A Turing korszak Titan-ja
Elérkeztünk cikkünk utolsó generációjához, a Turing architektúrához, mely sok szempontból különleges. A 20-as GeForce szériában az NVIDIA úgy érezte, hogy akkora előnyre tett szert a konkurenciával szemben, hogy eljött az ideje valami igazán korszakalkotót bevezetni a piacra. Ez az újítás a Raytracing alapú renderelés támogatása volt. Ehhez extra feldolgozóegységeket kellett a GPU-ba építeni, melyeket Tensor és RT magokra kereszteltek, és jócskán megnövelték a szilíciumigényt, azaz drágán előállítható, nagy magfelületű GPU-k születtek. Ezeknél a típusoknál dobták is a másfél évtizede használt GTX elnevezést, és RTX-re módosították azt, utalva a Raytracing képességekre. Az NVIDIA marketingosztálya persze igyekezett hatalmas jelentőséget tulajdonítani ennek a fejlesztésnek, de a valóságban mindössze néhány extra effektet láthattunk a játékokban, melyek ráadásul drasztikus sebességcsökkenéssel jártak, így a felhasználók nem szívesen vásárolták meg miattuk az erősen túlárazott Turing alapú modelleket, vagyis az előremutató fejlesztések ellenére a 20-as széria nem lett túlságosan népszerű.
Jól mutatja, hogy mennyire elhanyagolta a gyártó az utolsó Titan kártyáját, hogy még külön bemutató videót sem készítettek hozzá, így jobb híján a 2080 Ti-hoz készült, elég irritáló zenei aláfestéssel rendelkező változatot linkeltem be. Kicsit úgy tűnik, mintha az NVIDIA maga sem tudta volna, hogy milyen célra ajánlja ezt a típust, hiszen játékokhoz egyértelműen túl drága volt, munka célra pedig nem rendelkezett elegendő teljesítmény többlettel a GeForce-hoz képest. A Titan V-hez képest az FP64-es számítási teljesítmény ráadásul nagy mértékben csökkent, így egyedül a drasztikus mennyiségű VRAM jelentett némi előnyt azokhoz a munkafolyamatokhoz, ahol szükség volt erre. Ráadásul ezúttal az early adopter-ek sem jelentek meg a vásárlók között, hiszen a kártya később jelent meg, mint a 2080 Ti, így nem csoda, hogy a Titan RTX a legritkább Titan kártya lett, és az NVIDIA 5 generáció után elkaszálta a teljes Titan termékvonalat. Szerepét a mindenkori xx90-es kártyák vették át úgy-ahogy, de a Titan kártyák eleganciáját és exkluzivitását véleményem szerint ezek már nem tudják biztosítani.
A 2080 Ti 6%-kal kevesebb feldolgozóegységet tartalmaz a Titan RTX-hez képest, és az órajelei is alacsonyabbak, bár ez csak a Boost órajelre igaz, ami egyébként is erősen tájékoztató jellegű adat. Emellett a memória alrendszer is elszenvedte a korábban már a 1080 Ti esetében látott csonkítást, ami némi sávszélesség csökkenéssel járt, és természetesen a 24 helyett 11 GB-os VRAM mennyiség is megkülönbözteti a két típust. Ezek az eltérések azonban nem indokolják a bődületesen magas, két és félszeres árat a Titan esetében, főleg annak tudatában, hogy már a 2080 Ti is igencsak drága volt az 1000 dolláros árcédulájával.
Ebben a generációban az NVIDIA szakított a hagyományos, blower-es felépítésű hűtéssel a referenciakártyák esetében, és dupla ventilátoros megoldást terveztek a Turing alapú modellekre. Ennek hatékonysága nem a legjobb, hiszen a bordafelület lehetne nagyobb is, ráadásul túlságosan be is burkolták, így nehezen tud átszellőzni. Talán ez az oka annak, hogy az ekkoriban már az AIB gyártók kártyáinál elterjedt félpasszív üzemmódot nem támogatják ezek a kártyák, vagyis alacsony terhelés esetén sem kapcsolják le teljesen a ventilátorokat. A 2080 Ti megszokott ezüst-fekete színvilágától eltérően a Titan RTX a Titan V-hez hasonlóan arany színű dizájnt kapott, ami nagyon jól áll neki, de sajnos rossz szájíz is társul mellé, hiszen maga a kártya is aranyáron volt kapható. Talán mondanom sem kell, hogy a legnehezebben beszerzett kártya volt a cikkhez, és használtan is egészen ésszerűtlen árat kellett kifizetnem érte.
Be kell vallanom, hogy megjelenésükkor, amíg csak képen láttam őket, nem tetszettek a 20-as GeForce széria Founders Edition kártyái, de amint személyesen is kézbe foghattam egyet, gyökeresen megváltozott a véleményem róluk. Ez egyébként korántsem egyszerű dolog, hiszen ebből a generációból az átlagos típusok esetén is kifejezetten ritkák a referenciakártyák itthon. Ha viszont sikerül beszerezni egyet, akkor egészen döbbenetesen jó minőségű kártyát kapunk, minden apró részlet masszívan összerakott, többszörösen túltervezett benyomást kelt, és az összhatás sokkal igényesebb, mint amit a képek visszaadnak. Természetesen az arany színezésű Titan még egy fokkal kívánatosabb az átlagos GeForce-oknál, és a részletekre való odafigyelést jellemzi, hogy még a hátlapot rögzítő apró csavarok színét is megváltoztatta az NVIDIA ennek a típusnak a kedvéért.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
