ARA General Belgrano

Argentína 1951. április 9-én vásárolta meg az Egyesült Államok Phoenix nevű cirkálóját, október 17-én pedig szolgálatba is lépett az argentin flotta tagjaként a 17 de Octubre nevet viselve (kis kitérő: az argentinoknak volt egy 25 de Mayo nevű anyahajójuk is...). 1956-ban megint átnevezték, ezúttal ARA General Belgrano-ra, amit aztán pályafutása végéig viselt. Nyilvánvalóan az argentin flotta tagjaként a szolgálatáról túl sok részlet nem mondható el; 1960-62 között modern radart és szonárt kapott, 1967-68-ban új holland radarokkal és brit Sea Cat légelhárító rakétákkal is modernizálták.

Az Egyesült Királyságot akkor vezető Margaret Thatcher miniszterelnök nem feltétlenül akart háborúzni a világ "másik végén" elhelyezkedő szigetekért, de a brit flotta főparancsnoka, Sir Henry Conyers Leach admirális meggyőzte, hogy lehetséges a győzelem. Ha a név ismerős, nem véletlenül: édesapja volt a HMS Prince of Wales egyetlen kapitánya, Szingapúrnál vesztette életét.
A britek felkészülésként telerakták légi utántöltő repülőkkel, vadászgépekkel és Vulcan bombázókkal az Ascension-szigeteket. A szigetek nagyjából Brazília legkeletibb csücskével vannak egyvonalban, nagyjából félúton a csücsök és Afrika partjai között. A flotta is készülődött, az összegyűjtött erő végül 127 hajóból állt: 43 a Királyi Haditengerészeté, 22 a Királyi Segédflottából és 62 kereskedelmi hajó. 1982. április 5-én - mindössze 3 nappal az argentin invázió után - már úton is voltak.
Mindezek ellenére az esélyek a britek ellen szóltak: állandó légierő csupán a HMS Invincible 42 repülőjével állt rendelkezésre, velük szemben 122 repülőgép, amiből 50 darab légifölény-vadászgép volt. A HMS Hermes, mint a Royal Navy legnagyobb hordozója, az argentin repülők hatótávolságának peremén járőrözött. Mindezeken túl, a brit hajókra a legnagyobb veszélyt a légi és felszíni indítású Exocet rakéták, illetve a két Type 209-es tengeralattjáró jelentette.

HMS Invincible

By Photo: Geoff Parselle/MOD, OGL v1.0

Április 25-én a britek visszafoglalták South Georgia-t, május 1-jén pedig megkezdődtek a légitámadások a falklandi argentin pozíciók ellen. Még április 30-án a britek 200 mérföld sugarú tilalmi zónát jelentettek be Falkland körül: bármilyen nemzetiségű hajó vagy repülő, amely az argentin megszállást segíti, megtámadható e zónán belül. Válaszul Anaya admirális három csoportra osztotta a teljes argentin flottát: az egyik a 25 de Mayo anyahajó köré szerveződött, a hajót két régebbi, de rakétákkal felszerelt romboló kísérte, a második csoport három modern fregattból állt, a harmadik pedig az ARA General Belgrano-ból és két modern, Exocettel felszerelt rombolóból. A cirkáló és kísérete délről, a másik két csoport pedig északról közelítette a zónát.
A britek három tengeralattjárójából a nukleáris meghajtású HMS Conqueror észlelte a cirkálót és csoportját május elsején, de mivel éppen távolodtak a zónától, a háborús kabinet engedélye kellett a hajó megtámadásához. A flottát vezető Sandy Woodward altengernagy attól tartott, hogy a zónába igyekvő flottáját harapófogóba fogják: északról az argentin hordozó, délről pedig a Belgrano vezette osztag, így engedélyt kért a londoni háborús kabinettől a cirkáló megtámadására. Noha a cirkáló lövegei nem jelentettek veszélyt a maguk 21 km-es lőtávjaival, radarjaival célra vezethette a kísérői Exocet rakétáit. Woodward nem tudta, hogy az argentinok hordozója szembeszél hiányában nem képes repülőket indítani. Kis kitérő Woodwardról: az önéletrajzát Patrick Robinson írta meg - az a Patrick Robinson, aki aztán több, nagy sikerű techno-thriller könyvet is írt (pl. "A Nimitz-anyahajó" címmel), amelyek szakmai lektorálását Sandy Woodward admirális végezte.

A hazatérő HMS Conqueror a győzelmek után szokásos Jolly Rogers-szel

Kép forrása

Miután Woodward megkapta a kabinet engedélyét, a HMS Conqueror támadásba lendült. Előző nap majdnem 100 km-ről szúrta ki a Belgrano csoportját: nem a hadihajókat, hanem a társaságukban lévő, nagyon zajos tankert. A HMS Conqueror 1400 yardról három torpedót lőtt ki a cirkálóra, amelyek közül kettő talált (hagyományos, nem irányított, 1927 óta rendszerben lévő torpedók), végzetes sérülést okozva a cirkálónak. A hajó orrától kb. 10-15 méterre becsapódó torpedó a torpedóvédelmen kívülre érkezett, de a belső torpedóvédő válaszfalak kitartottak és az elülső, 40 mm-es lövegekhez való lőszerraktár sem detonált, noha a találat lerobbantotta a cirkáló orrát. A második torpedó nagyjából a hajó hosszának háromnegyedénél a hajó oldalába csapódott, közvetlenül az övpáncél hátsó vége mögött, majd az elülső gépteremben robbant. A robbanás ereje fölfelé irányult és a felső fedélzetbe egy 20 méteres lyukat robbantott két étkezdén és egy legénységi pihenőhelyen keresztül. A támadás 323 áldozatából 275-en itt vesztették életüket. A hajótest a robbanás után gyorsan elkezdett megtelni füsttel, de még rosszabb volt, hogy a teljes elektromos rendszer is tönkrement, így nem tudtak segítséget sem hívni, sem pedig a hajó belsejébe érkező vizet kipumpálni. Mindezen túlmenően, noha a hajó teljes készültségben volt, a vízzáró ajtók nyitva maradtak, így szinte akadály nélkül öntötte el a víz a hajótestet.
Tovább tetézte a bajt, hogy a cirkáló kísérői nagyon előre szaladtak (a támadás idején a csoport nyugati irányban távolodott a zónától), így a homályban nem tudtak kapcsolatba lépni vele és nem látták a vészjelző rakétákat vagy lámpajeleket (már ameddig voltak ilyenek). Mindeközben a Bouchard legénysége érzékelt valamit, mintha a harmadik torpedó az útja végén a hajónak ütközött volna. A hajó későbbi vizsgálata során megállapították, hogy a sérüléseket okozhatta akár torpedó is.
Mindeközben a Belgrano elkezdett a bal oldalára dőlni és orr felé bukni, ezért a kapitány kiadta a hajó elhagyására a parancsot. Május 3. és 5. között argentin és chilei hajók 772 embert mentettek ki a cirkáló személyzetéből.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!