Végszó
Csatahajó vagy csatacirkáló?
Ez érdekes kérdés. Ha a német hadihajókról szóló különböző forrásokat vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy nincs közmegegyezés e tekintetben a hajók besorolásáról.
A csatacirkáló ugyanolyan fegyverzettel rendelkezik, mint a csatahajók, de a sebességért cserébe feláldoztak valamennyit a védettségből. A Csúnya Ikrek lövegei ugyanolyan átmérőjűek, mint az első világháborús angol csatacirkálók - az Invincible-osztályt véve alapul. Ezzel szemben (tegyük most félre a 30 évnyi építési különbséget) a páncélvédettségük lényegesen jobb, mint az angol hajóké, sebességük viszont kevesebb, mint a briteké. A 31 csomós sebesség mindazonáltal így is figyelemre méltó, azt gondolom, hogy a (gyors) csatahajó megnevezés illik a leginkább ezekre a hajókra.
A német haditengerészeti doktrína csődje
Míg a Nagy Háborúban Tirpitz kockázatelmélete határozta meg a német nyílttengeri hadiflotta viselkedését (legyen akkora flottánk, hogy az ellenségnek ne érje meg megtámadni), addig a 2. világháborúban inkább a portyázó hadviselést erőltették az utánpótlást szállító kereskedelmi hajókkal szemben. Jogosan merül fel a kérdés: szükség van-e 30-35 ezer tonnás csatahajókra a kereskedelmi hajókkal szemben?
A válasz egészen nyilvánvaló: nincs. Az ilyen portyázó hadviselésre inkább a kisebb, mozgékonyabb hajók a megfelelő eszközök - könnyűcirkálók, nehézcirkálók, tengeralattjárók. Ezek nagyobb sebességüknek és torpedóiknak köszönhetően nagyobb pusztításra képesek, mint behemót társaik, elmenekülni is könnyebb velük, mint a csatahajókkal, közben pedig mozgékonyságuknak köszönhetően akár a torpedókat is nagyobb eséllyel kerülik ki. Ezzel szemben a németek csatahajókkal akartak kereskedelmi hajókra lövöldözni. Ez némileg változott a Bismarck útja során, amikor a csatahajó feladata a kíséret lekötése volt, míg a Prinz Eugen szétlövi a konvojt, de aztán a Scharnhorst későbbi bevetése megint azt mutatta, hogy visszatértek az eredeti elképzelésekhez.
De felmerül egy másik kérdés is: a kereskedelmi hajók elleni harc térdre kényszeríthette volna-e Angliát? Azzal a hajóállománnyal, ami a németek rendelkezésére állt, semmiképp, még a tömegesen bevetett tengeralattjárók ellenére sem. További probléma volt, hogy a Luftwaffe az esetek döntő többségében igen trehányul végezte a dolgát, ha a flottáról volt szó: a Bismarck útja során végig Scapa Flow-ban látták a brit nehéz hajókat, holott a Hood, a Prince of Wales és a King George V már rég elhagyták a skót vizeket. A Tirpitz sem kapott megfelelő légitámogatást, amikor Norvégiában sorozatban érték a légitámadások, de említhetnénk a Brestben állandó légitámadások alatt álló hajókat is.
Mi kellett volna egy sikeres guerre de course-hoz? Több kisebb hajó, több tengeralattjáró és repülőgép-hordozók, de nem úgy, ahogy a németek elképzelték. Ők ugyanis úgy gondolták, hogy a repülőgépek a hordozóról felszállva megkeresik a célpontokat, majd a hajó odamegy és a 203 mm-es lövegeivel elsüllyeszti azokat! Tegyük félre egy pillanatra ezt az agyrémet és tételezzük fel, hogy a háború során a németek rendelkezésére áll 3 hordozó. Ekkor is még le kellett volna küzdeni egy akadályt: Göringet. Ő ugyanis kijelentette: "Minden, ami repül, az enyém!". Tehát a tengerészek a harci zónába vezetik a Graf Zeppelint, majd a gépei nem szállnak fel, mert Göring nem adott rá parancsot...
Szó se róla, hasonló jelenetek valószínűleg minden, hordozóval rendelkező nemzetnél lejátszódhattak, mire sikerült megtalálni az ideális megoldást.
Köszönöm, ha elolvastad. Szöveges forrásaim a Wikipédia, a KBismarck oldal és az örökbecsű Horváth Zoltán (Acélmonstrum) oldalai.
