A Kepler korszak Titan-jai
A Kepler architektúra volt az NVIDIA történetében mindezidáig az utolsó, mely két GPU-generációt is kiszolgált, és bár DX12 támogatásának hiányosságai miatt időtállóság szempontjából rendesen alulmaradt a konkurens AMD korabeli megoldásaival szemben, a maga korában mégis nagy népszerűségnek örvendett, és sikeres kártyák épültek rá. Az előd Fermi alapú típusokhoz képest hatalmas előrelépést hozott teljesítmény, és energiahatékonyság terén is, és az NVIDIA olyannyira bízott az új architektúra képességeiben, hogy a 600-as GeForce széria csúcsára pozícionált GTX 680-as modellen nem vetette be a legnagyobb Kepler GPU-t, mely ekkoriban kizárólag az adatközpontok számára készült. 2013 elején azonban egy igazán különleges típuson mutatkozott be a végfelhasználói piacon, melyet egyszerűen Titan-nak hívtak, és egy új termékkategóriát teremtett az NVIDIA kínálatában.
A gyönyörű megmunkálású kártya akkoriban döbbenetesen magas, 1000 dolláros árcédulával startolt, így ugyanannyiba került, mint a dupla GPU-s GTX 690-es modell, és bár a korabeli játékokban, amelyekben jól működött az SLI, lassabb volt nála, de időtállóság szempontjából mindenképp jobb választásnak bizonyult az egyetlen masszív GPU-t, és akkoriban felfoghatatlan mennyiségű, 6 GB VRAM-ot alkalmazó újdonság. Mint a fentebbi kis beharangozó videón is látszik, az NVIDIA kifejezetten játékos kártyának hirdette a Titan-t, de a különleges típus egyeduralma mindössze 3 hónapig tartott, ugyanis ekkor megjelent a kissé visszabutított GPU-t, és fele annyi VRAM-ot alkalmazó, ám jóval barátságosabb árcédulát viselő GTX 780-as modell, mely egyből átvette a játékos csúcskártya szerepét, és a Titan-t innentől fogva elsősorban cégek vásárolták, amolyan félprofesszionális célra, hiszen jóval olcsóbb volt, mint a hasonló tudású Quadro modellek. Ebben közrejátszott az is, hogy az NVIDIA szándékosan visszafogta a GTX 780-as típus dupla precizitás (FP64) alatti számítási kapacitását, nehogy részesedést raboljon a Titan-tól a céges munkaállomások piacán.
Mint látható, a két kártya alapvető technikai adatai megegyeznek, de a GTX 780-asban mintegy 15%-kal kevesebb feldolgozóegység aktív. Ezt természetesen nem kompenzálják az árnyalatnyival magasabb órajelei, így játékok alatt is mindenképp erősebb lesz némileg a Titan, de a különbség nem lesz számottevő, így 350 dollárral alacsonyabb árával mindenképp sokkal jobb vételnek számított a 780-as. A legérdekesebb kérdés így az lesz, hogy a dupla akkora VRAM mennyiség segít-e majd a modernebb játékok alatt, vagy az NVIDIA helyesen számolta ki annak idején, hogy ehhez a GPU teljesítményhez 3 GB is bőven elegendő lesz a 780-ason. Jól látható még az FP64 alatti drasztikus teljesítménykülönbség, de ez a játékok alatt mért eredményre semmilyen kihatással nem lesz, csak céges környezetben fontos.
A 780-as és a Titan úgy hasonlít egymásra, mint két tojás. A gyönyörű megmunkálású referenciakártyákat ekkoriban még nem hívták Founders Edition-nek (hiába nevezik így sokan tévesen őket a használtpiaci hirdetésekben). A GTX 690-essel bevezetett dizájnelemek itt is megjelennek, mint a plexiablakon át szemlélhető hűtőborda, és a fémszínű (bár itt már festett műanyagból készült) látványos burkolati elemek, valamint a kártyák felső élén olvasható GeForce GTX felirat, mely LED-es világítást is kapott.
A kártyák nem kaptak hátoldali backplate-et, ami főleg a Titan esetében tűnik érthetetlen spórolásnak, hiszen itt memórialapkákat is találunk, melyek így hűtetlenül árválkodnak. Ezt leszámítva a kidolgozást nem érheti kritika, hiszen látványos és elegáns dizájnt kaptak a hűtések, melyeknél még a csavarok dekoratív megjelenésére is ügyeltek a tervezők. Ekkoriban kezdődött az a mai napig tartó tendencia, hogy az NVIDIA referenciakártyák kézbe véve hatalmas minőségi élményt adnak, melyet egyik AIB gyártó egyedi felépítésű kártyája sem tud reprodukálni.
Ahogy a GK110-es GPU kihozatala javult, a teljes értékű lapkát megkaphatták a játékos célú kártyák is. Az eredeti Titan-ban sem volt aktív ugyanis az összes feldolgozóegység, de ráncfelvarrott változata, a Titan Black, valamint a GTX 780 Ti már nem tartalmazott letiltott részeket. Szükség is volt a teljesítménytöbbletre, hiszen az AMD Radeon R9 290-es kártyái kiválóan sikerültek, és erős konkurenciát jelentettek az NVIDIA számára. A "lakossági" változat a Titan-hoz képest ezúttal 3 hónappal hamarabb jelent meg, és hatalmas népszerűségre tett szert, hiszen gyorsabb volt az eredeti Titan-nál is. A késve érkező, és csak marginális sebességelőnyt biztosító Titan Black-et viszont játékos célra szinte egyáltalán nem vásárolták, így jóval ritkább lett elődjénél, hiszen csak a céges munkaállomások piacán tudott eladásokat felmutatni. Ezt támogatandó egyébként továbbra is megmaradt a drasztikus teljesítményelőny az FP64 számításokban a Titan oldalán.
A GTX 780 Ti ezúttal nem szenvedett el butítást GPU fronton, vagyis ugyanannyi aktív feldolgozóegység található benne, mint a Titan Black-ben. Ez egyébként az eredeti Titan-ban található mennyiségnél is több 7%-kal, a GTX 780-hoz viszonyítva pedig már 20% az előny, és akkor még az órajelemelkedésről nem is beszéltünk. A GDDR5-ös lapkák fejlődésének hála a memória sávszélessége is emelkedett. A Titan továbbra is 6 GB VRAM-mal büszkélkedhet, míg a GeForce-ra 3 GB jutott. Az árkülönbség csökkent némileg a két modell között, hiszen a Titan-ért változatlanul 1000 dollárt kért az NVIDIA, a 780 Ti ára pedig 700 dollárra emelkedett.
A Titan Black-et az eredeti Titan-tól legkönnyebben a hűtőborda, valamint a burkolaton olvasható felirat fekete színe alapján lehet megkülönböztetni, más jelzés ugyanis nem utal rá, hogy a ráncfelvarrott változattal van dolgunk, még a hátoldali típusmatricán is simán csak Titan felirat szerepel, és nem Titan Black. Az új stílusjegyeket természetesen megkapta a 780 Ti is, de itt a típusfeliratok is egyértelművé teszik a beazonosítást. A feketítés egyébként jót tett a kártyák kinézetének, hiszen kontrasztosabbá vált a látvány, így a később megjelent típusok esetén is megtartotta az NVIDIA.
Backplate-et ezúttal sem kaptak a kártyák, így a Titan hátoldali memórialapkái hűtetlenül maradtak. Ezt leszámítva a kártyák szinte csavarra megegyeznek az elődmodelljeikkel, bár a NYÁK-ok minimális változáson estek át, elsősorban a tápellátó részleg területén.
A Kepler-alapú Titan kártyák sora ezzel még nem ért véget, ugyanis a generáció életciklusának vége felé megérkezett az NVIDIA történetének utolsó dupla GPU-s gamer kártyája, a Titan Z személyében. Eredetileg valószínűleg nem tervezték elkészíteni, hiszen a multi-GPU rendszerek ekkoriban már leáldozóban voltak, de reagálniuk kellett az AMD nem sokkal korábban megjelent R9 295 X2-es kártyájára. Az árazással viszont jól érzékeltette az NVIDIA, hogy nem kívánja nagy tételben értékesíteni ezt a típust, hiszen 3000 dollárt kértek érte, vagyis háromszor annyit, mint amennyibe az alapjául szolgáló Titan Black került. Vagyis ha valaki pénzt nem kímélve a legerősebb játékos gépet akarta összeállítani, akkor jobban járt 3 db Titan Black megvásárlásával, 3-way SLI üzemmódban.
A Titan Z teljes értékű lapkákat használ, de az órajeleit alaposan vissza kellett fogni annak érdekében, hogy a dupla GPU-s kártya tolerálható fogyasztás mellett üzemeljen. Abban az esetben tehát, ha nem működik az SLI (és ez az idő előrehaladrával egyre több játékban így lesz), a hatalmas monstrum csúfos vereséget fog szenvedni a Titan Black-től, de még a GTX 780 Ti is képes lehet kellemetlen meglepetést okozni a számára.
A modernebb dupla GPU-s NVIDIA típusok alapvető felépítését alkalmazza a Titan Z is, vagyis a GPU-k a kártya két szélén találhatók, középen pedig egy hatalmas ventilátor hűti őket. Ez természetesen azt eredményezi, hogy az egyik GPU hője teljes egészében a gépházon belülre távozik, ami nem túl szerencsés megoldás. Kinézetre egyébként az előző generációs GTX 690-re hasonlít leginkább a Titan Z, de vastagabb annál, hiszen 3 bővítőhelyet foglal el a hűtése. Ennek ellenére elképesztő mértékben fel tud melegedni működés közben, amennyiben mindkét GPU dolgozik.
A Titan Z-ről már nem spórolta le a hátlapi hűtőlemezt az NVIDIA, de ez a kártya hőtermelését látva nem is csoda. A GPU-k energiaéhségét 2 db 8 pines tápcsatlakozó bekötésével elégíthetjük ki. A 375W-os fogyasztás egyébként mai szemmel már nem tűnik vészesen soknak, de a maga korában drasztikusnak számított. Ennek ellenére az NVIDIA képes volt úgy-ahogy megőrizni a kártya eleganciáját, és nem alkalmazott ordas nagy vízhűtőrendszert, mint az AMD az R9 295 X2 esetében.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
