Korunk rákfenéje az annyira „divatos” pánikbetegség került a minap szóba. Egy kedves ismerősöm panaszolta, hogy a párja már egy ideje ebben a betegségben szenved. Megvigasztaltam, hogy ismerem a jelenséget, mármint a „másik oldalt”, nekem is volt a családomban egy pánikbeteg.
De most, hogy felhoztuk a témát a régi emlékek elemi erővel törtek rám. Nem volt egy kellemes érzés.
Rengeteget olvastam a témában annak idején, de belefáradtam. Nagyon kevés információt kaptam arról, hogy egy családtag hogyan segíthet a betegségben szenvedőnek. Sok, sok türelem. Ez volt mindennek a lényege. De hát az is elfogy egyszer! Egy idő után pánikszerűen menekültem a kapcsolatból, mert nem sok hiányzott hozzá, hogy teljesen megőrüljek. Egyszerűen az idegeim összemorzsolódtak, és eljött egy pillanat, hogy: Ennyi és nem tovább!
Nem akarom részletezni, de nem volt könnyű döntés. Ma már tudom, hogy legnagyobb jót tettem neki ezzel. Egy féléven belül ki jött a betegségéből, amit mellettem nem tudtam elérni.
Érdekes módon, azokon az embereken nem jelentkeznek a betegség tünetei, akik a mindennapi életben maradásért küzdenek. Ezért is ért váratlanul, amikor saját magamon is felfedeztem az első tüneteket.
De erősen bízok önmagamban, hogy velem aztán ilyen nem történhet. És nem is fog! Továbbra sem értem meg a pánikbetegeket, hogy miért nem tudnak változtatni az életükön.
Nem mondom, hogy ez olyan egyszerű, de a szükség oly sok mindenre rávitte már az embereket.
Mindenesetre kíváncsi lennék olyan emberek véleményére, akik szintén a „másik oldalon” állnak. Ők hogyan gondolják, élik meg a hétköznapokat.