Hirdetés
Bevezető
Azok az olvasóim, akik rendszeresen követik a GPU témájú cikkeimet, megfigyelhették, hogy a terjedelmes, rengeteg kártyát, vagy éppen rengeteg játékot felvonultató írásaimat időnként kisebb lélegzetvételű, egy adott rétegtémára fókuszáló epizóddal egészítem ki. Ilyen volt a legerősebb AGP-s kártyákat vizsgáló cikkem, illetve az SLI és Crossfire rendszereket bemutató írásom, de mellékvágányként ide sorolható a nagy IGP-s tesztem is. Ez a mostani epizód is a kiegészítő cikkek sorát fogja gazdagítani, méghozzá az adott generációk abszolút csúcsmodelljeire, a Titan kártyákra fókuszálva.
Az NVIDIA 5 generációt megélt csúcskártya-sorozata manapság kiváló célpontként szolgál a gyűjtők számára, hiszen egy jól meghatározható, véges elemű listát alkotnak, melyeket ritkaságuk ellenére itthon sem lehetetlen összegyűjteni. Ez a cikk viszont nem gyűjtői különlegességként tekint ezekre a kártyákra, hanem azt vizsgálja, hogy a maguk idejében megérte-e kifizetni értük az igencsak vaskos felárat egy "mezei" GeForce modellhez viszonyítva. Mindegyik típusra jellemző ugyanis, hogy idővel, hosszabb-rövidebb várakozás után kiadtak belőlük egy némileg visszafogott specifikációkkal rendelkező, de az esetek többségében szinte azonos teljesítményt nyújtó, ám sokkal kedvezőbb árú "lakossági" változatot. Egy Titan-t birtokolni persze mindenképp státusszimbólumot jelentett, de ezen felül volt-e gyakorlati hasznuk is ezeknek a típusoknak? A tesztből kiderül. Fontos leszögezni ugyanakkor, hogy kizárólag játékos szemmel fogjuk vizsgálni a kártyákat, de az NVIDIA amolyan félprofesszionális, munkára is alkalmas termékként pozícionálta (és árazta) őket, vagyis előfordulhatnak olyan felhasználási módok, ahol kifejezetten megérte a Titan-okat választani a sokkal drágább Quadro-k helyett.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
