdeti, amikor az egyutcás kisváros már kihalt lesz, és senki sem fogja gondozni a sírokat. A kamionokat is kiváltják a repterek nélkül üzemeltethető, a 20. század technikai csodáját feltámasztó, óriási szállító léghajók. Ez a város is csak egy lesz a sok száz, vagy tán sok ezer közül, amelyik ilyen sorsra jut.

A pincérnő negyedszerre tölti tele a kávés csészémet, de fizetni most sem enged. A ház vendége - ismétli mosolyogva, és már libben is a következő asztalhoz, egy fiatal párhoz. Olyan szépek együtt. A fiú vörös haja talán egy, a világ másik pólusáról származó apától van. A lány olyan természetes, mint a pincérnő, telt vonalai ellenére sugárzik róla, hogy egészséges gyermeket fog a világra hozni, ha elég érett lesz és jó anya válik belőle.

Mindenki más már egy idősebb generációt képvisel. Az idős férfiak, akik már nem tudnak a hátuk miatt billiárdozni, egy kerek asztal körül kártyáznak, sűrű pipafüstöt eregetve. A kövér szakács néha kijön levegőzni a gőzzel és olajszaggal teli konyhájából, meg-meg kérdezve a teli szájjal majszoló vendégeket, hogy izlik-e minden, és ha nem, akkor hogyan készítse el nekik, ha legközelebb jönnek. Megkérdezi, mert amikor még fiatal konyhasegéd volt itt, a vendégek nagy része legalább három naponta betért, és ő mindenkinek megtanulta, hogy hogyan szereti a sült húst, vagy a spagettit, vagy ha külön összeállított tálat szeretett. Megkérdezi, és nem hagyja a gondolatot utat törni a fejébe, hogy bizony ezeket az embereket, akikkel olyan jól bánik, soha többé nem fogja látni.

Amikor este, a zuhanyzás után is olajos bőrét érezve álomra hajtja a fejét, reménykedik benne, hogy a gyerekek, akiknek a tányérjára édességet csempészett, emlékezni fognak rá egy életre. De nem tud sokat gondolkodni, mert az álom, mint a menetrend szerint közlekedő távolsági vonat elgázolja, és reggel 5-ig robog a feje felett, amikor újra felpattan és szalad kinyitni a kis étkezdét, amit még az építője, nevezett el Cafe of Broken Dreams-nek, vagyis Az Összetört Álmok Kávézójának, több, mint száz esztendeje.

Kisétálok az öreg, bérelt benzintemetőmhöz. Kinyitom az ajtót, majd körbenézek. A pincérnő egy másik vendéget beszél le éppen a kávé kifizetéséről, és csak a tükörtojásos tálat engedi kifizetni. Mosolygok, miközben egy ismerős, de teljességel ide nem illő érzés kerít a hatalmába. Boldog vagyok, de úgy, mint amikor az ember megnyeri a kerületi úszóbajnokságot, örömében sír a dobogón és közben visszamosolyog a lányra, akibe évek óta szerelmes, de csak most először mosolyog vissza rá a gratuláló tömegből.

Még ennél is furább, hogy körülöttem mindenki, a benzínkutas, a fodrász, a vízhordó arcán is pont ugyanezt a kifejezést látom, mindegyikőjük kedvesen biccent, amikor észreveszik, hogy nézem őket. Én is biccentek, kalapomat enyhén megemelve feléjük, majd beülök az autóba. Most érzem csak igazán egyedül magam. Mintha a műszerfal, a szélvédő, az ablakok és a jármű fara elválasztana mindattól, amit odakint éreztem.A forró levegő egyre elviselhetetlenebb, mégsem emiatt húzom le gyorsan az ablakot, hanem, hogy érezzem tovább azt, amit eddig, mióta tegnap este megálltam egy éjszakát pihenni. Igen ez az, érzem ahogy egy kislány messziről jövő, vidám nevetése arcomnak ütközik és mint 2 láthatatlan apró kéz, mosolyra húzza a számat és dicséretképpen addig simogat, míg így maradok. Nem érzem kényszeredettnek, sőt, ez a legellazítóbb dolog a világon.

Kitolatva a helyemről, olyan fura a gondolat:a helyemről, sosem éreztem ilyet máshol egy parkolóban. Lassan kigurulok a főútra, de alig tudok az útra figyelni, mert a tekintetem a látómezőmből kiúszni akaró, vagyis épp, hogy nem akaró kis épületegyüttest követi. A pincérnő kint áll a kávézó sarkán, épp egy nagy slukkot szív a cigijéből, amikor találkozik a tekintetünk. Egyikünk sem biccent, csak apró, alig észrevehető mosollyal búcsúzunk el egymástól. Megállítom az autót. Lehúzom a jobb oldali ablakot és így szólok: Köszönöm!, mire ő zavart arckifejezéssel fintorog a cigijére és egy nagy mosollyal durván elnyomja, majd félig magának így szól: Soha többé nem gyújtok rá. Köszönjük hogy megtisztelt a látogatásával. Jöjjön hozzánk máskor is! Ekkor kiszalad a szakács, és jelzi, hogy segítségre van szüksége, mert egy kislány sír, és a cukorka sem segít.

Biccentek felé, de már rohan is befelé, mint aki egy ember életéért küzd, sőt, mint aki az egész bolygót szeretné meggyógyítani, saját boldogsága árán. Elindulok hát. Nem sietek, nem taposom padlóig a gázt, nem rángatom a kormányt, ahogy egyébként kivétel nélkül, mindig teszem. Soha nem éreztem még ennyire, hogy ÉLEK, legalábbis nem úgy, ahogy eddig ismertem ezt a fogalmat. Úgy érzem, mintha álmodnék és ez lenne maga az ÉLET.

A kerekek lassan falják a poros sávot, én pedig érzem, ahogy leülepedik bennem minden.
A fiatal pár össze fog házasodni, sok gyerekük lesz, és a boldogság lesz az ő gazdagságuk. Az öreg bácsikák érzik, nincs sok hátra, ezért minden este 4 végéről égetik a gyertyát. Boldogabbak most, mint fiatalon, amikor erejükkel spóroltak.
A kövér szakács - elárulom a titkát, de pssszt!, ne mondjátok el senkinek - meg lottózik tovább, ahogy az elmúlt 35 évben, de most nem az esküvői számokkal, hanem felesége halálának számaival. Ki tudja, ha valaki megérdemli hogy nyerjen, akkor az ő.
A sok kisgyerek pedig élete végéig emlékezni fog rád, a jóságodra. Emiatt ne aggódj, Barátom.

Igen, a pincérnőt hagyom a végére. Jó lenne emlékezni a nevére, de sosem figyeltem azokra a részletekre, amikre később úgy emlékeznék. Hispán arcához az Isabella nevet tudnám leginkább társítani. Amikor azt mondta, hogy leszokik a cigiről, nem a szokásos, na persze, biztos jutott eszembe, hanem az, hogy igen, így fog történni. Olyan sok nő van ezen a földön, de nagyon kevés olyan, mint Ő. Remélem megtalálja a boldogság, amit kifelé sugároz, és ugyanúgy teszi, ahogy Ő maga körül mindenkit azzá tesz. Magamban igéretet tettem, hogy igenis vissza fogok térni még ide, a sivatag közepén álló „semmibe”, ha tehetem minél többször, de ha ketté is törik a bolygó, egyszer biztos, és hozom magammal a gyermekeimet is. Biztos imádni fogják a cukorkát meg a fagyit, amit itt tömnek majd beléjük.

Megpillantok egy táblát az út szélén. A tábla hátulját nézem. Akármi is van rajta, azt csak a tükörből fogom látni, amint elhagyom azt. A táblán levő felirat a legbizarrabb dolog, amit valaha láttam a történtek után. A tükörben nézem végig, ahogy egy Üdvözlünk 57 lakosú városkánkban tábla köszön el tőlem, lassan belezsugorodva a távolba, majd teljesen beleolvadva a horizontba, ami maga is eltűnőben van az autómat üldöző naplemente utáni sötétségben.

Ezt az írást barátomnak, Németh Viktornak( 1984-2008 ) ajánlom, aki már nem lehet köztünk.

Hirdetés

Copyright © 2000-2022 PROHARDVER Informatikai Kft.