A tehetségek felkutatása és versenyeztetése nem újkeletű dolog, az ősi arabok már sokezer évvel ezelőtt rendeztek történet-mesélői megmérettetéseket, amely egyben a közönség szórakoztatását is szolgálta. A múlt században feltalált kommunikációs csatornák aztán lehetővé tették, hogy egyre nagyobb hallgató-, avagy nézőközönség adhasson hangot véleményének arról, ki a legtehetségesebb. Igen népszerű volt a rádiós változat is, de az igazi áttörést a televíziós adaptáció hozta.
Így volt ez kis hazánkban is, alig öt évvel az első kísérleti adás után - február 13-án -, a Magyar Televízió elindította egyik legsikeresebb műsorát, a Ki mit tud?-ot. Az 1962. év 6. heti programfüzetében a következő beharangozó volt olvasható:
Döntsön a zsűri! A fehéret hasonlítsa a feketéhez! Vesse össze a színskála valamennyi tagját, válassza ki sok száz jelentkező és a legkülönbözőbb műfajok közül: ki utazik a VIT-re. A szerkesztésbe Fortuna istenasszony is bekapcsolódik: ő dönti el, ott az adás helyszínén, hogy ki kerül a kamera elé. ... Amikor a művészekből álló zsűri szavazásra emeli a kezét, nem elégszik meg csak a produkcióval. Vizsgázzanak a fiatalok ízlésből, sokoldalúságból, tehetségből, de emberi magatartásból is. S hogy ez az elv valóban érvényre jusson, a zsűri döntését a nézőknek kell jóváhagyniuk!
A siker óriási volt, az egész országot lázba hozta a lehetőség, százával jelentkeztek a fiatalok, nem csupán a helsinki utazás miatt, hanem egyszerűen csak megmutatni tehetségüket.
Koncz Zsuzsa és Gergely Ági (a két Gézengúz) levelezése a Ki mit tud?-ról
A környező (szocialista) országok is felfigyeltek erre a kezdeményezésre, így aztán a júliusi döntőt már külföldről is figyelemmel kísérték, sőt, később le is másolták az ötletet. Ékes bizonyítéka a közönség befolyásának a nyertesek személyét illetően, hogy a döntő után több ezren adtak hangot felháborodásuknak, mivel Hacki Tamás kimaradt a VIT-re utazó csapatból. A levelek hatására a zsűri és a KISZ Központi Bizottsága úgy döntött, hogy negyedikként mégis elküldik az ifjú füttyöst a nemzetközi vetélkedőre.
Pedig az akkori zsűri - akik a korabeli értelmiség jeles képviselői közül kerültek ki -, a lehető legtávolabb állt az utóbbi idők hasonló jellegű műsoraiban bohóckodó, ki tudja ki által mértékadónak és szakmainak titulált "bíráskodóktól". A fellépők felkészítését szakemberek végezték (Pernye András, Major Tamás, Petrovics Emil), bizonyítva, hogy a szórakoztatás mellett, a minőség a legfontosabb szempont. Rengeteg neves művész pályája indult a Ki mit tud?-dal, a teljesség igénye nélkül néhányuk: Kern András, Gálvölgyi János, Ungár Anikó, az Illés zenekar és a vasárnap elhunyt Szegedi-Molnár Géza is.
Hosszú évtizedek teltek el és bár voltak próbálkozások, valahogy nem sikerült megismételni a nagy dobást. A nyugat is hasonló utat járt be, a hetvenes évek nagysikerű brit produkciója, a Pop Stars után hosszú évekig vegetáltak, már új évezredet írtunk, de nem jött el az átütő siker. Mígnem, 2001 őszén, egy angol úriember, Simon Fuller útjára indította a Pop Idol című showműsort. Szokatlan módon a nagy ötlet nem egy televíziós producer, hanem a magát impresszáriónak tituláló zenei szakember fejéből pattant ki. A legfőbb változás az elődökhöz képest az volt, hogy levette az újdonság felmutatásának kényszerét az indulók válláról, helyette a megmérettetés alapja a megelőző korok különböző stílusaiban való helytállás lett. A harmadik évezredhez méltón, immár interneten keresztül is lehetett szavazni, s a nézők végül Will Young-ot találták a legtehetségesebbnek.
Ám Fuller nem állt meg itt, a néha már túlzottan is szókimondó stílusáról híres Simon Cowell zenei kiadó-tulajdonossal karöltve, rögtön a következő évben megcsinálta az amerikai változatot, American Idol néven. Cowell zsűritagként is részt vett a műsorban, kemény és kíméletlen kritikái bizony nagyon szokatlanok voltak az amerikaiak számára, de ez sem állhatott a siker útjába. 2002-ben hivatalosan 19 országban készítettek az Idol franchise alapján tehetségkutató vetélkedőt, valójában ennél jóval több koppintás készült, köztük a Megasztár is. 2003-ban aztán megrendezésre került a World Idol, 11 ország nyertese versengett nemzetközi zsűri előtt a kitüntető címért, melyet végül a norvég Kurt Nilsen nyert el.
Az American Idol első sorozata hétről-hétre megdöntötte a nézettségi rekordokat, végül összesen több mint 100 millióan szavaztak kedvencükre. Hogy ebből hányan voksoltak a nyertesre, Kelly Clarkson-ra, nem tudni, azonban az idő igazolni látszik döntésüket, a texasi hölgyemény lemezei rendre 5-6 millió példányban kelnek el csak az USA-ban, és rengeteg díjat bezsebelt, többek között két Grammy-t is.
Az amerikaiak lelkesedése azóta sem hagyott alább, jelenleg a hetedik évad folyik, ezt már nekem is módomban áll követni és örömmel konstatálhatom, hogy minden idegesítő körülmény ellenére a műsor megvalósítja célját. Talán csak egy 17 éves fiút emelnék ki, David Archuleta igazi őstehetség, többnyire mentes a szokásos allűröktől, valóban nagy reménység.
Cowell az Idol sikerén felbuzdulva 2006 nyarán visszatért a tehetségkutató-vetélkedők hagyományos verziójához. Az angol változat körüli problémák miatt az államokban készült America's Got Talent került előbb terítékre, ahol ismét mindenféle kategóriában indulhattak a versenyzők. Mégis mind a két évadot énekesek nyerték, az elsőt a 11 éves Bianca Ryan, a másodikat pedig egy fantasztikus tehetség, Terry Fator hangutánzó-hasbeszélő (valójában "haséneklő").
Tény, hogy a közönségszavazás helyre tudja hozni a rossz zsűriválasztás okozta hibákat (David Hasselhoff, ugyanmár), de azért szerencsésebb, ha a "bírák" kiválasztása is igényesen történik. A tavaly nyáron lefolytatott Britain's Got Talent többek között ezért is áll a szívemhez legközelebb, a bőgőmasina Amanda Holden-t leszámítva ez a produkció végre teljesen a tehetségekről szólt. Kellett ehhez persze az is, hogy a meghallgatásokra elmenjen például Paul Potts, egy mobiltelefon forgalmazó, és Connie Talbot, a tündéri, hat éves kislány is.
Van magyar tehetség?
Minden bizonnyal. Hogy elmenne-e egy ilyen vetélkedőbe kipróbálni magát? Ebben már nem vagyok olyan biztos. A Megasztárt alapul véve egyértelműen azt mondanám, hogy nem. Kezdve az irtózatosan rossz zsűri és műsorvezető választással, az eszetlen és átgondolatlan amerika-koppintásig, rengeteg ok lehet, ami miatt egy komoly ember be nem teszi a lábát még a válogatásra sem. A csicsa és nagy felhajtás helyett például lemásolhatták volna a készítők a hozzáállást: sem az angol, sem az amerikai változat esetében nem kellett emelt díjas sms-t fizetniük a szavazóknak és a hívásokat is normál díjszabás szerint számolták fel, az internetes szavazás pedig természetesen ingyenes volt. Az eddig zsűrit játszó alakulat - Presser Gábor kivételével természetesen - leginkább elriasztotta a nagy többséget, ami abszolút érthető, melyik - akár több éve közönség előtt éneklő, zenélő - ifjú teszi szívesen a sorsát hozzá nem értő kezekbe?
A szavazósdit talán már a zsűri kiválasztásánál el kellene kezdeni, hiszen ők fogják megszabni, kik lesznek azok, akik közül aztán majd a selejtezők során válogathatunk. A befektetők pedig ne a horribilis összegű sms és hívásdíjakon szedjék meg magukat, hanem készíttessenek minőségi reklám és promóciós anyagokat. Személy szerint ha tehetném, felkutatnám a vállalkozó kedvű hazai szakembereket és csak annyi reklámot tennék be, hogy ne legyen veszteséges a produkció. Így talán elő lehetne csalogatni a bátortalanabbakat, az eddig húzódozókat is és bizonyságot nyerne, hogy Magyarországon is vannak tehetséges emberek.
