2019. augusztus 19., hétfő

Gyorskeresés

Pillanat

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Álltam és vártam, vártam, hogy mondjon valamit, hogy megérintsen, de csak nézett rám.

[ ÚJ TESZT ]

Álltam és vártam, vártam, hogy mondjon valamit, hogy megérintsen, de csak nézett rám. Nézett rám és a szemeiben láttam a bizonytalanságot. A bizonytalanságot, amit talán soha nem felejtek majd el. Elment, egyedül álltam, köd volt, sűrű köd. Szinte átláthatatlan.

Az érzések kavarodtak a gondolatokkal. És először éreztem a boldogtalanság érzését. Elment és talán soha többet nem látom. Miért? Nem találom a válaszokat. Egy pillanat és továbblépek, tovább és egyre messzebb attól, aki vagyok. A pillanatok varázsa volt az amiért élek, most pedig a pillanat az amitől félek. A pillanattól, ami hirtelen megváltoztat mindent, az életem, a gondolataim, az érzéseim, önmagam. Talán nem is Ő volt a bizonytalan, talán pont a saját tükörképem láttam a szemében.

Havazik. Az apró hópelyhek sorra hullanak alá és csodálatos táncot járnak a szélben. Némelyik egyedül hullik a földre, mások egymásba kapaszkodva ereszkednek le, lágyan és csodálatosan. És amikor már hó fedi a tájat és minden hófehérré válik, mintha porcukorral szórtuk volna be a háztetőket, dombokat-hegyeket megszűnik a pillanattól való félelem.

És amikor megkérdezed félek-e még? Azt válaszolom rá, nem, mert szabad vagyok mint a hópelyhek, mint a fáról lehulló falevél, a szél vagy a napsugarak. Szabadnak lenni, hagyni, hogy a napsugarak simogassák arcom, a szél repítsen, és az eső mossa le a szomorúságot arcomról. Most már tudom miért, most már tudom az okát. És a boldogtalanság érzése egyszer csak elszáll, ahogyan a virág elhullajtja szirmait.

Tavasz van. A reggeli napsugár csillan a harmatos füvön. Gyengéden melegít és megolvasztja szívem. És a fák virágzása közben Rád gondolok. Újra eszembe jutsz, ahogy akkor néztél rám, azon a ködös estén. Lenyugszik a nap és a vízen táncot járnak a lenyugvó nap utolsó sugarai. Összekapaszkodnak, úgy ahogy az én szívem kapaszkodott a Tiédbe. Talán nem kapaszkodott eléggé, talán hagytam, hogy a hullámok elsodorják tőlem. De tudom, hogy itt vagy, tudom, hogy még mindig itt pislákol a gyertya lángja, mely tüzet gyújtott egyszer. A tüzet, amiből már csak épphogy izzó hamu maradt.

Csend van, riasztóan csendes az éjszaka. Kereslek, de már nem vagy mellettem. De megtalállak, a szívemben élsz, ha már csak homályos kép is az amit látok Belőled. Homályos, de mégis oly tiszta. És az egyre csak erősödő kép kiszínesedik. Színes, mint a fákon kibomló virágok, és amilyenek mi is voltunk egyszer. Lecsukódik a szemem, látom magam előtt a tájat, látlak Téged is, és újra érzem, hogy szívünk összeér. És újra látom a szemed, mint akkor.

Ó, a nyár... Emlékszel? A fülledt nyári estékre, amikor a vízparton ültünk átkarolva egymást. Akkor azt mondtad sosem engedsz el. Mégis elengedtél. És azok a nyári viharok, amikor együtt álltunk a hűsítő esőben. Akkor azt mondtad örökké itt leszel. Mégsem vagy itt. A nap újra felkel, meleg van, fülledt meleg és a szívem is átveszi ezt a melegséget. Repülök hozzád, a szívem repít. Újra látlak, igen Te vagy. Átölellek és érzem, soha nem akarlak elengedni. Dörren az ég, rájövök, hogy a pillanat rabja lettem. Mindez csak ábránd csupán, melyet egy kósza gondolat indított el bennem.

Hirdetés

Ülök a parton, nézem a csillogó vizet. Nézem, ahogy egy falevél átadva magát a hullámoknak lebeg a víz tetején. Azt hiszem én is lebegek, felemelkedek és hagyom, hogy a langyos szellő vigyen messze, nagyon messze, ahol talán megtalállak. Kereslek, de sehol nem talállak. Eltűntél, talán örökre, talán csak megbújtál egy fa árnyékában. Azt hiszem, többé nem látlak már.

És újra az a ködös őszi este. Amikor elmentél. Nem láttalak azóta, de pontosan emlékszem rá, emlékszem a szemedre és a vágyra egy érintés után. Ezernyi színes levél hullik le a fákról, és a szél elrepíti őket messze innen, messze a gondtalanság földjére. Lassan megkopaszodnak a fák és ijesztően sokat engednek látni a tájból. Talán pont ez az, ami hiányzik, látni azt, amitől félek.

Fázom, de hihetetlen nyugalommal sétálok el amellett a ház mellett, ahol utoljára láttalak. Eltelt egy év mégis rabja maradtam az utolsó pillanatnak.

Ó, ezek az őszi esős napok. Elindulok, átfúj rajtam a dermesztően hideg szél. És Te vársz rám. Pont ugyanúgy, mint akkor. Nem is értem miért vagyok itt. Átölelsz, és újra érzem azt a tüzet, mint azelőtt a ködös este előtt. Megmelegszem karjaidban, könnyeimet a hideg őszi eső mossa le az arcomról. És Te még mindig ölelsz, szótlanul. Igen, én sem tudok megszólalni, csak nézlek, mert az egykoron homályos kép újra tiszta lesz és örökké az is marad. Megsimogatod arcom, még mindig nem szólsz semmit. Szemedben látom a fájdalmat, amit büszkeséged okozott. De Te mit látsz az én szememben? A hihetetlen megnyugvást tükrözi szemem, hogy újra itt vagy. És még mindig csak ölelsz, mintha soha nem akarnál elengedni. A boldogság könnyei sorra gördülnek le az arcomon, egyre édesebb és édesebb. Most már ez az a varázslatos pillanat, amiért élhetek.

Úgy éreztem folytatnom kell - hát folytattam. Azért nem publikálom külön mert ehhez tartozik, legalábbis én így érzem.

Este van, a lámpa megvilágítja a fákat és árnyékuk táncol a szoba falán. Itt vagy, itt vagy mellettem, szíveddel melegíted át szívem. Bár soha ne érne véget ez a pillanat. Szemedben elveszek és újra szerelmünk szárnyán repülök, el messzire innen, ahol csak Te létezel és én. Elmosolyodsz. És ahogy arcodra nyugalmat árasztó vonásokat fest a mosoly én is megnyugszom. Tudom, hogy nem tart örökké a pillanat, arcomra kiül a félelem, karodba temetkezem. Ha tehetném megállítanám az időt, ezt a pillanatot élném újra és újra át. Hiszen Te is félsz, látom. Megsimítom arcod, látod, máris megnyugszol és együtt nézzük tovább az árnyakat a falon.

Kéz a kézben sétálunk. Én inkább lebegek, hiszen melletted lehetek. Nézd csak! Ott ni – bizony ott. Látod milyen szépek és boldogok? Öregek már, de mégis úgy ölelik egymást mintha először találkoztak volna. Gyönyörű, ahogy a férfi több tíz év nyoma után is az imádott nőt látja feleségében. És a szerelem, igen, nem múlt el. Nem hagyták kialudni a tüzet. Belepirulok és elképzelem magunkat ahogy jópár év múlva így öleljük egymást. Közelebb érünk. Látod a szemüket? Csillog mint a gyémánt, csillog mint a friss hótakarón a kósza napsugár. A szemükben a boldogság csillog, a feltétlen szeretet lángja csillan, az odaadásé. Válladra hajtom fejem, leülünk és belemerülünk a hegyek adta csodálatos táj szépségeibe. És havazik, sok apró és különböző forma hullik az égből.

Miközben Rád várok, elterelik gondolataim az ünnepi fények. A fenyő illata tölti be a szobát. És a sok csillogó gömb csak úgy hívogatja tekintetem. Ünnep van, de nem csak ma. Minden nap ünnep amit Veled tölthetek. Egy angyal mosolyog rám a fáról, pont úgy ahogyan Te mosolyogsz. Angyal vagy, az én angyalom. Megérkezel. Belépsz az ajtón és élettel teli lesz a ház. Fázol. Leülünk a kandalló elé, és együtt merülünk el a tűz táncában. Ajkunk összeér, átfut rajtam a mindent betöltő melegség. Szeretlek. Rám nézel és megkérded boldog vagyok-e?! Igen, boldog, mint a kismadár a fán az ablakod előtt, aki csodaszépen dalol, mint az arcodra hulló hópehely, boldog, mert Veled lehet. És Te boldog vagy? Nem szólsz semmit, csak rám nézel és mosolyogsz. Nyugalmat árasztasz, boldogító nyugalmat.

Elolvad a hó, az első virágok kinyílnak, ahogy az én szívem is virágzik. Ugye érzed? Ha el kellene mondanom mit is érzek valójában, minden szó kevésnek bizonyulna. Most nem vagy itt, de éjjel felnézek a csillagokkal teli égboltra és kiáltom, hogy szeretlek. Remélem meghallod és nem lesz olyan nehéz ez a külön töltött idő. Magamra terítem inged. Ó, érzem rajta az illatod és újra végigfut rajtam a melegség. Kinézek az ablakon, látom a város buja fényeit. Annyira nyugodt ilyenkor. Azt hiszem sétálok egyet, kabátom alatt a Te inged. Itt vagyok a parkban, tudod, ahol újra találkoztunk. Hideg van, dermesztően hideg. Félek, hogy elveszítelek, félek Nélküled ebben a nagy világban. A fák árnyai is rémisztőek, mintha elragadnának Tőled. És a szél, csípi arcom. Haza kell jönnöd, a világ nem olyan szép és andalító, mint Veled.

Már csak pár perc és hazaérsz. Gyermeki izgalmamban lelököm a poharat az asztalról. Ezernyi apró darabra hullik szét. Ennyi lenne? Ennyi lenne a mi életünk is? Egy óvatlan mozdulat és az is szerte-szét hullana? Még mindig félek. Belépsz az ajtón. Látok valami furcsát az arcodon. De Te megnyugtatsz, hogy nincs semmi baj. Egymást átölelve adjuk át magunkat a dallamoknak. Simogatsz, mintha selyemmel lenne borítva kezed. Hallod milyen lágy és dallamos a zongora? Olyan lágy ahogyan Te érintesz engem, ahogyan Te csókolsz, amilyen a hangod, az illatod. Nyugodt, mint amilyen Te vagy, mosolyogtató a dallam. Ez az a pillanat, amikor az érzésekkel és vágyakkal együtt átadjuk magunkat az éjszakának.

Melletted ébredem. Csak nézem, ahogy az álmok világában járod utad. Még ilyenkor is a Tőled megszokott nyugalmat árasztod. Ha tudnád ilyenkor milyen angyali az arcod, olyan mint amikor mosolyogsz. A félelmem elszáll, ahogyan a város fényei is megszűnnek a hajnali napsugarak érkezésével. Kinyitod szemeid, mosolygok, de nem nézel rám. Fejed elfordítod. Biztosan még fáradt vagy. Oldalamra dőlök én is és Te akkor hozzámbújsz. Átölelsz. Én pedig azt kívánom bárcsak ilyen lenne minden reggel. Pár perc múlva már készülsz, szólsz hogy el kell menned. Nem is kérdezek semmit, még az ébredés pillanatát élem. Egyedül maradok, visszafekszem és újra meg újra átélem az éjszakát, a reggelt, az ölelésed.

Az a pár perc amit ma együtt töltöttünk varázslatossá tette a napom. Elindulok a partra ahol sok időt eltöltöttem akkor, tudod a ködös esténk után. Azóta annyi minden történt, mégis valami szorít belül, szét akar szakítani. A tó tükrében meglátom magam. Akkor eszembe jut mi az. Miért nem mondtad soha hogy szeretsz? Én számtalanszor suttogtam füledbe, de én sosem hallottam. Talán nem szeretsz? Talán félsz tőle? Szükségem van Rád és arra hogy szeress. Ismerlek, tudom hogy elcsépeltnek találod a szót. Mégis miért nem mondtad ki soha nekem? Nem vagyok érdemes rá? Én annak érzem magam, vártam Rád, őriztem a lángot az utolsó halványan izzó hamuig. Érzed Te is, hogy ki kell mondanod. Érzed, hogy választanod kell egy utat, vagy felém, vagy másvalaki felé. De ne félj, a szíved jó helyen lenne nálam. Vigyáznék rá, mint anya a gyermekére. Melengetném, dédelgetném, ha az enyém lehetne.

Elmondtam Neked mi az ami hiányzik. És Te kimondtad amit hallani akartam. Ennyire üresnek szavaid még sosem hallottam. Ijesztően üres és semmitmondó. És ezt épp így látod Te is. Fáj, nagyon fáj, hogy ennyit ér Neked. Kérlek menj el. Magányra van szükségem. És ahogy az esőcseppek lehullanak, az én könnyeim is ezerszámra potyognak a szememből. Most az én szívem is olyan mint a pohár volt akkor. Millió darabra hullik szét. Tudom, hogy a furcsaság az arcodon is emiatt volt, tudom hogy tudtad ki kell mondanod. És a reggeli mozdulatod is. Azóta nem tudtál a szemembe nézni. Nem, nem. Hiába hívsz, nem fogom felvenni, hiába írsz, nem kapsz választ és hiába csöngetsz az ajtómon, nem vagyok itthon, én nem, talán egy halvány árnyékom az aki még itt él. Az árnyéka annak az embernek aki szeret.

Ki kell mozdulnom, nem sanyargathatom saját magam így. Séta közben cikáznak a gondolataim. Az együtt töltött hónapok alatt egészen megfeledkeztem magamról. Mindenről és mindig csak Te jártál az eszembe. Lehet, hogy pont ezzel én rontottam el. Nézem a hattyúkat. Milyen kecses és büszke mind. Látom ahogy a két hím harcol a hattyú hölgy kegyeiért. Te miért nem harcoltál értem? Miért nem harcoltál a szerelemért? Ha tudnád mennyire hiányzol. Körbenézek, elsétál mellettem egy fiatal pár, mi is ilyenek voltunk, nevettünk, öleltük egymást. Arrébb egy padon még egy pár, hogy szeretik egymást...Látszik, szépek. És újra feltűnik az idős pár. A szemük most talán mégjobban csillog, mint akkor. Egymásba kapaszkodva sétálnak el lassan mellettem. Őrülten hiányzol. De talán így jobb lesz. Neked.

Hazaindulok. Kellemes meleg van, olyan mint amikor átöleltél. És a szűk kis utcákon egyszer csak meglátlak Téged. Lehajtott fejjel lépsz egymás után. Egy pillanatra megállok. Sosem láttalak még ilyennek. Közeledsz, azon gondolkodom, hogy mit is mondhatnék Neked. Még mindig nem veszel észre. Felemeled a fejed és pont a szemembe nézel. Ködös a tekinteted. Megállunk egymással szembe, megfogod a kezem. Én nem szólok semmit, könny szökik a szemembe. És Te még mindig csak nézel, mélyen a szemembe, mintha ezzel próbálnál üzenni valamit. Nem értem, vagy nem is akarom érteni az üzeneted lényegét. Ez a pillanat így tökéletes ahogy van. Átölellek, hiszen borzasztóan hiányoztál már és Te akkor remegő hangon kimondod – Szeretlek.

Hirdetés

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.