Sziasztok!
Én egy 22 éves falusi jómunkásember vagyok. Mielőtt bárki elkezdené eme írást olvasni egy kicsit szólnék az előzményeiről, és néhány szót magamról...
Imádok mindent ami fantasy jellegű, legyen az könyv, film, zene, kép...bármi. 13 éves voltam mikor közelebb kerültem ehhez a világhoz az asztali szerepjátékokon keresztül(MAGUS, D&D, LOTR), de máig rabja vagyok. Rengeteget olvasok, főleg Dragonlance, Forgotten Realms, és Káosz regényeket.
Körülbelül másfél éve írtam ezt a saját szórakoztatásomra. Akkoriban nagy volt a pangás mind játékok, mind filmek terén, és mivel unatkoztam (nem volt új, kiolvasatlan könyvem se) valamivel le kellett foglalni magam. Akkor mindössze 4 oldalig jutottam - ami nem mondható éppen nagy terjedelemnek. Ezután inkább visszatértem a hasonló jellegű fantasy-könyvek olvasásához - loptam,csaltam, hazudtam csak hogy új könyvhöz jussak:).
Akkoriban ajánlottak a barátaim egy könyvet(ők tudtak a 4 oldalas próbálkozásomról, el is olvasták): Stephen King - Az írásról. Mondták, hogy olvassam el mert a nagy sikerű író ebben a könyvben megosztja mindenkivel a tapasztalatait, fortélyait, szakmai tudását, hogy segítsen a vállalkozó szellemű poétáknak. KB 2 héten belül be is szereztem a könyvet és 2 nap alatt ki is olvastam, majd újra meg újra(asszem vagy 4x olvastam el), jegyzeteltem a saját megfigyeléseimet, az író tanácsait... Miközben olvastam a könyvet akkor ötlött fel bennem, hogy abból a 4 oldalas irományból mért ne csinálhatnék egy egész művet...ígyhát felvérteztem magam minden tapasztalatommal(akkor még nem sok volt) és nekiestem.
Újra elővettem azt a négy oldalt(az isten tudja miért tartottam meg) és írtam. Szerencsére fantáziában nem volt hiány, nagy segítségemre volt a szerepjátékos múltam(mindig én voltam a mesélő). Eleinte nem nagyon ment, nem az ötletekkel volt gond, hanem inkább a fogalmazáskészséggel, szókinccsel. (persze "Stephen-bácsi" is azt tanácsolja, hogy kezdjünk kisebb novellákkal, de én szerettem mindig a legnehezebb utat választani- a hülyeség gyógyíthatatlan, tudom:P)Volt olyan, hogy csak 4 sort sikerült kisajtolnom magamból 1 nap alatt, és másnap azt is töröltem, mert szúrta a szemem:). De lassan fokozatosan belelendültem.
Lassan teljes egésszé vált a történet, a "szereplőgárda", és 2008 januárjában be is fejeztem az első részét...(sikerült annyira komplexé alkotni történetet,hogy csak az utolsó néhány fejezet megírása előtt tudatosult bennem, ezt nem tudom leírni egy könyvben...).
Tulajdonképpen még mindig az első, és nyers változatában van az egész(a prológusát kivéve - az már így marad), sajnos nem volt időm kijavítani a hibákat, egyéb személyes okok miatt, de főként azért mert annyira kimerítő egy komolyabb, hosszabb terjedelmű mű megírása, hogy kellett egy pár hónapos szünet...(na jó a végére el is felejtettem).
Na ha már sikerült ilyen hosszú bevezetőt írnom, ideje rátérnem a lényegre...szal nem szövegelek tovább. Következzen a már számtalanszor átírt prológusom...Jó szórakozást!

Valami megváltozott…
Messze északon, Draban hegységeiben élő hegylakók elhagyták a lakóhelyüknek szolgáló barlangokat, amelyekben évszázadok óta éltek. Egy ugyanilyen megmondhatatlan erő késztette őket arra is, hogy gyermekeiket megölve megóvják őket egy ismeretlen hatalomtól, melyet nem tudtak nevén nevezni. Szívüket rettegés, eszüket őrület szállta meg.
A Könyörtelenek sivatagában óriási homokvihar tombolt. Három karaván nyom nélkül tűnt el a kereső szemek elől. Hiába küldtek mentőcsapatokat, jól felszerelt katonákat az értékes rakomány visszaszerzésért, ők sem tértek vissza, örökre elnyelte őket a sivatag homokja.
Az Álom-tenger nyugodt vizein soha nem látott vihar pusztított, elsüllyesztve számtalan hajót. Marial partjait többméteres hullámok ostromolták. Sok mariali hadihajó megsemmisült, és számos megrongálódott. A part menti házakat, kocsmákat, raktárakat elmosta a víz. A tengerparti halászok hetekig nem merészkedtek újra a tengerre.
Közben a mágia is elszabadult a világ minden részén. Egy pillanatra Vidal-szigetének hatalmas varázslótornyai is megremegtek. Minden varázslat kaotikussá vált, vagy torz valóban jött létre. És midőn egy pillanatra minden elszabadult Talynán, mikor minden emberi érzés megfakult, egy tanonc éppen a megszokott vizsgájára készült, hogy végre teljesüljön az álma és beléphessen a varázslók rendjébe.
Szokásához híven, most is kikészítette kellékeit egy asztalra, varázskönyvét, üvegcséit, tekercseit. Az előtte lévő kőasztalon egy halott férfi feküdt, teljesen lecsupaszított testtel. A tanonc mellett állt a mestere, aki szinte átható pillantással figyelte diákja minden mozdulatát. Mereven állt, akár egy kőszobor, csak mellkasának egyenletes mozgása árulta el róla, hogy még életben van.
A diák nehézkesen az asztalra támaszkodott. A kőlap rendkívül hidegnek bizonyult, átjárta egész testét. A fiatal nő próbálta kizárni gondolataiból mestere jelenlétét. Mikor érezte, hogy ez nem sikerül – talán pont mestere miatt -, inkább a feladatára koncentrált.
Végigmérte az előtte fekvő élettelen testet miközben lassan körbesétálta az asztalt, mutatóujjával végigsimítva a szélét. Szemével kereste a test azon pontját, ahol munkához láthat.
Miután megtalálta, elkezdte felrajzolni a megfelelő, gondosan megtanult és begyakorolt jeleket. Kissé görcsölt a keze a feladat fontossága miatt, minden mozdulata nehézkes volt. Most nem hibázhatott, nincs még egy esélye. Nyugalmat erőltetett magára, majd folytatta a feladatát. A végére egészen lendületbe jött. Folyamatosan beszélt magában, többször is megismételte a tennivalókat mielőtt végrehajtotta volna azokat. Egy külső szemlélő számára kissé őrültnek tűnt volna.
Szinte fél óra alatt befejezte feladatát. Megállt az asztal mellett és izgatottan várta mestere első reakcióját, hiszen abból mindig kiderült számára, hogy jól végezte e el a rábízott feladatot. Tudta, ha most hibázott kemény büntetés lesz a jutalma, ha viszont az ellenkezője történik, csak egy bólintásra számíthat mesterétől.
Már jó néhány perc eltelt, de mestere még mindig nem mozdult. A tanonc szíve gyorsan, de ütemesen vert, homlokán megjelentek az első verejtékcseppek. Hatalmas kő esett le a szívéről mikor korosodó mestere megtette az első lépést az asztal felé, pedig még fogalma sem volt arról, hogy mi lesz az idős férfi véleménye.
Az öreg varázsló rátámaszkodva ébenfekete botjára megvizsgálta a krétával felrajzolt jeleket. Mindet végigsimította, mindhez közelhajolt, aprólékosan megnézett minden ívet és hajlatot. Végül az elégedettség kiült az arcára, majd bólintott megnyugtatva a nőt.
- Szép munka! – mondta halkan. – Legközelebb talán már élesben is megpróbálhatod, használva az erődet, természetesen az én felügyeletem alatt. – odasétált az ajtóhoz és kinyitotta.
- Induljunk a könyvtárba – mondta, de a nő nem mozdult. Az öregen hirtelen átfutott egy érzés, mintha valami megrezdült volna, émelygés fogta el. Megszédült, elhagyta az ereje egy pillanatra, aztán… mintha semmi nem történt volna minden visszatért eredeti formájába.
A férfi megfordult. Volt valami a szobában mely hatalmas gonoszságot sugárzott magából, de a forrását nem tudta megállapítani. Ekkor vette észre, hogy az asztal üres, a nő ott állt mellette mozdulatlanul, üveges tekintettel maga elé bámult. Azonnal becsapta az ajtót.
Nem tudta pontosan mi történt. Miközben a nő mellé sétált, mindent újra végiggondolt. Az asztal üres. A nő nem támaszthatta fel, hiszen csakis gyakorlás volt, nem használt mágiát, nem használhatott, hisz azt észrevette volna.
Elméje mélyéről felidézte egyik legegyszerűbb varázslatát, és vibráló fénnyel árasztotta el a szobát, de reagálni az ezt követő eseményekre már nem volt ideje. Hiába látta most már az ellenfelét, az megvadultan ugrott rá és átharapta a torkát.
Bár az öreg megpróbált segítségért kiáltani, hang nem jött ki a torkán. Kétségbeesetten nézett tanoncára, de az csak állt mozdulatlanul, rá se nézett. A férfi azonnal rájött a bűbájra. Érezte, ahogy testéből elszáll az élet, a nyakán végigfolyó vérrel együtt. Utolsó erejével kézfejét a padló felé fordította és rávágott összetörve a középső ujján hordott rubingyűrűt. A szoba ajtaján lévő zár kattant egyet, az ajtófélfán rúnák sora rajzolódott ki. A szoba légmentesen lezárult. Még halotta a lény démoni nevetését, aztán elsötétült minden.
A Fénytelen toronyba négy napig senki sem mehetett be. Mindenki azoknak a lényeknek az elpusztításán fáradozott, akik azon az éjjelen keltek életre, egy megmagyarázhatatlan erő hatására.
És mindeközben egy entitás kelt életre, hogy mindent romlásba taszítson, egy entitás, amiről évezredek óta elfeledkeztek, egy entitás, ami végtelen hatalommal rendelkezik, és aminek soha nem lett volna szabad kijutnia börtönéből…

***

Magányosan ült a barlangban, kardjával a kezében. Magát bámulta. Szerette volna tudni, hogy kerül ide, és mit keres itt.
Vértől mocskos ruhája cafatokban lógott rajta. Ami az ingjéből maradt, a vértől úgy rátapadt a felsőtestére, mint egy második bőrréteg. Régi csizmája kilukadt és ugyancsak ramaty állapotban volt a nadrágja is. És még a sérüléseit nem is vette számba.
Bal szemére nem látott. Hogy miért, azt ebben a sokkos állapotban, ha akarta sem tudta volna megállapítani. Talán a homlokából folydogáló vértől, de az is lehet, hogy megvakult. Bal karja ökölbe szorítva ernyedten lógott a földre. Minden porcikája fájt, egy-két helyen zúzódások nyomait vélte felfedezni. Orrában égett hús szagát érezte, feje majd szétrobbant a fájdalomtól.
Fölemelte a fejét. A barlangot egy fura halványsárga fény világította be, egyenletesen, ugyanakkor kísértetiesen. Vajon honnan? Körültekintett hátha rálel a fény forrására, de csak halált látott mindenhol.
Mindenütt hullák feküdtek, összeégett tetemek, számos olyan szerzet teste, amiket nem tudott semmihez sem hasonlítani, de abban biztos volt, hogy nem most látja ezeket először. Legfőképp a közvetlenül előtte heverő tetem volt nagyon ismerős, bár beazonosítani ezt sem tudta.
A test deréktól felfelé egészben volt, de az alatt csupán húscafatok. Valamikor fehér köpenye lehetett – ezt bizonyította a megmaradt felsőtestén lévő ruhafoszlány, ami úgy, ahogy épségben maradt.
Hányinger tört rá, percekig öklendezett - annak ellenére, hogy semmi sem távozott a gyomrából –, mire úgy érezte, hogy visszafordulhat a test felé. Fűtötte a kíváncsiság.
Az arcát nézte, hátha beugrik valami. Semmi. Teljesen összeégett, a szem kifolyt, a néhai arcvonások összeolvadtak egy sima rózsaszín maszkká. Elfordította tekintetét a tetemről. Ekkor fedezte fel, hogy a kísérteties fény a bal tenyeréből tör elő.
Megpróbálta kinyitni a kezét. Nem sikerült. Valamiért nem engedelmeskedtek az izmai. Újra megpróbálta, ezúttal segítve magát a jobb kezével. Sorra bontotta ki az ujjait, utat engedve a tenyerében levő a hüvelyknyi kristály fényének, teljesen bevilágítva a barlangot.
Szemei kikerekedtek, szája tátva maradt, a kristályt nézte, ami szó szerint úgy pihent a tenyerében a húsába ágyazódva, mint egy kisgyerek a puha ágyban, a paplanok között.
Hirtelen emlékképek rohanták meg: egy kolostor, sok szerzetessel..., csaták…, iszonyatos, kegyetlen harcok képei…, sok tetem között áll karddal a kezében, vele szemben a fehérruhás férfi, egy fénylő botot tart a kezében, közöttük lebeg a kristály,… mindketten felé ugranak, végül ő a gyorsabb…, fájdalom, iszonyatos fájdalom…, sikolyok, földöntúliak… Újra hányinger tört rá, ezúttal sikerült hánynia.
Miután gyomra megnyugodott, megpróbált fölállni, sikerrel. Egy pillanatra megszédült, de állva maradt. Lassacskán a fejfájása is csillapodni kezdett.
Egy neszre lett figyelmes. Először azt hitte h valami van itt rajta kívül. mint egy villám úgy hasított belé a felismerés: valaki még él.
Lassú, kissé ütemtelen légzést hallott, valahonnan a közelből. A forrását kezdte keresni. Talán valaki még életben van, és magyarázatot tud adni neki. Talán megtudja mi történt, miért van a tenyerébe ágyazódva egy kő.
Sorra szemrevételezte a körülötte fekvő testeket, megnézte, melyikük élhet még. Hamar tudatosult benne, hogy itt hiába keres túlélőt. De akkor honnan hallja? Talán van egy másik terem, amit nem lát a félhomályban?
Behunyta a szemét, hogy teljesen a hallására összpontosíthasson. Csak a hangra figyelt. Az pedig jött, áramlott a fülébe, egyre hangosabban, erőteljesebben, ütemesebben. Kezdte azt érezni, hogy mindenhonnan hallja. Egy képtelen ötlet fogalmazódott meg a fejében: vagy mindenki él, vagy én kezdek megőrülni?
De hiszen itt mindenki halott, ezt ránézésre meg tudta állapítani, testek állapotából. Nyoma sincs más járatnak. De akkor honnan?
Ránézett kristályra. Egy szó ugrott be neki, mintegy válaszként: a fejemből. És erre egy különös földöntúli, suttogó hang, mintha válaszolt volna: Végre! Már nagyon unatkoztam...