A téli hónapok mindig valami misztikus energiával szólítják meg a megfáradt lelkeket. Mikor nem csak a természet, de az emberi szívek is ünneplőbe öltöznek, megnyílik az a mindennapi rohanásban elfeledett kiskapu, amin - lehet - saját gyermekkorunkba tudunk áttekinteni. Ott, hol gondtalanul suhant a szán és barátok hangos kacagásával siklott a korcsolya. S a szobák melegében felhangoztak azok a varázslatos mesék, melyek újra és újra hinni tanítottak a csodában. Ábrándos esték csöndes nyugalmában oly sokan vártuk, s várjuk ma is a Polar Expressz fémóriását, hogy elrepítsen életünk legnagyobb kalandjára.
Ugyan nem az Északi-sarkkörre, nem is egy játékokat készítő manócsapat műhelyébe, de garantáltan mesébe illő vidékre kalauzol mindenkit a Vasér-folyó völgyében közlekedő erdei kisvasút.
„Téged dalollak,
A tomboló viharban, a hóban, a hanyatló téli nap alkonyatán,
Teljes fegyverzetedet, mértékes kattogásod és forradalmas dübörgésed,
Fekete, hengeres tested, aranyos bronzod és ezüst acélod,
Súlyos haránt-rudaid, párhuzamos-egyforma kerekeid, forgó, oldalt csikorgó kerekeid,
Ütemesen neki dagadó dohogásod és hortyogásod, távolba vesző zakatolásod,
Előre meredő nagy lámpásodat, hosszú, halványan libegő füstbokrétádat,
melyet gyengéd bíbor színez,
A kéményből kipöfékelő sűrű-sötét füstfellegeidet,
Remekbe kovácsolt testedet, rugóid és szelepeid, kerekeid remegő ragyogását,
Engedelmesen utánad kocogó vidám kocsijaidat,
Melyek csendbe-viharba, lassan vagy gyorsan mindig követnek." (Walt Whitman)
A Keleti Kárpátok egyik káprázatos völgye az ukrán határtól Felsővisóig (Vişeu de Sus) fekszik, a Vasér-folyó (Valea Vaserului) mentén. Egy csodálatos, erdőkkel borított természetvédelmi terület, mely hűen őrzi a régi hagyományokat. A természeti és történelmi csapások után is fennmaradt, máig fakitermelésre és szállításra is használt 43 kilométer hosszú vasútvonal egyedülálló Romániában, a maga mindössze 670 milliméter nyomtávú sínével. Bár az ország területén több helyen is lehetőség van sétavonatozásra, ez az útvonal minden szempontból különleges.
Az állomás épületét 1930-ban építették, s ahogy akkor, ma is a vonatok kiindulásának irányítására szolgál. Az állomás területén nem csak étkezni, vásárolni lehet, de egyfajta mozdonymúzeumként is működik, mivel a látogatók itt csodálhatják meg a vasúti járművek széles választékát. Ezen gépezeteket nem csak hazai, de külföldi cégek is készítették. A régi, síneken közlekedő járművek mellett, kézi és automatizált mozdonyok, igazi kuriózumok is találhatóak itt. A „mocăniţa“ azaz kávédaráló néven közismert gőzmozdonyt 1933-1935 között építették és elsősorban fakitermelésre használták. Aztán 2004-ben egy svájci befektető turisztikai lehetőséget látott a vidékben, a vonatozásban, s ezzel megteremtette ezt a mára már turistaparadicsommá vált mesevilágot.
Nagyon ritka eset viszont, hogy a látogatók a teljes hosszban végig utazhatják a völgyet. Általában 25 kilométeres távon közlekedik, s a kiindulópont – végállomás között 500 méter szintkülönbséget tesz meg. Az úton két kisebb megálló is van, a Paltin végállomás előtt. A nagy érdeklődésre való tekintettel, előfordul, hogy 8-10 személykocsit húz maga után egy mozdony. Állandó bővítés alatt áll, hogy minél jobban kiszolgálja az évente több tízezer látogató igényeit. Meleg időben választható nyitott vagy teraszos személykocsi. Télen zárt kocsikban, fával az utasok által fűthető melegítési lehetőség van. De egy igazi utazó vendéglő is rendelkezésre áll, ha időben helyet foglalunk a különleges szerelvényre.
Az első megállónál nyújtóztassuk ki a lábainkat. De nem érdemes sem a mozdony elé rohanni emlékfotókat készíteni, sem pedig messzebbre elsétálni a sínektől, mert a vonat csak rövid ideig állomásozik itt, s a látványosságok még csak most sorakoznak fel igazán előttünk. A második megállónál fedett, vagy éppen a szabadban felállított asztalok mellett lehet falatozni, esetleg elkortyolgatni egy forró teát, kávét. A végállomáson pedig frissen elkészített ételek várják a turistákat, hogy a folyóparton kialakított részen megpihenhessenek. Itt tekinthető meg egy a két világháború közötti időt bemutató múzeum is. Minden évszakban, s minden időben más-más arcát mutatja a táj.
Az állomásról hosszú vonatfüttyel indulva, lassan magunk mögött hagyjuk a mozdonyokat, majd a lakott települést, mígnem a ködben tűnik el a házak közül kimagasló templom tornya is. Körülölelnek a hegyek és a folyó medre mellett, kellemes tempóban haladva, a dús fenyvesek rejtélyes vidékére érkezünk. Visszaadja a vonatozás teljes élményét, ahogyan lassan zakatol a völgyben, füttye messzire elhallatszik; kéményéből felszálló hömpölygő füstjének csodájára járnak a gyermekek; áthaladunk a kapu alatt, majd elsuhan mellettünk egy fakereszt.
Megihletett már ez az utazás sok fényképészt és festőt is, a helyi jellegzetességek több csodás alkotásból is visszamosolyoghatnak ránk.
Itt-ott felbukkan egy hidacska, egy erdei ösvény, a fák rejtekéből előtűnik egy magányos házikó, dolgozó emberek, fakitermelésre használatos eszközök. A vonat mellett tavasztól őszig legelésző juhnyáj és tehéncsorda látható, télen az érintetlen hótakaró ragyogó fehérsége.
Az olvadás után szétterülő folyó, ami a téli hóban alig fél méteresnek tűnik. Mindenhol integető emberek, akik vidám arccal fogadják a turistákat. Olyan autentikus és meghitt hangulat keríti hatalmába az utazót, ami életre szóló élmény marad. Így nem csoda, hogy a Vasér völgyét a múlt és jövő olvasztótégelyének is nevezik. Volt szerencsénk nyári napfürdőben és fagyos téli homályban is látni, olyan élmény ez, amit mindenkinek látni kell!
Szöveg: Habarics Ilona
Fotó: Habarics Ilona és Zsolt
