2024. március 28., csütörtök

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Repáská - 11

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Nem nagyon mert oldalra nézni, csak sietett a szekér után, hogy mielőbb a túlparton legyen.

[ ÚJ TESZT ]

Első oldal

- Nézelődjél! – csengett sokáig fülében a felszólítás. Na, de mit nézzen, mikor nincs itt semmi. A favágóknak ugyancsak felkopna itt az álluk, hiszen alig van néhány fa. Éppen csak az út mentén egy-egy. Bár, mintha amott, jó messze...de az is csak egy fasor. Biztosan út van ott is. Aztán nemhogy hegyek, de még dombok sincsenek. Teljesen sík minden. Összeér az ég a földdel. Beszélték az öregek, hogy régen errefelé éltek a betyárok. Na, de itt elbújni se lehet, hiszen olyan messzire ellátni...nocsak!
- Petőfi bácsi! Nézzen csak hátra! Ott vannak a hegyek.
- Ott hát. Onnét jövünk.
- Na, de nézze má'! Ott meg vége szakad a hegyeknek, arrébb meg megint kezdődik.
- Az már ott a Mátra – mondta anélkül, hogy hátrafordította volna akár a tekintetét is.

Minek is forgolódott volna, hiszen sokszor járt már errefelé. Tudta, hogy merre mit lehet innét látni.
- Az a Mátra is olyan, mint a mi hegyeink?
- Egyrészt olyan, másfelől meg másmilyen. Ott is hegyek vannak, erdők, meg tótok. Vannak néhányan Répáson, akik onnét származnak, még a nevük is Mátrai. Na, de ott nincsen fennsík, nem fehér a kő hanem fekete. Viszont ennek a maradék kis országnak most már ott van a legmagasabb pontja. Innét is láthatod – bökött hátrafelé a kezében tartott ostorral – annak a legnagyobb hegynek a tetején van még egy kis kiemelkedés. Kékesnek hívják.
- Biztosan messziről kapta a nevét – mosolygott Sanyi a saját felfedezésén – mert innét nézve tényleg olyan kékes.

Aztán még sokáig nézhette az egyre távolodó hegyeket, mert semmi nem akadt a közelben, ami eltakarta volna előle. Unalmasnak is találta már az utat, mert semmihez nem lehetett mérni, hogy mennyit haladtak. Telt az idő, a nap egyre magasabbról sütött, a lovak csak mentek, mentek, ebből lehetett gondolni, hogy haladnak. A távolban lehetett látni hosszú, de a földből alig kiemelkedő épületeket, aminek talán nem is volt fala, hiszen csak a nádtető emelkedett a látóhatár fölé. Néha feltűntek juhnyájak, amik körül hosszú szőrű, apró fekete kutyák csaholtak. Az egyik közelben legelésző nyájat Sanyi próbálta összeszámolni, de aztán mégse sikerült, mert belefáradt a szeme. Itt-ott a távolban ostorhoz hasonló valamiket láthatott, amire Petőfi azt mondta, hogy gémeskút. Az egyik ilyenhez le is tértek az útról, hiszen egész közel volt hozzájuk. Egy köralakba tömörült nyáj is ott legelészett a közelben. Egy kalapos, hosszú bundás ember támaszkodott a hosszú botjára mellettük. Három kutya is ült körül rajta, várva, hogy futniuk kelljen. Ahogy a hosszú rudakkal megrakott szekér a kút felé fordult, mind a kutyák, mind pedig a gazdájuk felemelték tekintetüket.
- Te vagy az Petőfi? - kiáltott a juhász. Kihallatszott a hangjából, hogy örül a felismerésnek.
- Magát mindenhol ismerik? - csodálkozott Sanyi.
- Ismernek hát. A meszeseket, a fuvarosokat sokfelé ismerik. Hallottad a zsérci meszes esetét, amikor az előző háborúban orosz fogságba esett?
- Nem én.
- Mesélte a kocsmában, hogyan történt. Azt mondja, hogy éppen pihenőbe voltak, amikor meglepte őket az ellenség. Az egyik muszka rákiáltott, hogy add meg magad Jóska sógor! A hallgatóságból valaki megkérdezte, amit te most tőlem. Hogyaszongya: magát ott is ismerték? Ismertek hát – mondta rá a Jóska sógor. - Hol nem jártam már én mésszel?
Ennek a történetnek vajmi kevés lehet a valóságtartalma, de azért kocsmában megjárja.

A juhász otthagyta a nyájat, s jött eléjük a kúthoz. Örült, hogy jól ismerte a kocsist.
- Csakugyan te vagy az. Jól ismertelek.
- Szervusz komám! - üdvözölte Petőfi – Nem fázol abban a nagy bundában?
- Ne csúfolódj azon, amihez nem értesz cimbora! Ez éppen hogy hűvöset ad. Na, de nem érthetik a tótók a kun ember furfangját. Nyáron kifordítom, télen befordítom.
- Na, ne mondjad, hogy ha akarod hűt, ha akarod fűt!
- Mi van ezen olyan hihetetlen? Mit csinálsz, ha túl forró a leves? Fújod. Na és ha fázik a kezed? Fújod. Vagy ha jobban tetszik huhúkolod, de ugyanazzal a szájaddal fújsz hideget is, meleget is.
- Nem kezdek veled vitába, úgyis mindent jobban tudsz. - legyintett Petőfi, majd kezdte kifogni a lovakat.
Leakasztotta az istrángot, s befűzte a végüket a hámba, hogy ne érjen a földre. A haslót csak meglazította, a kantárt viszont levette a fejükről. A két állat, mintha mondták volna nekik, odaballagott a vályúhoz, s várták a vizet. Gazdájuk a kútkávánál terpeszkedve nyúlt a gém ostora után, hogy vizet húzzon.
- Na várjál te tót ember! Nem úgy kell azt. Vetette le a földre subáját a kun, s máris átlendült a farudakból ácsolt kútkáván, s belső gerendákon állva húzta lefelé immár egészen közelről az ostort.
A nehéz favödör, teli vízzel szinte repült felfelé, éppen csak tartani kellett, hogy egyenesen emelkedjen. Amikor a kávához ért, egyik kézzel az ostor végét tartotta a juhász, másikkal megbillentette a vödör alját, s máris ömlött a friss víz a vályúba. A két ló azonnal inni kezdett, s a zúduló víz hangjára a juhok is megindultak hangos bégetéssel az itatóhoz. Itatás után a kocsis visszaterelte lovait az út menti két csenevész akácfa árnyékába, ahol az árokban a fű is dúsabban nőtt, s hagyta őket legelni. Csak ezután ment vissza a kúthoz, hogy a kávára tett teli vödröt kissé megdöntve, maga is oltsa a szomját. Jól esett volna egy korty bor, de egyiküknek a kulacsában se volt, így beérték a vízzel.
- Ha nem sietős a dolgotok cimbora, készítek egy kis slambucot. Megtart vagy két órát, míg megsül, de megéri megvárnotok. Ritkán ehettek ilyen finomságot.
- Megtisztelő az ajánlatod komám, de hosszú még az út. Hozzad fiú a tarisznyámat, leülünk az árnyékba, szalonnázunk egyet, amíg a lovak legelnek, aztán megyünk is tovább. Abrakot majd esznek menet közben.
- Hát ez a legény? - kérdezte a juhász, amikor Sanyi a kocsihoz ment – tán a tiéd?
- Dehogyis. Nem vagyok még én olyan öreg, hogy ekkora fiam legyen. Falubeli. Egy meszes ígérte neki, hogy maga mellé veszi, de közben bevonult katonának. Én meg magammal hoztam, hagy lásson világot. Úgyse volt még ki a hegyek közül.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

  • Repáská 12.

    Az alföldi gyerek lehetett talán 12 éves, de olyan iramot diktált, hogy Sanyi alig bírta követni.

  • Repáská 13.

    Annyi minden akart már lenni. Miért ne lehetne kőfaragó? Készíthetne ő is szobrot.

Előzmények

  • Repáská - 10

    Büszkén tartotta a gyeplőt, csak azon izgult, hogy el ne tévessze a tülledet, meg a cojde-t.

  • Repáská - 9

    A száradó ruhák olyan büdösek voltak, mint a kopasztott tyúk, de a didergésük legalább alább hagyott.

  • Repáská 8.

    Ellentmondani nem mert, de miután felfogta, hogy ma friss kenyeret ehet, nem is akart.

  • Repáská - 7

    Abban a hitben, hogy a többiek itt hagyták, sietve nekivágott az útnak.

Hirdetés

Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.