Egy évvel ezelőttig rend volt. Nagyjából tudtam, honnan jövök, hol tartok most, és hogy hová szeretnék megérkezni. Persze mi más történhetett volna a fordulón, mint egy lány. Egy lány, egy szerelem. Iszonyatos erővel. Sokaknak megvan ez az élmény. Amikor tudod, hogy na, ő az igazi. Akiért felteszel sok mindent egy lapra. Akiért A tipusú emberből átváltozol B típusúvá. Szóval valami szíven ütött, hasba rúgott, és gyanítom, fejbe is kólintott. Azóta is sajog.
Mindaddig úgy gondoltam, normális életet élő ember vagyok, sokat gondolkodom az élet dolgain, de nem csak elméletben élem az életem, hanem ott is vagyok benne. De a változás szele elért, először az arcomat simogatva, ami kellemes érzés volt. De egyre erősödött, lökdösött, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, a lábaimról is lelökött, talajt vesztettem.
Sajnos kiderült, hogy a lánynak én nem az vagyok, aki nekem ő. El kellett engednem, el kell engedni. Ez fáj. Főleg, ha az ember már a közös gyerekeket tervezgeti, persze egyelőre csak magában. De előfordul mindenkivel. Hát most én voltam a soros. De ha már megtörtént a baj, mit tesz az ember? Először jön a tagadás. Nem, nem lehet, hogy ez velem történik. Majd a felismerés, hogy de bizony, velem! Egyre inkább tudatosodik bennem, mi történt. Előjönnek a szép emlékek, nincs menekvés. Akkor szépek voltak, most mégis kínoznak. Mindenhol ott vannak, elég egy szikra, vagy annyi sem kell, egy papírfecni, amiről egyből eszembe jut.
De nem hagyhatom, hogy maga alá temessen az érzés. Nekem van életem. Ami az enyém, ami mindig a sajátom, és csak az enyém. Nem megosztható. Legalábbis nem teljesen. És ez továbbra is megvan, itt van egészben, itt vagyok. Ugyan egyedül, de létezem. Valami véget ért, valami olyan ért véget, ami végtelennek indult. Egy kis részem is ott maradt. De tovább kell menni az úton. Az első lépések nehézkesek. Nem akarok menni. Jó nekem itt, legyen minden úgy, mint régen. Mindent vissza! Még van bennem tiltakozás. De elhalványul, a realitás nem hagyja élni. Néha még fel-fellobban a láng. Nem hagyom! Visszaszerzem! Ez nem történt meg! De bizony, hogy megtörtént! Le kell zárni. Itt, belül. Ki kell mondani, szembesülni kell a ténnyel. És megindul a gyógyulás, innentől az idő veszi át a főszerepet, ő lesz a fő orvosság.
Egy év volt. Szép volt. Néha kínzás volt. Szenvedés, majd megint csodajó. Közben szépen lassan más emberré formálódtam. Formált az Isten. Vagyis mutatta az irányt. A konkrét lépéseket nekem kellett megtennem. De mindvégig ott volt, végtelenül közel. Egyre erősebben éreztem a jelenlétét. Ahogyan előrehaladtunk a kapcsolatban, úgy kerültem közelebb Istenhez is. A kapcsolat előrehaladtával jöttek a problémák is. Minden újabb probléma egy szembesítés volt. Vannak hibáim. Viszont bennem volt, és működött erősen a jobbá válási vágy. Tehát ha volt hibám, azt bizony el kellett fogadni. Ez az első lépés a megváltozás felé. Be kellett sokszor ismernem magamnak és a lánynak is, hogy bizonyos esetekben bennem van a hiba. Ezt nehéz megtenni. Viszont utána egy jóleső érzés lép a rossz érzés helyébe. Mert minden ilyen felismeréssel és elfogadással legyőzöm önmagam. Talán jobbá válok. Épülök. Bár nehéz olyankor, mikor nincs pozitív megerősítés. Vagy nem követi a másik fél részéről is hasonló önrevízió.
Először úgy gondoltam, a lány miatt teszem. Hogy ez az ő hatása, és tényleg így is volt. De én is akartam. Akarom most is. Jobbá akarok válni, mert még van hová. Ez alatt az egy év alatt megtaláltam Istent. Egyre hangosabban kopogtatott, majd dörömbölt a kapun, így először bejöhetett az udvarba, majd az előszobába, mostanra pedig saját kulcsot kapott. Így azt hiszem, hálásnak kell lennem ezért a kapcsolatért. Hálásnak az Istennek. Még akkor is, ha sokszor fájt, és még most is fáj.
És most itt állok egyedül, de mégsem egyedül. Sosem leszek egyedül. Most is tudom, honnan jövök. Azt, hogy épp hol tartok, már kevésbé. Minél előrébb járok, annál inkább úgy érzem, hogy mennyire az elején vagyok az útnak.
Egy ajtó előtt állok, ami most nyílt ki. Az ajtó mögött rengeteg minden van, amikre eddig nem volt rálátásom. Az ajtó kinyitásához kellett egy olyan kapcsolat, ami nekem mindent jelentett, a lánynak nem tudom, mennyit. És kell Isten. Elindulok az ajtón túli világ felé....
