Se szeri, se száma azoknak az eseteknek, amikor az egyik oldalon a balszerencse, a másikon ezzel egyidőben - nyilván - a szerencse segítette, vagy hátráltatta valamelyik harcoló felet. Ez minden harcmezőn igaz, legyen szó szárazföldi ütközetről, légi összecsapásról, vagy tengeri csatáról. Régi olvasók bizonyára tisztában vannak vele, hogy e területen én "hajókban" utazom, vagyis olyan szerencsés vagy kevésbé szerencsés eseteket fogok megemlíteni, amelyben hadihajók valamilyen kulcsszerepet játszottak. Érdekes módon a pech sokkal gyakrabban vonult fel a háborút elveszítő nemzetek oldalán, mintsem a másikon - természetesen nem ezért veszítették el a háborút, de egy-egy összecsapást igen.
HMS Glorious
A csúnyácska hajó csatacirkálóként kezdte a szolgálatát a Courageous-osztály tagjaként, 1916 tavaszán bocsátották vízre.
A csatacirkáló hajótípus John Arbuthnot Fisher ötlete volt: olyan nagy hajót szeretett volna, ami gyorsabb a nála erősebbeknél és erősebb a nála gyorsabbaknál. Ennek persze meglett az a következménye, hogy mivel a fegyverzet azonos volt a csatahajókéval, a tengernagyok többnyire beállították ezeket a hajókat a csatasorba, ahol nem tudták kihasználni sebességi fölényüket, de gyengébb páncélzatuknak köszönhetően sebezhetőbbek voltak nagyobb testvéreiknél.
Fisher másik nagy ötlete az "all big gun ship" volt - a Dreadnought. Ő ezt a hajót tényleg úgy képzelte, hogy csak nagy kaliberű ágyúk vannak rajta, semmi más. Ezt azonban nem tudta keresztülvinni, így a Dreadnought kapott kiegészítő másodlagos fegyverzetet.
A Glorious-t később átépítették egy kísérleti hajótípus egyik első képviselőjévé - repülőgép-hordozóvá. Ebbéli minőségében sem lett sokkal szebb, hordozóként is csúnya volt.
Testvérhajóját, a Furious-t használták először hordozóként, ott is próbálták meg az angolok az ideális felépítést megtalálni. Elsőként a hajó orrán és a tatján építettek le- és felszálló fedélzeteket, középen pedig meghagyták a parancsnoki hidat. A felszállást még csak-csak megoldották a pilóták, de landolni nemigen tudtak. Ezután a hidat úgy helyezték el, hogy a repülőfedélzet felett legyen, de a híd olyan légörvényeket keltett, hogy minden leszállási kísérlet zuhanással ért véget. Végül a repülőfedélzet két fele összeért, a hidat pedig áthelyezték a jobb oldalra, így tulajdonképpen megalapozva a típus végleges formáját.
HMS Glorious. Fotó: wikipedia.org
A Glorious tényleges harci egységként vett részt a második világháborúban, előbb a Mediterrániumban, majd az Indiai-óceánon, majd 1940 tavaszára visszahívták Scapa Flow-ba. Több alkalommal is támogatást nyújtott a Norvégiában harcoló csapatoknak, majd segédkezett a kimenekítésükben is. A nyár elején Észak-Norvégia térségében adott támogatást a saját csapatoknak, majd június 8-án engedélyt kapott az önálló visszatérésre Skóciába.
Az angolok előtt ismeretlenül a németek belekezdtek a Juno műveletbe: a Csúnya Ikrek és az Admiral Hipper, valamint 4 romboló feladata volt Harstadnál megszakítani az angolok utánpótlási vonalát, így támogatva a Narvik elleni szárazföldi akciót. Marschall tengernagy Trondheim magasságában leválasztotta a cirkálót és a rombolókat és tankolni küldte őket Trondheimbe, a két gyors csatahajó pedig folytatta az utat Harstadba. Odaérve Marschall üres kikötőt talált, semmi nyoma nem volt utánpótlásnak, eszközöknek, embereknek. Tanácsot kérve rádióüzenetet küldött a flotta főhadiszállására, de csak az eredeti parancs megismétlését kapta. Marschall úgy viselkedett, mint egy igazi parancsnok: eszében sem volt lövetni az üres kikötőt - aminek valószínűleg erős motivációcsökkentő hatása lett volna a tengerészekre -, hanem más zsákmány után nézett, mivel megérzése szerint angol hajóknak kellett a közelben lenniük. Az angoloknak szerencséjük volt, ugyanis nem a modern, új Ark Royal-t találták meg a német nehéz hajók, hanem a Glorious-t, este 6 előtt. Negyed 7 táján a Scharnhorst első sortüze 24-26 km távolságból eltalálta a Glorious repülőfedélzetének közepét, így az nem tudott repülőket indítani. A két brit romboló próbálta előbb elrejteni a sérült hordozót, majd szembefordultak a német hajókkal. Mindkét romboló elsüllyedt, de a Scharnhorst komoly sérülést szenvedett egy torpedótól, Marschallt pedig kirúgták hazatérése után, mert nem követte a parancsokat. (Erre mondták az angolok: "parancsot követni egy hülye is tud, ahhoz nem kell tengernagynak lenni". Kivételesen egyetértek velük.)
Hirdetés
A lőtáv, ahonnan a német hajó eltalálta a Glorious-t, abban az időben extrém nagynak számított; egyetlen hasonló történt a Földközi-tengeren: a Warspite találta el az egyik olasz csatahajót 24 km távolságból. Közös a két esetben a nyugodt tenger - ez is extrém az Atlanti-óceán északi részén -, valamint a kiváló látási viszonyok.
HMS Hood
A világ talán leghíresebb, legismertebb és pusztulásáig a legnagyobb hadihajója. A Royal Navy a jütlandi csatákban elveszített csatacirkálók pótlására kezdte el a hajó építtetését 1916 szeptember 1-én, az Admiral-osztály részeként, a Clyde torkolatánál lévő Brown hajógyárban. Mivel azonban 1918-ban a Nagy Háború véget ért, az osztály másik 3 hajóját törölték és a Hood egyedül épült meg, mint a Queen Elisabeth-osztály javított változata. A hajót elkészültekor a csatacirkálók közé sorolták hivatalosan, noha Sims tengernagy "gyors csatahajó"-nak emlegette. A hajó több világ körüli utat is tett, végigjárva az akkor még létező brit gyarmatbirodalmat. Keskeny, karcsú hajóteste, a hajó vonalvezetése méltán vívta ki a fedelzetre látogatók csodálatát. Ugyanakkor ennek a hajótestnek hátránya is volt. Lehetővé tette ugyan a 33 csomós sebesség elérését, de ilyenkor a hajó tatja meghempergett a vízben, a legénység a "világ legnagyobb tengeralattjáró"-jaként emlegette. A nagy sebesség a hajó tatja mellett mély hullámot vetett, ami benyúlt a vízvonal alá.
Minden haditengerészetnél létezik egy "pokolhajó", amelyen a legrosszabb szolgálni. Ehhez az kell, hogy a kapitány és a tengernagy egyszerre toroljanak meg kisebb szabályszegéseket túl szigorúan. Nos, a Hood életében is volt egy szakasz, amikor ő volt a Royal Navy pokolhajója, olyannyira, hogy a legénység kis híján fellázadt, pedig a zendülés nemigen volt divat a brit flottában. A legénység szerencséjére azonban mind a kapitányt, mind a tengernagyot leváltották - nem a pokolhajó státuszért, hanem mert néhány évente ez megtörtént minden hajón.
HMS Hood, a háttérben a HMS Repulse. Fotó:wikipedia.org
A különböző protokolláris feladatok miatt a háború előtt már nem került sor a hajó modernizálására és felújítására, utána pedig már a harci feladatok miatt nem nélkülözhették a hajó szolgálatait a britek. A második világháború kitörése után az Izland és Feröer-szigetek közötti átjárót őrizte, majd a Force H zászlóshajója lett Gibraltárban. Az első komoly harci megbízatást is itt kapta. Franciaország gyors veresége után a francia hadihajók az afrikai gyarmatbirodalom kikötőibe menekültek és noha Hitler kijelentette, hogy nincs szándékában felhasználni azokat a háborúban. Mondjuk ha akarta, se tehette volna, mert legénység aztán végképp nem lett volna ezekre a hajókra, plusz később üzemanyaggal sem tudta volna ellátni őket - még a sajátjait sem. Churchillt azonban ez nem érdekelte, parancsot adott a mediterrániumi flottának, hogy ha a rábeszélés nem segít, semmisítsék meg a francia hajókat Mers-el-Kebirnél. Sok tárgyalás után a brit hajók tüzet nyitottak, harmadik sortüzük telibe találta a Bretagne csatahajó lősszeraktárát, felrobbantva a hajót. További sortüzek találatokat értek el a Dunkerque-ön és a Provance-en, noha ezek nem voltak súlyosak. Mindeközben a füst leple alatt a Strasbourg csatacirkáló kikerülte az angolok aknazárját és kilopózott az öbölből, majd teljes sebességgel Toulon felé indult. Az első világháborús Valiantnak és a Resolutionnek esélye sem volt utolérni a gyors hajót, erre csak a Hoodnak lett volna esélye. Egy darabig zajlott az üldözés, azonban a Hood elmaradt felújításai most ütöttek vissza: a gépeket túlerőltették és gőzrobbanás miatt aztán már esélyes sem volt utolérni a gyors francia hajót. Másnap még az Ark Royal gépei komoly sérülést okoztak a Richelieu csatahajónak. Ezeknek az akcióknak olyan rossz visszhangjuk volt a franciák körében, hogy az angoloknak majdnem sikerült ellenséget csinálniuk a franciákból.
Augusztusban a hajó visszatért a hazai vizekre, a szokásos és unalmas őrjáratokra, az óceánra kitörni készülő német hajókra vadászva. 1941 elején egy rövid javításra küldték, ez azonban nem helyettesíthette a rendes felújítást, amire aztán már nem is kerülhetett sor.
Az Admiralitás információt kapott arról, hogy a németek vadonatúj csatahajója, a Bismarck elindult az Atlanti-óceánra a Prinz Eugen nevű, Hipper-osztályú új nehézcirkáló társaságában. A cirkáló némileg nagyobb volt a Hippernél, de szignifikáns különbségek nem voltak az osztály névadójához képest. A két német hajó Norvégia mentén kifutott az északi vizekre Lütjens tengernagy parancsnoksága alatt, hogy aztán a három átjáró valamelyikén kijussanak a szövetséges konvojok közé, amelyeknek a megsemmisitésével tervezte Hitler térdre kényszeríteni Angliát. A Bismarck feladata az volt, hogy magára vonja a konvojok kísérőhajóinak a tüzét, miközben a cirkáló lángoló ronccsá változtatja a konvojt ágyútűzzel és torpedókkal.
A németek a Dánia-szorost választották, ahol korábban Lütjens már sikerrel átcsúszott a Csúnya Ikrekkel, most azonban nem volt szerencséjük: Izland mellett a Home Fleet cirkálói, a Norfolk és a Suffolk kiszúrták a dél felé igyekvő német hajókat, majd követni kezdték azokat, elsősorban a Suffolk radarjára támaszkodva. Az angolok nem akartak összecsapásba keveredni a nyilvánvalóan erősebb ellenfelekkel, így a radartáv széléről kezdték el követni Lütjenséket. Természetesen a Home Fleet minden hajóját riasztották, hogy elfogják a német hajókat. A Home Fleet parancsoknoka, John Tovey érdekes dilemma elé került: a hazai kikötőkben négy nehéz hajó állt rendelkezésére: saját hajója, a King George V, annak testvére, a vadonatúj Prince of Wales, a Hood és a Repulse csatacirkáló. Utóbbi már öreg hajónak számított, nagyon gyenge páncélzattal. Tovey-nak döntenie kellett: vagy a két csatacirkálót állítja párba, ami nagy sebességet biztosít számára, de - legfőképpen a Repulse miatt - nagyon gyenge védettséggel rendelkeznek, vagy a rutinos Hood mellé állítja Prince of Wales-t, ő maga pedig a Repulse társaságában indul az ellenség nyomába. Végül az utóbbi mellett döntött: erősebb csatacirkáló-gyengébb csatahajó és erősebb csatahajó-gyengébb csatacirkáló párosokba állította nehéz hajóit és magával vitte még az új, Victorious nevű repülőgép-hordozót is. Ekkoriban a britek még nem ismerték fel az utóbbi típus jelentőségét, így beállították a nehéz hajók csatasorának a végére a hordozókat, majd az ütközet közeledtével leválasztották onnan.
További problémát jelentett a Prince of Wales állapota. A hajó márciusban állt szolgálatba, de a konstrukciós és építési hibák, a hajó rendes tesztelésének hiánya, valamint a legénység képzetlensége nem könnyítette meg a helyzetét.
A német hajók a tengeralattjárók elleni védekezésül krajcoltak, azaz asszimetrikusan cikkcakkoztak a hajóikkal. Ennek az lett a következménye, hogy a Suffolk egy időre elvesztette őket 1941 május 23-án éjjel és mire megint rájuk talált, még nyugatabbra voltak az úszójég határán. Ezt hallva Holland tengernagy - a Hood-kötelék parancsnoka - irányváltoztatás és sebességnövelést parancsolt a hajóinak. Ennek az lett a következménye, hogy már nem lehetett csatasorban támadni a németeket, hanem orr irányból kellett harcba bocsátkozni velük. Másnap hajnalban mindkét kötelék érzékelte a másik közeledését és felkészültek a harcra. A németek ugyan vonakodtak csatázni, hiszen nekik nem a brit flottát, hanem a kereskedelmi hajókat kellett elsüllyeszteniük, de a német köteléktől északra ott volt a két cirkáló, nyugatra az úszójég, keletről pedig a brit nehéz hajók közeledtek nagy sebességgel. Az angol hajók tüzet nyitottak, de Lütjens nem rendelte el a tűz megnyitását, azt végül a Bismarck kapitánya, Ernst Lindemann tette meg. A németek a nagyobb hajóra, azaz a Hoodra lőttek, az angolok tüze azonban megoszlott a két német hajó között: a Prince of Wales - helyesen - észrevette, hogy a köteléket nem a csatahajó vezeti, hanem a cirkáló, ennek megfelelően a Bismarckra lőtt. A Hoodon viszont későn vették észre a tévedést és a leadott sortüzek mind a cirkálót célozták. A parancsot ugyan kiadták a cél helyesbítésére, de azt a Hood hátralévő életéből fennmaradt pár percben már nem hajtották végre.
A nagy sebességgel haladó Hood ugyanis nagy valószínűséggel az övpáncélja alatt találatot kapott a Bismarcktól, ami átütötte a torpedóvédelmét - nem arra tervezték, hogy gránátot megállítson. Az áthatoló lövedék valószínűleg a 15 cm-es lövedékek raktára mellett robbant, ami berobbantotta a raktárat. Ez a raktár viszont a 38 cm-es raktár mellett volt, ami ettől szintén berobbant. A Hood óriási robbanással kettétört a szemtanúk szerint, legénységéből mindössze hárman maradtak életben - ma már nincsenek köztünk ők sem. Később egy expedíció megtalálta a tenger fenekén a roncsot, de a hajó nem két, hanem három részre szakadva fekszik ott. Vagy a robbanás elterjedt előre a szellőzőrendszerben - bár elvileg védve van ilyesmi ellen - és berobbant az első raktár is, vagy a tengerfenéknek ütközve szakadt szét.
HMS Prince of Wales
Nem teszem teljesen külön fejezetbe, de ebben a csatában volt egy mozzanat, amikor az angoloknak egészen elképesztő szerencséjük volt, közvetlenül a Hood borzalmas végzete után.
A brit csatahajó nem volt túl jó konstrukció (a testvérhajói sem), de ráadásul olyannyira korán vetették be, hogy a Vickers gyár mérnökei is a fedélzeten voltak, készen a sorozatosan meghibásodó ágyúk kijavítására - nem unatkoztak. A Hood pusztulása után mindkét német hajó átirányította a tüzet a Prince of Wales-re, amely összesen 7 találatot kapott, amely után visszavonult az ütközetből.
A hét találat egyike utat talált a Prince of Wales egyik lövedékkezelő helyiségébe, ami a lőszerraktárak tőszomszédságában volt. Méretéből fakadóan teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a német cirkáló egyik lövedék okozhatta volna a csatahajó pusztulását akkor és ott, ami sem előtte, sem azóta nem történt meg: ágyútűzzel cirkáló még nem süllyesztett el csatahajót. Az angoloknak azonban szerencséjük volt, a gránát nem detonált, így végül a tengerbe lökték.
KMS Bismarck
Németországot az első világháborút lezáró "békeszerződések" letörölték a tengeri hatalmak térképéről, Vilmos császár kedvenc játékszerei a Scapa Flow mélyére süllyedtek. A "békeszerződések" - csak arra voltak jók, hogy elhintsék a következő háború magvait - csak annyit engedtek meg Németországnak, hogy a partjait védelmezze partvédő páncélosokkal, illetve néhány cirkálót a gyarmatokkal való kapcsolattartásra. A partvédő hajókat ugyan lecserélhették, ha elérték a 20 éves kort, de a helyükre csak 10000 tonnás hajókat építhettek. Ez leginkább a cirkálók kategóriája volt, nem a csatahajóké. Ennek ellenére a német mérnökök kiváló munkát végeztek - megszülettek a "zsebcsatahajók", ahogy az angolok nevezték ezeket a hajókat. A hajó méretei és páncélzata egy nehézcirkálóé volt, a lövegei viszont a 203-210 mm-es helyett 283 mm-esek voltak. Ezeket két háromágyús lövegtoronyban hordozták a hajók - egyet a taton, egyet az orrfedélzeten. Ezekkel a hajókkal Németországban újraindult a nehéz hajók építése.
Mivel Németország nem volt a washingtoni flottaszerződés meghívottjai között, nem is írta alá a korlátozásokat. (Anglia persze igen és ezzel önként és dalolva nyírta ki saját nehéziparát. Az aláíró felek - tévesen - a csatahajókat okolták a Nagy Háború kirobbanásáért.) Ellenben a versailles-i békeszerződés tartalmazta a flottára vonatkozó korlátozásokat és ezt a demokratikus Németország be is tartotta, ellenben Hitler hatalomra kerülésével ez kétségessé vált. Végül a diktátor bejelentette, hogy a továbbiakban Németországra nem vonatkoznak ezek a korlátozások és ezzel elkezdődhetett a Csúnya Ikrek tervezése (bár egyes hírek szerint a tervezés már korábban elkezdődött). Hogy ne ismétlődjön meg az első világháborús sértődés az angolok részéről, Hitler gyorsan tengerészeti paktumot kötött a britekkel: a német flotta csatahajóinak összvízkiszorítása nem haladja meg a brit flotta ugyanilyen hajói összvízkiszorításának 35%-át, cirkálóknál a 45%-át. A tengeralattjárók esetén semmilyen korlátozás nem volt. Ezen felül a washingtoni mérletkorlátozásokat is felvették a megállapodásba.
A Csúnya Ikrek után elkezdték terveztetni a Bismarck-osztályt. Kifejezetten az északi Atlanti-óceánra tervezték ezeket a hajókat, viharos tengerekre, ködös óceánra és erősebbnek kellett lenniük mindennél, amit a potenciális ellenfelek fel tudnak vonultatni. 8 darab 380 mm-es löveg négy toronyban, mind a hajó középvonalában elhelyezve; mindkét oldalon 6-6 150 mm-es löveg és 8-8 105 mm-es. Az övpáncél 320 mm vastag, felette 145 mm a felső fedélzetig; a lövegtornyok homlokpáncélja 380 mm; a felső páncélfedélzet 50 mm, az alatta lévő 30 mm. A páncélzat teljes súlya a tömeghez képest pontosan 40%, amit semmilyen más csatahajó nem mondhat el magáról. Különlegessége a teknőspáncélzat: az alsó páncélfedélzet szélét lefelé hajtották, hogy találkozzon az övpáncél alsó részével, így egy teknős formájú páncélzat védte a hajó kritikus részeit: a lőszerraktárakat és a gépészeti rendszereket. A hajó teljesen feltöltve, menet- és harcra kész állapotban 52000 tonnás volt. Ha valaki ismeri is egy kicsit a washingtoni flottaszerződés korlátozásait, annak feltűnhet, hogy 17000 tonnával nagyobb a maximális megengedettnél. Nos, legfeljebb 7 ezerrel. A szerződés egyik klauzulája szerint ugyanis az aláíró nemzetek jogosultak 45000 tonnás hajókat is építhetnek, ha feltételezhető, hogy az aláírók közül valaki ilyet épít. Nos, mindenki azonnal feltételezte is, így automatikusan ez lett a határ. Az első 45 ezer tonnásra tervezett hajók az Iowa-osztály csatahajói lettek, teljesen felkészítve 60 ezer tonnával...
Bismarck. Fotó: wikipedia.org
A hajó első és egyetlen, végzetes útjának egy része a Hoodról szóló résznél olvasható, de mi történt utána? A Dánia-szorosban lezajlott csata után a Prince of Wales csatlakozott a németeket üldöző két cirkálóhoz, Tovey tengernagy pedig utasította a Victorious-t a torpedótámadásra. A Swordfish-ek felszálltak, "csapást" mértek a német csatahajóra, majd visszatértek. A "csapás" egyetlen torpedótalálatot jelentett a német hajó derekán, ami semmilyen komoly sérülést nem okozott a csatahajónak. Ezután a németek lerázták az angolokat és szétváltak. A Bismarck megsérült a Prince of Wales találataitól a Dánia-szorosban, ezért Franciaország felé vette az irányt üzemanyagfelvétel és javítás céljából. 1941 május 26-án volt olyan pillanat, amikor a csatahajó minden üldöző angol hajótól keletre volt, de mivel Lütjensnek fogalma sem volt arról, hogy a britek nem tudják, hol van, vígan rádiózgatott. Tovey végül utasította a Gibraltárban állomásozó H-köteléket, hogy állják útját a hajónak. Az Ark Royal Swordfish-ei felszálltak és két torpedóval eltalálták a Bismarckot. Az első találat ugyanúgy a hajó közepét találta el, mint a korábbi, de a torpedóvédelem ezúttal is jól vizsgázott. Eközben a csatahajó megpróbált kitérni balra egy másik torpedó elől sikertelenül és végül ez okozta a hajó vesztét. A hajó irányítása megbénult, bármivel is próbálkoztak, a hajó mindig elfordult Franciaországtól, egyenesen az üldözők felé, akik másnap el is hozták a hajó végzetét.
Ha a hajó előbb kezd balra fordulni, vagy egyáltalán nem fordul, valószínűleg nem ez az éjszaka lett volna a hajó által megélt utolsó...
KMS Gneisenau
Történelmi név. Mármint olyan értelemben, hogy az első világháborúban is szolgált ilyen néven hajó, egy nagy, erős fegyverzetű páncélos cirkáló, amely a testvérhajójával, a Scharnhorsttal együtt Spee admirális Távol-keleti Flottájához tartozott. Ez a német kötelék legyőzte az ellenük küldött angol cirkálókat, de a valparaisoi vereség után az Admiralitás a Falkland-szigetekre vezényelte az Invincible-t és az Inflexible-t, amelyek december 7-én értek oda, 9-én már indultak volna a német kötelék keresésére, amely azonban december 8-án megjelent a szigeteknél. Ebből a német kötelékből talán 1 hajó tudott elmenekülni, de az ekkori Csúnya Ikrek odavesztek.
Szóval a Kriegsmarine Gneisenau nevű gyors csatahajója jó történelmi alapokat örökölt és pusztán ilyen szempontból szemlélve talán azt is lehet mondani, hogy megfelelt az örökségének.
A hajó gerincfektetésére 1935-ben került sor, ami gyaníttatja az emberrel, hogy a hajó tervezése még titokban, a versailles-i békeszerződés hatálya alatt kezdődött. Korábban említésre kerültek már a német zsebcsatahajók, amelyeknek az első képviselője, a Graf Spee tényleg 10000 tonnásnak épült. Nos, amíg az angolok röhögtek és gúnyolódtak ezeken a hajókon, a franciáknak nem jutott vidám pillanat, ugyanis rájöttek, hogy ezek a hajók lesöprik az óceánról a francia cirkálókat. Ennek ellensúlyozására megtervezték és megépítették a Dunkerque-osztály két hajóját: a névadót és a Strasbourgot. Valamiért a franciák úgy érezték, hogy a zsebcsatahajók ellen szükség van 26000 tonnás csatacirkálókra...
Ez természetesen nem maradt német válasz nélkül, a francia bejelentésre elkezdték terveztetni a Csúnya Ikreket. 33000 tonna, 9 darab 283 mm-es ágyú három toronyban, kettő az orron, egy a taton. Azért ezek az ágyúk kerültek a hajókra, mert ekkor még nem volt kész a 380 mm-es löveg. Mindenesetre a két hajót úgy tervezték meg, hogy később tudják fogadni a nagyobb lövegeket és a hozzájuk tartozó lövegtornyokat, tornyonként 2 löveggel. Ezek ugyanazok a tornyok és lövegek, amik a Bismarck-osztályra kerültek. Mivel e két hajó kifejezetten a kereskedelmi hajók hajkurászására lett tervezve, torpedókat is kaptak. A második világháborús német csatahajók mindegyike elérte a 30 méteres szélességet. Ez ahhoz kellett, hogy az ágyúknak stabil platformot biztosítsanak a tüzeléshez. Természetesen a hajók erős másodlagos fegyverzetet is kaptak, és csakúgy, mint a Bismarck esetében, itt is megvolt a teknőspáncél, valamint a hagyományos páncélelrendezés. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a németek - egyedül a világon - a hajó minden részét páncélozták valamennyire. A világ összes többi nemzete az "all or nothing" páncélelrendezést alkalmazta. Az ötlet az amerikaiaktól származik, Jütland után az angolok átvették és mivel mindenki az angolokat majmolta akkoriban, hát mindenki így építette a hajóit. Jütlandnál a németek a megfelelő következtetést vonták le: a hagyományos páncélelrendezés megfelelő. Az "all or nothing" elrendezés több olyan hátránnyal jár, amit nem lehet sehogy sem kiegyenlíteni. Alapvetése, hogy a tengeri csaták messziről zajlanak le, tehát meredeken beérkező lövedékek ellen kell a páncélzat, tehát vastag a páncélfedélzet. Mivel vastag, ezért csak egy van belőle, azaz ha azt mégis átüti a gránát, akkor a hajó legérzékenyebb részei védtelenek a gránátrobbanás ellen. Ezen felül - mivel a hajó méretei nem lehetnek akármekkorák - ez azzal jár, hogy az övpáncél a hajó kisebb részét védi és a felépítményekre nem jut páncél. Ezzel a szakértők nem láttak problémát, hiszen egy nehézgránát a vékony páncélzatot is átüti. Csakhogy: a felépítmény páncélozott részeit a másodlagos tüzérség nem üti át, viszont ha nincs semmilyen páncél, akkor bizony igen. Az övpáncél rövidebb mivoltával sem láttak bajt, mondván, a középső védett rész elég felhajtóerőt termel, még ha a védtelen orr, vagy tat meg is telik vízzel. Annak az esélye, hogy mindkettőbe víz kerülhet, nem merült fel, hiszen a harcoló felek nyilván csak a már megsérült részt célozzák a fegyvereikkel... Nem mellesleg a Musashit a torpedótalálatok miatt vízzel telt orra lehúzta a vízbe, a csavarok félig kilógtak a vízből, így aztán lelassulva nagyon könnyű célpontja lett az amerikai repülőknek...
Gneisenau. Fotó: wikipedia.org
A háború kitörése után mindenhová együtt ment a Scharnhorst és a Gneisenau, mindent együtt csináltak, amíg lehetett. Első áldozatuk a Rawalpindi nevű felfegyverzett kereskedelmi hajó, segédcirkáló volt. A hajó kapitánya Edward Kennedy volt - az "Óriások csatája" című könyv szerzőjének édesapja. Nyilván egy óceánjáróból kialakított segédcirkáló nem lehetett ellenfele a két modern német csatahajónak. Ezután süllyesztették el a fentebb már említett Glorious-t, majd tovább kutattak a kereskedelmi konvojok után. Találtak is, de több esetben is egy brit csatahajó kísérte a konvojokat, így a német hajók odébbálltak, könnyebb zsákmány után kutatva. A hajók 1941 márciusában visszatértek Franciaországba, javításokra. Itt a német hajók ki voltak téve a RAF bombázóinak, amelyek többször is eltalálták azokat. 1942 elején Hitler ultimátumot adott a flottának: amennyiben nem tudják biztonságban visszahozni a hajókat Németországba, a hajókat leszerelik. Így került sor a Cerberus-hadműveletre: a két csatahajó a Prinz Eugennel kiegészülve fényes nappal átkeltek a La Manche-on, amit az angolok nem tudtak, vagy nem akartak megakadályozni, pedig a művelet közben a Scharnhorst még meg is állt a csatorna közepén. A német hajók végül elérték Németországot, de egy februári RAF bombázásban a Gneisenau komoly találatot kapott, ami felrobbantotta az "A" lövegtorony lőszerraktárát és a torony kiégett. Mivel a hajó javítása 2 évig is eltartott volna, a hadvezetés úgy döntött, hogy megkapja a 380 mm-es lövegeket és a hozzájuk tartozó tornyokat. A munkát elkezdték, a "B" és "C" tornyot leszerelték, majd partvédő ütegként Norvégiába küldték azokat - az egyik ma is ott van Trondheim közelében. Egy újabb légitámadás során azonban egy 227 kg-os bomba behullott egy nyitva hagyott szervízajtón - nagyjából fél négyzetméternyi területen - a fedélzet alatt detonált és ezúttal a hajó teljes orra kiégett...
KMS Scharnhorst
Történelmi örökséget emlegettem a Geisenaunál és ez itt is igaz. Mindkét háborúban a Gneisenau tengerészei nyerték a flotta lövészversenyeit és mindkét esetben a testvérhajó volt a második.
A Csúnya Ikrek útjai elváltak, amikor a Gneisenaut Németországban alaposan helyben hagyták a RAF bombázói, a Scharnhorstot azonban Norvégiába vezényelték, hogy elvágja a Szovjetuniónak szánt utánpótlást, azaz továbbra is konvojokat hajkurásszon. Feleslegesen, mert amit a konvojok Murmanszk, vagy Arhangelszk kikötőjébe leraktak, az ott is rohadt meg, mert utak híján nem tudták a frontra szállítani. Ezen felül az utánpótlás nagy része a sokkal biztonságosabb déli utakon érkezett a Szovjetunióba.
1942 nyarán a hajó közös gyakorlatozásokat végzett a tengeralattjárókkal, amikor összeütközött az egyikkel, még a Balti-tengeren. Ennek következtében megsérült a hajó, ami szárazdokkos javítást igényelt. A javítás után további gyakorlatozások következtek, mivel a hadvezetés nem akarta kitenni a hajót a légitámadásoknak. 1943 márciusában aztán az időjárás miatt a földre kényszerültek a RAF repülői, a csatahajó pedig azonnal elindult Norvégiába, ahová meg is érkezett a hónap közepén. Ezután több sikertelen kifutás, javítás, valamint gyakorlatozás következett, majd eljött az év karácsonya.
Scharnhorst. Fotó: wikipedia.org
Hitlert dühítette a német felszíni flotta eredménytelensége és kilátásba helyezte a flotta teljes leszerelését, a leváltott Erich Raeder helyére kinevezett Dönitznek azonban sikerült szolgálatban tartani a hajókat. Az Északi-tengeren újabb konvoj kelt át, amiről a németek tudomást szereztek és a Scharnhorst parancsot kapott a kifutásra. Ez a konvoj azonban csapda volt. A szövetségesek addigra már kiismerték a német taktikát, amely a kísérőhajók jelenlétére azonnal visszavonulót fúj és erre számítva egy erős flottaköteléket állítottak össze, amely elfogja a visszavonuló hajót. Ráadásul az angolok neszét vették a csatahajó kifutásának, így utasították a konvojt, térjen ki észak felé. A légi felderítés ezúttal nem segíthetett a Scharnhorstnak, mivel a viharos idő ezúttal a Luftwaffét kényszerítette a földre, így a hajó nem is találta meg a konvojt. A kisérő rombolókat Bey tengernagy délre küldte, azt gondolván, hogy arrafelé kell lennie a hajóknak. A védtelenül maradt csatahajót a Belfast cirkáló észlelte először radarral és a brit cirkálók gyorsan megközelítették, majd 12 km távolságból tüzet nyitottak. Az egyik első sortűz elvitte a Scharnhorst elülső radarkezelő helyiségét, így a hajó abban az irányban megvakult a sarki sötétségben, így a tüzérek csak a tüzelő brit cirkálók torkolattüzeire céloztak. A csatahajó nem ért el találatot, Bey pedig azt hitte, csatahajóval került szembe, ezért a Scharnhorst dél felé fordult, hogy elcsalja a konvoj védelmét, majd megkerülve a hadihajókat, elpusztítsa a kereskedelmi hajókat. Burnett tengernagy, a konvojt kísérő cirkálók parancsnoka azonban megérezhette a német tervet és nem üldözte a német hajót, hanem visszarendelte a cirkálókat a konvoj védelmére. Igaza hamarosan be is bizonyosodott, mert a visszavonuló cirkálók megint kiszúrták radarral a visszalopózó hajót és megint tűz alá vették. Ezúttal a Scharnhorst találatokat ért el a Norfolkon. Ezután Bey rádión utasította a rombolóit, hogy támadják meg a konvojt, de azok nem találták meg az összecsapás helyszínét.
A német csatahajó, kihasználva nagy sebességét, órákon keresztül macska egér játékot játszott a brit cirkálókkal, de sehogy sem tudott közelebb kerülni a kereskedelmi hajókhoz. Eközben a Norfolk és a Sheffield cirkálók meghajtás problémákkal küzdöttek, így átmenetileg a Belfast maradt az egyetlen hajó, amely útját állhatta volna a csatahajónak. Bey dél felé haladt és elülső radar híján fogalma sem volt arról, hogy csapdába sétál. A Belfast ugyanis rádión folyamatosan jelentette a csatahajó helyzetét Fraser admirálisnak, aki a Duke of York csatahajóval (a Prince of Wales testvérhajója) és a Jamaica cirkálóval a Scharnhorst pozíciója felé tartott. a brit csatahajó radarja 42 km távolságból észlelte a német hajót, ami negyed óra alatt 27 km-re csökkent.
Újabb negyed óra elteltével a Belfast világítólövedéket küldött a Scharnhorst fölé, amely teljesen meglepetésszerűen érte a németeket. 11 km távolságból a brit csatahajó tüzet nyitott és már az első sortűzzel eltalálta a német hajót, kiütve az első két lövegtornyot, a következő sortűz pedig a repülőgépek hangárját rombolta le. Bey észak felé fordult, de ott a Belfastba és a Norfolkba ütközött, így kiutat keresve kelet felé fordult és értesítette a flotta főhadiszállását arról, hogy hajóját körbevették az angolok. Közben a 283 mm-es lövegek találatot értek el a Duke of Yorkon, tönkretéve a rádiót és repeszek tették használhatatlanná a csatahajó tűzvezető radarját - legalábbis néhány percre. A Scharnhorst közben igyekezett távolabbra kerülni az angoloktól és lassan akkora előnybe került, hogy Fraser kiadta a "Tüzet szüntess!" parancsot, amikor váratlanul azt látták a radaron, hogy a német hajó lelassul, így a parancsot gyorsan visszavonták.
A Scharnhorst egy kicsit kapkodva megtervezett hajó lett. A mérnökök elszámolták magukat és a kazánok nem fértek el a páncélfedélzet alatt, így azt egy kicsit meg kellett emelni, körülbelül fél méterre. Nos, a Duke of York utolsó sortüzének egyik lövedéke ennek a kitüremkedésnek a függőleges falát találta el, a kazánházban robbant, tönkretéve az ott lévő gépeket és a hajó sebessége visszaesett 10 csomóra. A gyors javításnak köszönhetően a hajó hamarosan megint 22 csomóval tudott haladni, de a rombolók azonnal rávetették magukat és több torpedótalálatot értek el. 19:45 perckor, 3 órás csatározás után a Scharnhorst felborult és elsüllyedt.
Korall-tenger
A második világháború nem csak Európában és Afrikában zajlott, hanem a Csendes-óceánon is, ahol Japán és az Egyesült Államok feszültek egymásnak.
Japán sokáig feudális állam volt, még akkor is, amikor Európában a feudalizmust már régen el is felejtették. A 19. század elején Japánban még a sógunátus uralkodott a társadalmon, de az általuk korábban felvirágoztatott mezőgazdaság hanyatlani kezdett. Mindezt tetézte, amikor 1853-ban amerikai hadihajók jelentek meg és követelték az izolációs politika befejezését és az amerikai kereskedelmi hajók szabad kikötését Japánban. Mivel a japánok nem tudtak mit szembeállítani ilyen erővel szemben, beleegyeztek mindenbe. Nem sokkal ezután több európai állam is hasonló megállapodásokat kötött a japánokkal.
A japánokat meglepte a vezetés tehetetlensége és mozgalom indult a sógunátus megdöntésére. 1868-ra kimondták a sógunátus megszűnését és a hatalom a Meidzsi császárok kezébe került. Mivel az európaiak immáron szabadon jöhettek-mehettek Japánban, magukkal hozták a kultúrájukat is, ami hatással volt Japán fejlődésére. A társadalom és az államigazgatás gyors fejlődésen ment keresztül, csakúgy, mint az ipar. Ez végül imperializmusba csapott át és Japán erőteljes terjeszkedésbe kezdett Ázsiában a szomszédai rovására. Így ütköztek bele a dél felé tartó oroszokba, akik meleg vizű kikötőt kerestek maguknak, miközben Japán nyugati irányban terjeszkedett. A háború Japán győzelmet hozott, ami általános meglepetést okozott nyugaton. Japán szövetségesi szerződésre lépett Angliával, ami nem csak gazdasági együttműködés volt, hanem katonai is. Többek között ez volt az oka, hogy Spee távol-keleti hajórajának el kellett hagynia a kínai és japán vizeket. Anglia és Japán együtt tartották féken Oroszországot az első világháború során és ugyanezt megtehették volna az Egyesült Államokkal is, ehelyett inkább feladták a japán szerződést és aláfeküdtek az amerikaiaknak, mondván így megelőztek egy angol-amerikai háborút.
A japán társadalmat ez átlökte a vörös vonalon és elárulva érezték magukat, így az imperializmus még inkább megerősödött, a civil kormányok sorra megbuktak és a katonai-szélsőséges irányzat került hatalomra.
Japán azt látta a nyugati államoktól, hogy a fennmaradáshoz gyarmatokra van szükség, ezért hát gyarmatosításba kezdtek ők is. Kínában megszállták Mandzsúriát, elfoglalták az akkori fővárost, Nankingot is. Erre válaszul az Egyesült Államok embargóval sújtotta Japánt azokra a nyersanyagokra vonatkozóan, amelyek a háborúhoz kellenek. Ez arra ösztönözte Japánt, hogy a háborúba a tengelyhatalmak oldalán lépjen be - 1940-ben csatlakoztak a háromhatalmi egyezményhez. 1941 nyarán elkezdték megszállni Francia-Indokína területeit, mire az európaiak befagyasztották Japán náluk vezetett számláit. Kína ezen a területen keresztül kapott az USA-ból utánpótlást, tehát Japán egy mozdulattal elvágta ezt a vonalat és egyúttal szabaddá tette a saját útját a Holland Kelet-Indiában lévő olajlelőhelyekre. Több diplomáciai üzenetváltás után Japán végül a katonai megoldás mellett döntött és Pearl Harborban lecsapott az amerikai flottára. Ezután fél év alatt elfoglalták a Fülöp-szigeteket, Hong Kongot, Burmát, az említett holland területeket, Brit-Malájföldet, Szingapúrt, valamint az Indiai-óceánról is kivetették a briteket. Ezután Ausztrália felé fordultak - nem mintha el akarták volna foglalni a kontinenst, de mindenképpen elszigetelni őket az USA-tól és tulajdonképpen semlegesíteni az ausztrál fenyegetést. Ennek érdekében elfoglalták a Salamon-szigeteket, Új-Guinea északi részét és célként megfogalmazták Port Moresby elfoglalását, hogy onnan bombázókat küldhessenek Ausztrália északi partvidéke fölé. Mivel a szárazföldi hadsereg nem volt képes északról átkelni a hegyeken, ezért tengeri hadműveletre volt szükség. Ehhez Japán a Korall-tengerre vezényelt egy kísérő hordozót (Shoho) és két flottahordozót (Shokaku, Zuikaku). 1942 május 7-én az amerikaiak elsüllyesztették a Shohot, de napközben volt olyan pillanat, amikor az Enterprise és a Lexington mindössze 80 mérföldnyire voltak a két nagy japán hordozótól, a két kötelék mégis elment egymás mellett egymás felfedezése nélkül - mindkét flotta rossz irányban végzett felderítést. Később természetesen egymásra találtak és két napon keresztül röpködtek a csapásmérő gépek ide-oda. A Shokaku és a Yorktown megsérült, a Lexingtont pedig végül maguk az amerikaiak süllyesztették el, miután súlyosan megsérült. A Zuikaku gyakorlatilag repülőgépek nélkül maradt, így mindkét flotta visszavonult.
Szerintem ez a csata a csendes-óceáni háború fordulópontja: Japán először nem tudta végigvinni a terveit és még ha katonailag döntetlen is lett az összecsapás, stratégiailag amerikai győzelem született. A Midway-elleni hadműveletet Yamamoto eredetileg 6 repülőgép-hordozóval kívánta megvalósítani, de a Shokaku sérülése, valamint a gépek elvesztése nem tette lehetővé e két japán hordozó számára a részvételt.
Érdekes eljátszani a gondolattal, hogyan végződött volna a midway-i csata, ha Nagumónak mind a hat hordozó a rendelkezésére áll. Valószínűleg az amerikaiak vereséget szenvednek és sokkal nehezebben győzik le a Japán flottát. Hogy a háborúban nyerhettek volna? Azt kétlem. Yamamoto is tisztában volt azzal, hogy az USA ipara felülmúlja Japánét és erre utalva mondta a háború előtt, hogy 6-12 hónapig hisz a győzelemben és győzelmeket szállít, de ha 2-3 évig elhúzódik, akkor nem fognak nyerni. Így is történt, 6 hónapig szakadatlan győzelmek Japán oldalán, majd teljes összeomlás. Midwaynél nem azért veszítettek, mert jobbak voltak az amerikaiak, hanem mert egy csomó tényezőt figyelmen kívül hagytak, amire az AF-hadművelet szempontjából oda kellett volna figyelni, plusz iszonyú nagy szerencse kellett az amerikaiaknak, hogy a zuhanóbombázók akkor érjenek a japán hordozók fölé, amikor a fedélzeteik tele vannak teletankolt és felfegyverzett repülőkkel.
A többi már történelem.
