Több mint vas...

  • (f)
  • (p)
Tudástár – Írta: | 2013-08-15 17:00

A vas, mint anyag, nem volt idegen. Nem ez volt az álmom. Mégis ebben találtam meg magam.

Kulcsszavak: . kovácskovácsoláskovácsoltvas

[ Új teszt ]

Kezdet

Héphaisztosz

A kovácsok mestere és az istenek kézművese - a tűz és a kovácsolás istene. Ő készíti az istenek fegyvereit, otthona - lévén, hogy ő egyben a vulkánok istene is - az Etna tüzes gyomrában található. Zeusz és Héra fia rokkantként született, szülei kitagadták és ledobták Olümposzról.
Állítólag kilenc napon keresztül zuhant, mígnem Leto szigetén ért földet, ahol a helybéliek vették gondozásukba. Később, amikor az istenek elismerték képességeit, visszahelyezték Olümposzra.

Kovácsműhelyét az Etna tűzhányó gyomrában rendezte be. A legenda szerint ő készítette Achilleus vértezetét és híres, domborműves pajzsát, de ő láncolta Zeusz parancsára a tüzet ellopó Prométheuszt is a Kaukázus sziklájához. Attribútumai az üllő és a kalapács voltak. Ábrázolni is gyakran ábrázolták úgy, hogy kezében kalapácsot tartott és az üllője fölé görnyedt.
(forrás: Donna.hu)

***

Elég furcsán kezdődött.

Nem voltam túl jó tanuló. Pontosabban reál tárgyakból nem. A történelem, a földrajz, az élővilág, na meg egy kicsit az irodalom sokkal jobban érdekelt, mint a matek. Valahogy a verseket csak olvasni szerettem. Szavalni nem igazán tudtam. Mindegy. Nem akartam költő lenni.

Mindig autós kártyával játszottunk az órák közti szünetekben. Ha búcsúba mentünk, matchboxot vettem, vagy vetettem. Szóval szerettem az autókat, és pályaválasztáskor is nagy hangsúlyt fektettem erre. Autószerelő akartam lenni, igen. Volt egy gyerekkori barátom, aki lakatosnak jelentkezett. Ő egy évvel idősebb volt nálam, és egy évvel felettem is járt. Tehát amikor én a pályaválasztásra készültem, Ő már lakatosnak tanult. Hogy miért írom ezt le? Hát azért mert ez „inspirált” arra, hogy a második választott szakmának a vas- és fémszerkezeti lakatost jelöljem be. Gondoltam mindegy, úgyis autószerelő leszek. Hát tévedtem. Abban az évben kétszer annyian jelentkeztek erre a szakmára.

Tehát lakatos lettem. Hát, most már mindegy, gondoltam. Édesapám szintén vasiparban dolgozott. Eggyel több szakember, mit számít. Nem igazán kötött le. Megcsináltam amit nagyon muszáj volt, de sosem vittem túlzásba. Rajzok, méretek, szabványok ingoványában kell tevékenykedni. Kis odafigyeléssel jó szaki lehettem volna már az elején. A szakmai részben azért nem voltam annyira rossz. Igaz szakmunkásvizsgán a mintahegesztést más csinálta meg helyettem (és még sokunk helyett). Valahogy azért sikerült úgy elvégeznem az iskolát, hogy én is kaptam valami elismerést, plakettet, meg pénzjutalmat. Bár lehet azért, mert jóban voltam a szakoktatómmal. Hogy miért? Nagyon jó oktató és példamutató ember volt. Sokat tanultam tőle.

Iskola után, ahogy vártam, jött az igazi proli élet. Feró jól megzenésítette ezt. 8 óra munka... Igen, egy koszos, zajos műhelyben. Ahol a művezető osztotta a féldecit a melósainak. A 8 óra szórakozás pedig munka után, az első kocsmában kezdődött.

Valahogy nem erre vágytam. Megjegyzem, 3 éves szerződésem volt a céggel, amit még 14 évesen, a szakmunkásképző iskola első évének legelején írtam alá. Sok választásom nem volt. „Áldott Kádár rendszer”.

Átlátva a helyzet komolyságát, „átszerveztem” magam egy másik helyre, ahol végre normális emberek közt dolgoztam. Bár ez a munka egy kicsit keményebb volt. Excenter sajtoló gépeken és hidraulikus gépeken dolgoztunk. Volt a műhelyben egy kovácsoló részleg is, amolyan nagyüzemi kovácsolás folyt ott. Hevítőkemence, és víznyomású sajtológép. Mintha egy kicsit visszacseppentem volna a múltba.

Délutános műszakban aztán néha megtörtént a csoda. Oldalt a nagy gép mellett állt egy békebeli 150 kilós üllő.

Nagy dolgokra volt hivatott régebben, de most csak fusi céljából használták. Legalább nem rozsdásodott. A munkatársaim közül csak ketten értettek igazán a kovácsoláshoz. Ütemesen ütötték a vasat, formálták, amíg meleg volt. Sokszor néztem, ahogy dolgoznak. Tetszett a ritmus, a forró vas sárgásan izzó fénye. És a végeredmény. Úgy formálták a vasat, ahogy kedvük tartotta. Így utólag visszagondolva ezekre a munkákra, azért már más egy kicsit a véleményem. Ők csak anyagnak használták a vasat, de nem hiszem, hogy többet láttak benne.

Évekkel később unokabátyám révén cseppentem aztán bele, de akkor sem mindjárt a kovácsolásba. Inkább a lakatosságba. Mondhatnám úgy is, hogy szinte elfelejtettem a szakmámat, mivel 15 éven át nem gyakoroltam. Szinte mindent újra kellett tanulnom. Szerencsére ez elég gyorsan ment. A műhelyben volt üllő, és kovácstűz is. Unokabátyám néha dolgozott rajta. Nem volt ő sem kovács, de sok dolgot meg tudott csinálni.

Emlékszem egyszer megkért karácsony előtt, hogy a karácsonyfatartókhoz csináljak egy bizonyos dolgot. Ez pedig a szorítócsavarok végére fülecske. Egyszerű munka volt. Felmelegítettem az aprócska laposvas mindkét végét, két-két ütéssel egy kicsit kiszélesítettem őket, és már készen is volt. Dobhattam félre.

Annyira belejöttem, hogy amikor a „főnököm” nem volt ott, a saját szórakoztatásomra készítettem néhány lándzsahegyet. Az első pár darab nem volt tökéletes, de mindig jobbak lettek.

Egy szó mint száz, rám maradt a kovácsolás. Szerettem csinálni. Pár száz darab lándzsahegyen és sokkal több „C” , és „S” elemen túl voltam már, amikor Pestre kerültem, Józsa István iparművész műhelyébe. Ő a szecessziós stílus ma élő egyik legnagyobb képviselője.

Ő maga és bátyja már ritkán ütötte a vasat. Volt egy kovácsuk, de sokszor szabadságolta magát. Ilyenkor én lettem a beugró. Náluk nagyon sokat tanultam. Az igazi kovácsolás alapjait náluk sajátítottam el. A legjobb az volt az egészben, hogy később már szabad kezet kaptam tőlük. Ebben az időszakban, új otthonomban, berendeztem magamnak egy műhelyt. Józsa Istvánnál pár évet dolgoztam, mind a mai napig nagyon jó a kapcsolatunk.

Önálló lettem. Saját elképzelésekkel, új motivációkkal. Nem szeretem a klasszikus megoldásokat, inkább a saját fantáziámra hagyatkozom. Nincs bajom a barokk stílussal, de mégsem hoz igazán lázba. Nekem a szabadon választott stílus fekszik igazán. Nevezzük szecessziónak. Itt érzem jól magam. Sajnos a magam költségére ritkán van lehetőségem új formákat készíteni, de néha kérnek tőlem olyan munkákat, ahol kiélhetem szenvedélyemet.

Alapok

Szeresd azt, amit csinálsz. Ez a legfontosabb. Ha ez nincs meg benned, akkor inkább el se kezdd. Nem szabad félni az izzó vastól, de tisztelni kell. Jól kell vele bánni, és akkor úgy alakítod, ahogy akarod. Csodát nem lehet vele tenni, de meg lehet tanulni a formálását.

Az alábbi képsor a „C” elem elkészítését hivatott bemutatni. Az egyik leggyakrabban használt forma. Sok nagyobb minta alapját képezi, de önálló darabként is használják.

Még mielőtt nekiállnánk a kovácsolásnak, tudnunk kell, hova fog kerülni az elem. Ez a mérete miatt lényeges. Erre a célra van egy rajztáblám, melyre a kisebb darabokat ki tudom rajzolni. A méretet egy vastagabb spárgával szoktam levenni a rajz vonalára fektetve. Így lesz a legpontosabb a teríték mérete.

Ha ezzel megvagyunk és ledaraboltuk a megfelelő mennyiséget, akkor kezdődhet a hevítés. (Pár darabbal többet szoktam vágni, hátha kell majd.)

A hevítés hőfoka ebben az esetben nagyjából 1000-1100 °C. Az sem jó, ha hidegebb, mert akkor sokkal több erőt és ütésszámot kell rávinni a darab felületére. Ha túl meleg, akkor pedig eléghet („elhiccel”) az anyag. A hőmérsékletet nem hőmérővel mérem, hanem a vas izzásának színéből határozom meg. Ez barnás színnel kezdődik, akkor még csak 600 °C körül járunk. (Itt jegyzem meg, hogy a fekete meleg a legveszélyesebb. Ez körülbelül 500 °C környékén van. És ha nem figyelünk eléggé, súlyos égési sérülés lehet az ára.)

A cseresznyeszín nagyjából 750 °C körül kezdődik, aztán átmegy narancssárgába 900 °C körül. Ami nekem kell, az a narancssárga, és a citromsárga határán van.

...így néz ki...

1 kilós kalapácsot használok ehhez a munkához. Az üllő túlsó széléhez helyezem a munkadarab izzó végét, és néhány határozott ütéssel lenyújtom, illetve kiszélesítem egyben.

Ezután az üllő szarvának vastagabb részén hozzáívelem az üllőhöz, majd a vékonyabb részhez tolva még jobban visszaívelem a lenyújtott részt. Annyira, hogy az ívelőszerszámba téve, a darab legvége ne tudjon kifordulni az ívelőből...

...emiatt, még mielőtt ívelem, a még mindig izzó munkadarab legvégét vízbe mártom egy pillanatra, hogy ott megszilárduljon. Így már biztonságosan ívelhető.

Félkészen...

Ezeket a műveleteket elvégezzük a darab másik végén is. Még néhány apró igazítás, és...

...készek a darabok.

Nevezzük ezt alapnak, de azért az hosszú idő, amíg ide eljutunk.

Kovácstüzet csinálsz, vagy csináltatsz magadnak. Kalapácsot tudsz venni, de a gyári kalapácsok „nyers” állapotban alkalmatlanok kovácsolásra; be kell őket ehhez járatni, és új nyél sem árt bele.

Kell egy üllő. Az enyém 70 kilogrammos. Nálam olyan 80 cm környékén van az ideális magassága.

Kellenek kovácsfogók, sokféle. Ez nagyon fontos. Bár kalapácsból is van bőven. Hasító, vágó, szúró, ráverő. Ezek pedig több méretben.

Fontos kellék, a kovácssatu. Ez egy speciális satu, amely jól bírja az ütéseket, csavarásokat. Nekem ebből egy közepes méretű „békebeli” darab van.

Ha mindezeket beszereztük, és túl vagyunk az alapokon, akkor jöhetnek a komolyabb munkák.

Túl csicsás? Ízlések és pofonok.

Ehhez a munkámhoz nem igazán használtam az üllőt. Illetve azt talán még igen, de a kovácstüzet már kevésbé.

A megrendelő készített róla egy skiccet, de semmi egyéb. Megadta a méreteket. Mellette volt egy olyan kérése, hogy tegyek alá kerekeket, hogy lehessen ide-oda húzkodni.

A mintát 1:1-ben rajzolom ki a betonra. Többen használnak rajzolás céljából munkatáblát. Szerencsés vagyok, mert a műhely betonja elég sima és egyenes ahhoz, hogy szépen lehessen rá rajzolni. Kicsit ugyan lent van, de sebaj, még jó a derekam.

Tehát amikor méret szerint megrajzolom a mintát, ez a felület kiválóan alkalmas arra, hogy ehhez igazítsam a munkadarabokat. Mérettől függően legfeljebb egy méteres darabokat vágok le. Ez a hossz még viszonylag gond nélkül hajlítható. Ezért, ha a minta mérete hosszabb, akkor több darabból készítem el, és ezeket a darabokat összehegesztem.

Csupaszon...

Ezután építem rá a többi mintát.

Ahogy látható, a két középső „csiga” mintán kívül, mindegyik üzletben vásárolt darab.

Alákerül a kerekes rész, majd...

...kétszeri fehér színű festékréteg kerül rá. A legvégén a díszeket aranyszínnel antikoltam.

Hogy mi ez?

Ez egy „macskarács”. Nem gondoltátok volna, ugye? Megmondom őszintén, én sem. Lakáson belül ezzel választják le a macskáktól a hálórészt. Mármint, akik kérték a munkát. :) Tetszik ugyan a rács, de nem igazán az én világom. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez az egyik véglet. Nekem túl díszes.

Igazából nehéz meghatározni azt a pontot, ahol határt lehet húzni az egyszerű minta és a túldíszített között. Sok dolog befolyásolja ezt. A legfontosabb meghatározó eleme a környezet, ahova bele kell, hogy illeszkedjen. A legegyszerűbb minta is épp úgy ékesíti a házat, ablakot, szobát, ha megfelelően illeszkedik hozzá. Velencében viszont láttam olyan kovácsmunkát, mely már szinte a jóízlés felső határait súrolta, mégis beleolvadt a környezetébe.

Művésznek dolgozni

Történt egyszer, hogy egy szobrász, cserépkályha-iparművész keresett meg. Tahitótfalun lakik. Ott már több helyre dolgoztam. Megbeszéltük, hogy találkozunk, ha legközelebb arra járok. Ez egy-két héten belül megtörtént. Egy étkezőgarnitúrát szállítottam oda, amikor végül találkoztunk.

Elárulta, hogy véletlenül talált rá az oldalamra. Megtetszett neki egy munkám. Még művészembertől nem kaptam dicséretet, úgyhogy nagyon jólesett.

Az a terve, hogy ehhez hasonló kaput szeretne készíttetni, majd egyszer. Most viszont nem csak ezt akarta megbeszélni, hanem egy másik munkát. Egy fatárolót. Van egy gyönyörű cserépkályhája a nappaliban, és amellé gondolta.

Elmondta a méreteit. Szélesség, magasság, mélység. Kérte, hogy ne legyen szokványos. Mindezt egy művészember kérte tőlem, ezért a szokásosnál is nagyobb volt a kihívás.

Őszintén megmondva, még aznap, amikor elkezdtem csinálni, sem tudtam, hogy fog majd kinézni. Készítettem ugyan néhány idétlen rajzot, de egyik se tetszett. Aztán próbáltam rajzolgatni krétával a betonra, míg végül az alapformát kitaláltam. Ez persze kevés az üdvösséghez. ahhoz viszont elég, hogy tovább tudjam tervezni (fejben) a mintát. Nem szeretem, ha azt kérik tőlem, hogy készítsek rajzot arról, amit készíteni fogok. Papíron hülye vagyok hozzá. Ha a fejemben megszületik az ötlet, az már jó kiindulópont. Igazából, amikor alakítom az anyagot, készítem az íveket, ezután találom ki a folytatást. Végül ezt a fatárolót is így sikerült elkészítenem.

Méretei: a teljes magassága kicsivel több, mint 1,6 méter. Szélessége 60 cm, míg mélysége 50 cm körül van.

Ha rajz után készítem el, akkor talán még mindig csinálnám. Még egy gondolatot hozzáfűznék. A minták formálásánál szinte sosem használok mérőszalagot. Ráhagyom magam a szememre. Volt olyan, hogy egyetlen ívet, vagy minta részt, szinte órákig állítottam, mire elégedett lettem vele. Ehhez elég sok türelem kell.

Amit még érdemes megnézni

Néhány munkám az elmúlt évekből.

Mennyezeti lámpa.

Falikar, egy kicsit másképp.

Sírcsokor.

Szív formájú csillár.

Szecessziós falitükör.

Hordókat formázó rejtett világítású lámpák.

Dohányzó, vagy TV asztal.

...a teljesség igénye nélkül.

Végszó

Végezetül csak néhány gondolat.

Mindegy, hogy mit csinálsz, mindegy, hogy mivel foglalkozol. Ha nem szereted, akkor nem igazán éred el vele a célod. Ezelőtt tíz-egynéhány évvel eléggé céltalanul éltem. Véletlenül találtam rá a kovácsolásra. Tudtam előtte is, hogy létezik, de nem láttam mögé. Lehetett volna más is. Alkoholista munkatársakkal a kocsmákat járni. De nem így történt.

Talán sikerült megtalálnom a helyes utat. Majd kiderül. Rengeteg minta „kavarog” még a fejemben. Egyszer talán, ha időm engedi, elkészítem őket. Nagyon fontos. Nem vagyok kovács. Lakatosnak tanultam, mert az élet ezt osztotta, az autószerelés helyett. A lakatos szakmát nem szeretem a kötöttségei miatt. Viszont kovács szeretnék lenni. Még több fogást megtanulni.

Mert szeretem csinálni. Ennyi a titok.

Köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta!