2022. október 1., szombat

Gyorskeresés

Te (mennyire) beszélsz külföldiül?

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Értekezés arról, hogy mennyire (nem) beszélünk mi magyarok idegen nyelveket, és hogy ez miket vet fel.

[ ÚJ TESZT ]

Hazánkban sajnos nem ismeretlen jelenség az idegennyelv-tudás hiánya. A legutóbbi európai szintű felmérés szerint a magyarok közel kétharmada semmilyen szinten nem beszél idegen nyelveket. Jelen írásomban azonban arra szeretnék rávilágítani, hogy - különböző okokból - a magyarok többsége rosszul ítéli meg a saját maga és mások nyelvtudását: érdekes módon egyszerre alá- és (többnyire inkább) túl is becsüli annak szintjét, amely így további problémákat szül ebben a fontos kérdésben.

Az idegennyelv-tudás fontossága - azon belül is elsősorban az angol nyelvé - megkérdőjelezhetetlen a mai világban. Éppen ezért tragikus, hogy mi magyarok sereghajtók (értsd: utolsók) vagyunk a nyelvtudás tekintetében az Európai Unióban. Ez már önmagában is szomorú, ám engem még ennél is jobban aggaszt az, hogy az említett felmérések önbevallásos alapon működnek. Így sajnos könnyen elképzelhető, hogy sokan olyan nyelvtudás birtokában nyilatkoznak úgy, hogy beszélnek valamilyen idegen nyelvet, amit nagy jóindulattal is nehéz a nullánál többre értékelni valójában. Ezek szerint a bizonyos bő egyharmadról (egész pontosan 35%-ról) feltételezhetjük, hogy egy részük valójában semmilyen idegen nyelvet nem beszél értékelhető szinten. Ez azonban nem feltétlenül a nyilatkozó hibája.

Először is a felmérések – mint az Eurobarométer is, amelyre itt hivatkozok, de a legutóbbi magyarországi népszámlálást is felemlegethetném – úgy teszik fel a kérdést, hogy az igen tágan értelmezi a nyelvtudás definícióját. Ezért aztán olyanok is bátran jelölik meg azt a válaszlehetőséget, hogy beszélnek valamilyen idegen nyelvet, akik egy precízebben megfogalmazott kérdésre becsületesen elismernék, hogy a nyelvtudásuk igen korlátozott, és normál esetben ők maguk nem nyilatkoznának úgy, hogy beszélnek „külföldiül”.

Az Eurobarométer idegennyelv-tudást firtató kérdése konkrétan így hangzik:

„Which languages do you speak well enough in order to be able to have a conversation excluding your mother tongue?” azaz: „Mely nyelveken beszélsz annyira jól az anyanyelveden kívül, hogy azokon párbeszédet tudjál folytatni?” (A 2011-es népszámlálás sem fogalmazott sokkal precízebben: „Milyen nyelven képes másokat megérteni, és magát megértetni?”)

Lássuk be, erre egy „bátrabb versenyző” pár tucatnyi mondat illetve kifejezés birtokában is rámondja, hogy ő beszéli az adott nyelvet ezen a szinten.

Ez tehát az egyik probléma. Hogy pontosan érthető legyen: azt állítom, hogy abból a bizonyos 35%-ból sokan (hadd ne mondjak arányt, bár nincsenek illúzióim) nem beszélnek annyira jól semmilyen idegen nyelvet ahhoz, hogy ez az arány valós legyen, azaz szerintem ez az érték is túlzó. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. (És még ez is csak az utolsó helyhez elég…)

Itt gyorsan hozzátenném azt is a fentiekhez, hogy sok EU állampolgár igen szerencsés helyzetben van velünk szemben, mert az anyanyelvük hasonlít egy másik nyelvre, és így kis erőfeszítéssel meg tudják tanulni azt a másik nyelvet (vagy legalábbis hihetőbben füllenthetik, hogy beszélik azt). Gondolok itt például a csehül is beszélő szlovákokra (és visszafelé).

A másik probléma – szorosan kapcsolódva az elsőhöz – az, hogy egyáltalán mit lehet nyelvtudásnak tekinteni. Nos, ez az a kérdés, amelyben a nyelvoktató szakma sem egységes (körülbelül a kezdetek óta). A nyelvtudást ugyanis nem lehet pontosan definiálni, holott – faramuci módon – a szintjeit aránylag jól meg lehet különböztetni, és mérni is tudjuk. Nem mindegy azonban, hogy hogyan illetve mihez mérünk.

Ide hadd szúrjam be gyorsan azt a meglátásomat, miszerint a laikusok szerinti nyelvtudás nem teljesen azonos a valós nyelvtudással. Értem ez alatt azt, hogy sokak akkor gondolják valakiről, hogy jól beszél egy adott idegen nyelvet, ha az illető folyékonyan beszél. (Minél kevésbé beszéli jól a szemlélő a szóban forgó idegen nyelvet, annál inkább nem tud semmi máshoz viszonyítani, mint a beszéd folyékonyságához.) És ugyan van összefüggés a folyékonyság és a magas nyelvi szint között, sajnos nem ritka, hogy a rutinosnak ható beszélő helytelenül, esetenként fülsértő nyelvhelyességgel (amit a laikus nem hall), szörnyű kiejtéssel és harmatos szókinccsel beszéli az adott nyelvet. Ezt – „tankönyvileg” – nem lehet magas nyelvi szintnek értékelni, hiába is tűnik annak a hallgató felé. (Hangsúlyozom ugyanakkor, hogy ez is több a semminél, és ugyebár abból kell főznünk, amink van.)

Az úgynevezett Közös Európai Referenciakeret (KER vagy eredeti nevén CEFR) 2001 óta definiálja a nyelvtudás-szinteket. (Magyarországon hivatalosan csak 2008-ban vezették be.) Az az érdekessége ennek a rendszernek, hogy 6 (azaz hat) szintet különböztet meg, éles ellentétben a magyar háromszintű rendszerrel. Ez azért kritikus jelentőségű, mert a magyar emberek fejében csak a három szint él, és az is rosszul (értsd: pontatlanul). Ez a harmadik probléma.

Amit a magyar rendszerben eredetileg „alapfok”-nak neveztünk, az a KER-ben a B1 szint, amely a harmadik a sorban. A „középfok” a negyedik szint, amelyet B2-nek neveznek. (A „felsőfok” az ötödik, és még azon felül is van egy szint.) Mi következik ebből?

- Az utóbbi években az „alapfokú” (B1 szintű) nyelvtudást méltatlanul leértékelte a közvélemény, holott – amint azt láthatjuk – mindössze egy szint választja el a hatszintű skálán a „középfok”-tól, vagyis egyáltalán nem olyan alacsony szint, mint amit szinte mindenki gondol róla. (Érthető a dolog nyelvileg, hiszen az „alapfok” kifejezésben található „alap” szóról az jut eszünkbe, hogy ennél lejjebb semmi nincs.)

- Amit a laikusok többsége „alapszintű” nyelvtudásnak gondol, az körülbelül az A1 szintnek (az első szintnek a hatszintű KER-ben) felel meg, vagyis két szinttel a valós „alapfok” (B1 szint) alatt található. Ez már több ugyan a nullánál, de egy önéletrajzba senki nem írná be (miután – lásd előző pont – már a B1 szintet sem veszik komolyan sehol).

- Amit az emberek többsége „középfokú” vagy „középszintű” nyelvtudásnak gondol, az valójában csak a B1 szinten (alapfok) vagy akár az alatt mozog. Ennek fényében nem meglepő, hogy miért küszködik olyan sokat annyi ember a B2 szintű (középfokú) nyelvvizsga megszerzésével, illetve, hogy miért érzik borzasztó nehéznek, és vélekednek úgy sokan, hogy teljesen felesleges ilyen „magas” szintű nyelvtudásra szert tenni (mondjuk ahhoz, hogy egy irodában tőmondatokkal elektronikus leveleket válaszoljanak meg).

- Miután pedig mindenki középfokú (B2 szintű) nyelvtudásra áhítozik – amihez éveken keresztül tartó aktív nyelvtanulásra van szükség –, az ilyen szintű nyelvvizsgát (bizonyos határokon belül természetesen) egyre könnyebb megszerezni, mert a nyelvvizsga-központoknak elemi érdekük kiszolgálni az igényeket, vagyis ha csak sokadik nekifutásra is, de előbb vagy utóbb átengedik a kitartó próbálkozókat B2 szint alatti valós nyelvtudás-szinttel is, így pedig folyamatosan inflálódik a B2 szint.

A negyedik probléma tehát az, hogy irreális célokat tűznek ki az emberek (értsd: sokan szeretnének legalább egy idegen nyelvből legalább B2 szintű nyelvtudásra szert tenni, ám eszük ágában sincs az ehhez szükségesnek megfelelő munkát beletenni ebbe a projektbe), miközben egy „hétköznapi” idegennyelv-tudáshoz bőségesen elegendő lenne egy valós A2 szint (ennek még köznapi magyar neve sincs, hiszen az „alapfok” alatt van eggyel). Sőt, meg merem kockáztatni – ismerve a KER-t –, hogy már azzal is sokkal előrébb lennénk, ha a magyarok közül azok, akiknek nagyon ritkán kell megszólalniuk idegen nyelven, mindössze A1 szintű nyelvtudással rendelkeznének, de azt tudnák is használni, amikor szükséges. (Sokan B1-B2 szintű nyelvtudással is mindössze A1-A2 szintű kommunikációt folytatnak rendszeres jelleggel, gondolok itt a mindössze néhány mondat mélységű beszélgetésekre vagy levelezésekre.)

Foglaljuk össze az eddigieket!

Magyarországon – az európai átlaghoz képest – kevesen vannak azok, akik beszélnek idegen nyelveket. Azon kevesek közül pedig, akik beszélnek, kevesen vannak azok, akik valóban jól beszélnek. De ez nem feltétlenül baj, főleg azért nem, mert az emberek többségének igazából nincs szüksége olyan magas szintű nyelvtudásra (gondolok itt a B2 azaz középfokú szintre), amit a legtöbb munkahelyen elvárnak. Ugyanakkor pedig ennek a szintnek a túlzott erőltetése (tehát az, hogy mindenhez legalább középfokú nyelvvizsgát várnak el) a B2 alatti szintek elértéktelenedését és a B2 szint nyelvi igényességének leépülését vonzza magával, amelyek közül mindkettő káros folyamat meglátásom szerint.

A félreértések elkerülése végett mindenképpen szeretném kinyilatkoztatni, hogy nem vagyok a minél magasabb szintű nyelvi felkészítés ellenzője (sőt!), de látom, hogy mennyit küszködnek a diákjaim a középfokú nyelvvizsgára való felkészüléssel úgy, hogy a későbbiekben a B2 szintű nyelvvizsga követelményeinek felére sem lesz jó eséllyel soha szükségük. Ezért úgy gondolom, hogy a túl magas célok helyett, amelyek sokszor csak csalódást és örökre félbehagyott nyelvi tanulmányokat jelentenek, reális célokat kellene kitűzni, alacsonyabb tudásszinteket kellene megcélozni. Ehhez szükség lenne hatékony felkészítésre (jelenleg B1 szintű nyelvvizsgára felkészítő tanfolyamot is nagyítóval kell keresni!), valamint arra is, hogy a B2 alatti nyelvi szinteket is elismerjék, ez azonban már nem a tanulókon múlik.

(A szerző főállású, diplomás nyelvtanár, egyben szaknyelvi oktató, nyelvi lektor, tananyag-fejlesztő és vizsgáztató, némi szakfordítói tapasztalattal.)

Hirdetés

Copyright © 2000-2022 PROHARDVER Informatikai Kft.