A Rheinübung-hadművelet és a Dánia-szoros
1941. május 19-én a csatahajó találkozott a Prinz Eugennel és kísérőrombolóival, majd nekiindult az Atlanti-óceánnak. A német hadvezetés tervezete szerint a hajók csendben kisurrannak a hátsó ajtón, majd a csatahajó fedélzetén parancsnokló Günther Lütjens tengernagy eldönti, melyik a legideálisabb útvonal kitörni az óceánra. A német hadvezetés szempontjából pech, hogy az észak felé igyekvő német hajókat már a skagerraki szorosban kiszúrta egy kém, aki erről jelentést küldött az Admiralitásra, Londonba. Ezek után természetes, hogy az angolok minden lehetséges átjárót figyeltek. A La Manche szóba sem jöhetett, miután a Luftwaffénak nem sikerült kivívnia a légifölényt az angol repülőkkel szemben ezen a területen. Lütjens-nek már volt tapasztalata az átcsúszásról, korábban a Scharnhorst és a Gneisenau csatacirkálókat irányítva sikeresen teljesített hasonló feladatot. A tervezett útvonal szerint Norvégia partjai mentén észak felé hajóznak, az úszójég határát elérve nyugatnak fordulnak, majd valamelyik átjárón dél felé kitörnek az Atlanti-óceánra és elkezdik a kereskedelmi hajók elleni háborút. Az ilyen jellegű kalóztevékenység támogatására a német flotta már korábban szétszórt ellátó- és tartályhajókat.
Lütjens-nek most nem volt ilyen szerencséje, köszönhetően az angolok felkészültségének a korábbi kémjelentés alapján. Lütjens a Dánia-szorosban - azaz Scapa Flow-tól legtávolabb (a brit Home Fleet flottatámaszpontja) - akart kitörni az óceánra, azonban a Suffolk és a Norfolk (egyes forrásokkal ellentétben nem testvérhajók) nevű angol nehézcirkálók kiszúrták a dél felé igyekvő németeket. Nekik természetesen nem volt dolguk harcba bocsátkozni Európa legerősebb csatahajójával, mindössze követniük kellett a Bismarck-köteléket, amíg a nagy brit hajóegységek fel nem veszik a harcérintkezést. Ez a feladat a Hood nevű csatacirkálóra és a vadonatúj Prince of Wales csatahajóra várt.
A Hood a brit flotta büszkesége és zászlóshajója volt, noha a II. Világháború idején már öreg hajónak számított. Fegyverzete közel azonos volt a Bismarckéhoz, azonban gyengébb páncélozás és nagyobb sebesség jellemezte. A Prince of Wales annyira új volt, hogy még a Vickers hajógyár mérnökei is a fedélzeten voltak, készen bármilyen üzemzavar elhárítására. Nehézfegyverzete 10 darab 35,6 cm-es löveg volt, amelyből hat az orrban, négy a tatban, összesen három lövegtoronyban került elhelyezésre.
Tervezésekor feltétel volt, hogy az orr fölött 0 fokos szögben is lehessen tüzelni az elülső lövegtornyokból, ennek következtében alacsony építésű orra volt, tengerállósága kifejezetten gyenge. Az orr fölött át-átcsapó tengervíz gyakran befolyt a lövegtornyokba és zárlatot okozott a fő nehézfegyverzetben. A két nagy angol hadihajó Lancelot Holland tengernagy parancsnoksága alatt próbálta a német hajók útját állni, több kedvezőtlen körülmény következtében azonban vereséget szenvedett.
Miután a Bismarck korábban már tüzet nyitott az angol cirkálókra, azok lőtávolságon kívülről, radar segítségével követték nyomon a német hajókat. Mivel a Bismarck radarja gyenge volt, ráadásul az egyik leadott sortűz következtében meghibásodott, Lütjens maga elé rendelte a Prinz Eugent, hogy az esetlegesen elölről közeledő brit hajókról időben jelentést kaphasson. Az angol cirkálók nem vették észre a helycserét, így Hollandet senki nem értesítette a német hajók sorrendjéről. Másik kedvezőtlen körülmény volt a hajók elhelyezkedése. Egy képzeletbeli T betű vízszintes szárában helyezkedtek el a német hajók, míg a függőlegesben az angolok. Ez azt jelentette, hogy az angoloknak minél gyorsabban közel kell kerülni a német hajókhoz, hogy minimálisra csökkentsék a hátsó lövegtornyok kihasználatlanságát. Másik oka a minél gyorsabb távolságcsökkentésnek az, hogy a Hood fedélzeti páncélzata gyenge volt - ezt áldozták fel a sebesség érdekében. A nagy távolságból érkező német nehézlövedékek ezt a vékony páncélzatot könnyedén ütötték volna át, e kockázat csökkentése szintén oka volt a kedvezőtlen megközelítésnek.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
