A 90-es évek második fele, avagy a PC diadala
A kis "konzolos" kitérő után térjünk vissza a fő csapásirányra. Az idő szép lassan elérkezett 1995-höz, általános iskola ötödik év, és végre hivatalosan is járhattunk számtech órára. Azon felül, hogy továbbra is toltuk Amigán a Mortalt, vagy C64-en a Batmant, végre igazi PC-k közelébe juthattunk. Működő PC-k közelébe.
Jó kis fekvőházas Olivetti gépek voltak a számtech termekben, és legalább 4 gépen a Sango Fighter nevű játék is fel volt telepítve. Az órák között a kiválasztottak játszhattak vele.
A kiválasztási folyamat egyszerű volt, a számtech órák előtt alaposan elvertük egymást, és aki talpon maradt, na az Sangózhatott.
Jómagam már akkor is utolsó előtti voltam a tornasorban, és hamar kiderült, hogy nem vagyok jó bokszban sem, ellenben hamar megtanultam a nálam két fejjel magasabbakat is prímán felrúgni, és hát földharcban már jó voltam. :)
Szóval nagyjából mindig Sangóztam. :)
Sango Fighter
Persze nem csak a Sango volt az egyetlen játék, szintén nagy kedvenc volt a Tank Wars, még ha néha az ember egy-egy rossz mozzanatnak hála magát is atomozta telibe. :)
1997-ben számtech szakkörös lettem, de bevallom csak azért, mert csak a szakkörös gépeken volt Wolfenstein 3D. Nah ott aztán lehetett zúzni.
Atya ég, mennyit toltam azt a játékot. Ironikus módon sosem tudtam végigjátszani, csak jó 8-9 évvel később, mikor a spanom 386-os (vagy 486-os?) PC-jét nosztalgiából levettük a szekrény tetejéről.
Hú, valami régi mentéstől órákig hadakoztunk négykezesbe (valaki játszott, a másik meg nyomkodta az örök élet, örök lőszer csalást – ILM, ha még rémlik valakinek).
Hú de kinyírtuk Hitlert... :)
1998, immáron középsuli, és belép az életünkbe a Doom, később a Duke Nukem. Életre szóló élmények voltak a számtech órák előtt vagy a szüneteiben, vagy tanítás után a 6-8 fős multiplayer meccsek. Aréna, tápolás, kispisztoly partyk.
Mindenki lő mindenkire. Ez volt a hőskor.
2000 – ha rövid ideig is – nagy fordulatot jelentett az életemben. Faterom (Németországból, német BIOS-szal, hogy enné meg a radai rosseb) hozott nekem egy csúcs PC-t.
Minden haverom még Pentium I-essel tolta otthon, nekem már PII 366-osom volt. Egyszerre váltam az osztály népszerű és nagyon utált tagjává. Már úgy kocka körökben, persze.
És csak hogy fenntartsam a népszerűségemet, mikor egy évvel később (vagy talán még annyi se volt) végre a legnagyobb kockák is eljutottak oda, hogy PII 366-ra frissítettek, én kaptam egy PIII 500-as gépet. Jó kis Asus V3800-as VGA-val, aminek akkor a csodájára járt a fél világ. :)
Amit aztán RAM-ból is hamar felturbóztam. Sajnos mikor a 32 megabájt RAM-ot bővítettük, pont akkor dőlt össze valami RAM gyár Japánban, így végül jóval drágább lett a bővítés, mint terveztük.
Nagyon vicces volt, az ember hétfőn kinézi a Budapest Piac újságban az új, friss, finom ropogós 128 megás (úr isten, megás!!) RAM-ot, lebeszéli az ősökkel, majd másnap olvassa az újságban, hogy összedőlt a gyár, és pénteken már úgy megy megvenni, hogy 60 ezer forint helyett 97 ezer. Jáj...
Egyéb iránt az új gép olyan szofisztikált csemegékkel is el volt látva, mint például a ZIP drive.
Valószínűleg az olvasók 90%-a nem tudja mi az. Lényegében egy floppy jellegű dolog, csak kicsit vastagabb volt, és 100!! megabájtos tárolókapacitást kínált. Kb. a világon senkinek nem volt ilyenje. Hú de menő voltam vele. Főleg, mikor az iskolába bevittem egy lemezt, hogy majd a rendszergazda felteszi nekem rá a DOOM II-t. A suliban egy darab ZIP drive volt. Ami soros porttal volt a rendszergazda gépéhez kötve. Szóval felmásolta nekem a DOOM-ot. A shareware verzió mind a 17 (?) megabájtját. Alig tartott 2,5 óráig. Jelzem ekkor még nem volt mobiltelefonom. Még telefonkártyával nyomtuk, ami épp le volt merülve. Azt a le***ást, amit otthon kaptam, mikor 5-re hazaértem...
Hát nem tettem ki a mikulásnak.
ZIP Drive
No de vissza a gépre. Új gép, jó gép. Szükség is volt az új gépre, mert addigra az iskolában is lecserélték őket, és az új gépekre már fel lehetett telepíteni az Unreal Tournamentet.
Ez volt az első olyan játék az életemben, ami teljes egészében 3D-s volt, és valóban három tengely mentén kellett nézelődni, méghozzá nem billentyűzettel, hanem egérrel. Hátőőő... nem ment túl jól. Hogy finoman fogalmazzak.
Mindig is ötös voltam tesiből, csak három játékba nem akartak soha beválasztani. A fociba, a kosárba és a kidobósba. Ezúttal az UT is felkerült a listára, ahol DarkCube-ot utolsónak, szájhúzogatva válogatják be.
Szerencsére ez nem tartott sokáig, mert amint lett gépem, minden nap előtte ültem egy 3-4 órát, órácskát, és gyakoroltam, gyakoroltam, gyakoroltam. Ennek hála elég hamar előbb utolértem, majd le is hagytam a többieket, és idővel én voltam az, aki csapattagokat válogat maga mellé.
Hát igen, elég nagy volt a kontraszt a kezdeti énem – aki a rakétavetővel többnyire magát lőtte lábon az ellen helyett – és az új, "Advanced" DarkCube között, aki a LavaGiant falairól ugrálva 3 headshotot is kioszt a sniperrel (outscoped) míg földet ért (na jó a korrektség kedvéért tegyük hozzá, anti grav boots-ban. Anélkül csak kettőt.). :)
Itt kentem el először Xant...
Alázom a botokat...
Persze nem csak az UT volt az egyetlen játék.
Az ASUS VGA mellé kaptam egy Incoming és egy Turok nevű játékot, ÉS, FIGYELEM, egy 3D-s szemüveget. Az Incoming afféle ufós játék volt, annyira nem kötött le, de a Turok nagyon is. Turok egy dinoszaurusz vadász volt. Talán ekkor szerettem bele az íjászatba, hisz van annak romantikája, mikor az ember nyíllal fejbe lő egy T-Rexet?
Ezen felül a korszak feledhetetlen klasszikusa a Star Wars – Shadow of The Empire. Úr isten! Az a játék a valaha készült legjobb SW játék. ÉS, ÉS, akár hiszitek, akár nem, 3D-ben is lehetett játszani. A villogós szemüveg teljesen jól együtt tudott működni a 100 Hz-es CRT monitorokkal. Oké, vezetékes volt, de ez senkit nem zavart.
Talán a bevezetőből kitaláltátok, hogy elég nagy Star Wars fanatikus vagyok (Star Wars értsd eredeti trilógia, minden más szégyen, istenkáromlás, és ejtve), és bizony 3D-s filmet is láttam már 1994-95 környékén (talán) a Sport Moziban (még a piros-kék papír szemüveges, fél órás, 3D-s természetfilmeket), mégis, sosem leszek képes elfelejteni, szinte az agyamba égett, ahogy a Hoth pálya utolsó részén bejön az AT-ST, és a kamera 3D-ben körbeforogja.
Én akkor majdnem elájultam a gyönyörtől... Avatár ide vagy oda (amit vagy 4-szer láttam moziban) azóta se volt ilyen brutálisan jó 3D-s élményem. Soha.
AT-ST... na most ezt képzeljétek el 3D-ben...
Szóval amint az látható, kezdtem magam elég komolyan belevetni a gémerkedés világába, sajnos azonban ez a szép időszak nem tartott túl sokáig, mert – hogy, hogy nem – a 4,5-es átlagom 3,5 alá esett, és a szüleim kitalálták, hogy "biztosan a PC az oka", így fater elvitte a PC-t a saját irodájába, így csak hétvégéken mehettem be játszani.
Ekkor egy másik időszámítás kezdődött. Szinte minden szombaton reggel 10-től éjfélig bent játszottam, idővel Aput is megfertőzve a Red Alerttel, hogy aztán felváltva üssük és atombombázzuk szegény szövetségeseket.
Red Alert 2... amikor nem a Kirovoktól fáj a fejed...
Végül is napi 10-15 órát ülni egy 100 Hz-es CRT monitort előtt nem olyan vészes, kóla, kávé, egy doboz Algopyrin és ki lehetett bírni. :)
Néha még vasárnap is fájt a fejünk, de kit érdekel.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
