Ez a nap is csak úgy indult, mint az összes többi hétköznap. A busz jött (sztrájk idején ez esemény), meglepő, de nem zsúfolódtunk össze szardíniaszerűen, sőt, a hátizsákom se kellett levennem. Már felszálláskor feltűnt egy öt fős kisebbségi társaság – ezen a környéken ritka látvány. Jöttek a megállók sorba, érzékeltem körülöttem az emberek mozgását, azt is, hogy a társaság közelebb került, de nem foglalkoztam vele különösebben – a fülemen a zene leginkább azért van, hogy kirekessze a külvilágot. Aztán hirtelen lett terem mozogni, ahogy a társaság leszállt. Előrébb sétáltam, ekkor az egyik utastárs figyelmeztetett, hogy a hátizsákom egyik zsebe nyitva van. Levettem és megállapítottam, hogy a pénztárcám hiányzik. Rögtön ott termett még két hölgy, akik pár perccel korábban végignézték, ahogy az egyik belenyúl a táskámba. Senki nem tehet nekik szemrehányást, hogy csak az után mertek szólni, hogy az illetők leszálltak.

Ámbár hirtelenkedő, tüzes természetem van, krízishelyzetekben mindig megőrzöm a nyugalmam. Ez most sokat segített, mert így higgadtan, okosan végig tudtuk venni a társaság személyleírását, tudtam beszélni a buszvezetővel, még a bankkártyák letiltására és az utastársak elérhetőségeinek felírására is volt időm abban a nem több mint 10 percben, amíg a busz a végállomásra ért. És a legfontosabb: beszéltem a XI. kerületi kapitánysággal, akik javasolták, hogy keressek egy járőrt és fáradjak be hozzájuk. Minő szerencse, ahogy leszálltam a buszról két rendőr volt ott. Elmondtam a történteket, megadtam a személyleírásokat és elindultam a Bocskai út 90. felé. Ott kaptam egy nyomtatványt, tegyek feljelentést stb. Sok értelmét nem láttam, de legyen. Épp javában töltöttem ki a papírokat az ügyfélváróban, amikor egy csinos rendőrnő jött be engem keresve és részletesen faggatózott az ellopott tárca leírása felől. Rákérdeztem, elmondta, hogy „eljárás alá vontak” egyeseket, akikre illik a személyleírás, de a tárcámat nem találták náluk. Kissé meglepődtem, mert az esemény óta egy óra se telt el. Mondjuk azon nem, hogy (amennyiben az elkövetőkről van szó), már megszabadultak a terhelő bizonyítékoktól. De nem számítottam jobbra – mekkora esélye van annak, hogy egy zsebtolvajt elkapnak, ha nem érik tetten? Tízenpárezer forint kár (beleszámítva a bankkártyák letiltásának költségét) nem a világ vége, szerencsére a telefonom és az irataim külön helyen tartom, és bár nem fog felkopni az állam, hiányozni fog az a pénz.
Ez van, morfondíroztam kifelé jövet, sokkal-sokkal rosszabbul is járhattam volna.
Az ügyet itt lezártnak tekintettem, gondoltam majd fél év múlva kapok egy papírt, hogy ez hivatalosan (és eredmény nélkül) is megtörtént.

Nem így alakult, filmszerű sztori bontakozott ki.

Még aznap délután kaptam egy telefonhívást a kapitányságtól, egy százados értesített, elkapták az elkövetőket, akiknél az én tárcámat ugyan nem, de több más áldozat papírját és értékeit megtalálták, és legyek szíves menjek be és tegyek tanúvallomást. Jó, mikor? Ha lehet most rögtön induljak, keressem az Alezredes Urat. Na, ez meglepett. Mi ilyen sürge? És mi a fene, hogy egy főtiszt foglalkozik egy zsebtolvajlási üggyel? De ebben az esetben pláne alapvető, hogy az ember visszamegy. A fenébe is, ha az én vallomásom alapján lecsukják a tolvajokat és mások visszakapják ez ellopott papírjaikat (ami nyilvánvalóan nagyobb kár, mint ami engem ért), már megéri a dolog.
A kapuügyeletes hölgy, ugyanaz, akinek délelőtt a feljelentést adtam, megismert, és kérdés nélkül kísért fel a másodikra. Ott egy nyitott szobában két férfi beszélgetett. Az egyik kiszólt: „R. úr?” – Igen, mondtam, közben azon filozofáltam, mennyire előnyös, ha az embert egy rendőrtiszt, akit korábban nem látott, névről szólítja. Kezdetét vette a kihallgatásom. A Százados Úr és az Alezredes Úr minden részletre kíváncsi volt, jó sok papírt gyártottunk. A légkör végig barátságos, ugyanakkor nagyon profi volt. Nem piknikeztünk, igyekeztünk haladni keményen, de egy percig se éreztem úgy, mintha rutinból dolgoznának, unnák a kérdéseket, pedig bizonyára a sok ezredik alanyuk voltam. Közben elmondták, hogy a járőr, akikkel először beszéltem, a leírásom alapján felismerte a bandát, amint a következő buszról leszálltak és beültek egy vendéglátó-ipari egységbe. Ők utánuk mentek és sikerült megakadályozniuk, hogy a társaság a WC-n lehúzza az iratokat. Persze tagadnak mindent. Szembesítés, felismerés, szépen egymás után mindet. A végén jött az, akit az utastársak a táskámba nyúlni láttak. Csak utólag döbbentem rá, hogy az egész mennyire profin volt szervezve. Az időzítések, a sorrend, a környezet. Én persze nem tudtam mire ment ki a játék, a rendőrök igen.

Ismét el a kapitányságról, most már kifejezetten jó kedvem volt. Láttam azokat, akik megloptak, azonosítottam őket a törvény előtt, és ők ott álltak bilincsben, leszegett fejjel. Pár óra megint eltelt, este lett. Edzés után értem haza, meséltem otthon mi történt, amikor ismét megszólalt a telefon. Az Alezredes Úr volt. Megtalálták a tárcám, sőt mi több a pénzem is. Nekem meg a szám is tátva maradt, ez hogy lehet? Nos, amíg én edzésen voltam, a rendőrök nem gatyáztak, elővették az embert. Szembesítették a bizonyítékokkal, ő meg, rutinos börtönlátogató révén (tucatszor ült már lopásért), bizonyára tudta, jobban jár, ha bevallja. Elmondta azt is, hova dobta a tárcát és, hogy a pénzemet a nadrágzsebébe tette, amit bekíséréskor elvettek tőle és címletről címletre megegyezett azzal, amit én bediktáltam. És ezt én visszakapom. :DDD

Igen, a magyar rendőrség megtalálta és visszaadja nekem azt, amit néhány aljas tolvaj elvett tőlem. Ők már behozatalkor tudták, hogy az én pénzem volt a zsebében és azt is tudták, mi kell ahhoz, hogy rávegyék, bevallja.

Mérhetetlenül hálás vagyok!

Nem elsősorban a pénz miatt, hanem mert visszaadták, amit elloptak tőlem. És mindegy, hogy az egy méregdrága autó vagy csak egy rongyos és üres tárca, ha ellopták, vissza akarod kapni, mert a tied. A tudat, hogy azok a *****ok most pár hónapig nem fogják senki zsebét kipakolni, és hogy pár embernek segítettem visszaszerezni az iratait külön jól eső érzés.

Persze tudom, hogy disznó szerencsém volt, nem kicsi.

-Szerencsém volt, hogy szinte azonnal észleltem a lopást.
-Szerencsém volt, hogy az utastársak segítőkészek voltak.
-Szerencsém volt, hogy a járőr épp ott volt.
-Szerencsém volt, hogy a (XI. kerületben ugyancsak feltűnő) társaság nem széledt szét, hanem együtt utaztak tovább és szálltak le ugyanott.

De ezzel együtt nem csak a malacon múlt, hanem segítőkész embereken is!
És nagyon hálás vagyok mindenkinek a segítségéért!

A buszon az utastársaknak, akik figyelmeztettek és segítettek összerakni a személyleírásokat.
A járőrnek, akik megvárták a buszt és elkapták a társaságot, mielőtt a bizonyítékokat megsemmisíthették volna.
A Százados Úrnak és az Alezredes Úrnak, akik profin rávették az embert, hogy bevallja a dolgot.
És persze a XI. kerületi kapitányság összes dolgozójának, akik túlóráztak, hogy lezárják az ügyet, késő este még terepre is kimentek és egy sötét, bozótos helyen megtalálták a fekete tárcát. Pedig bizonyára nem életük legfontosabb vagy legnagyobb horderejű ügye volt.
De a fenébe is.
Volt lehetőségük lezárni, és megtették. Példamutató volt, hogy egy pitiáner ügyhöz is profin álltak hozzá. Mindannyiunk számára az. Mindenfélét hallunk az egyenruhásokról, de én ma azt láttam, hogy ha valaki kultúráltan megy oda, nem veri az asztalt, nem hisztizik és nem csapkod a vélt vagy valós jogain lovagolva, hanem higgadtan, segítőkészen és realistán áll a dolgokhoz, akkor hasonló válaszreakcióra, profi feldolgozásra számíthat. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy biztosan ilyen szerencsésen fog végződni az ügye, mint az enyém, de az biztos, hogy ez nem a zsarukon fog múlni. A XI. kerületben legalábbis biztos nem. Felkészült, tapasztalt, segítőkész rendőrökkel találkoztam és ez nagyon jó érzés volt.

Pár tanulság:

1, ne tartsuk a tárcát külső zsebben, mert könnyen támadható.
2, pénz, telefon és iratok külön tárcában, ha lehet külön zsebben
3, telefonban legyen meg a bankkártyák letiltásához szükséges telefonszámok és adatok
4, jó, ha tudja az ember, mi van a tárcában, nem csak az iratok jellegét és a pénz összegét, hanem utóbbit címletekben is.
5, ha megtörténik a baj, kerüljük a pánikot, kérjük az utastársaink segítségét, minden kis mozaikdarab kulcsfontosságú lehet
6, ugyan nagy százalékban csak felesleges erdőirtás, de ne hagyjuk ki a rendőrséget. Kerítsünk egy járőrt a környéken és tegyünk feljelentést – sose lehet tudni.
6, bízzunk a rendőrségben, mást nem tehetünk. De ha már bízunk bennük, ez látszódjon a hozzáállásunkon – és akkor hasonló válaszreakciót fogunk kapni.

Egyetlen apró kérdés maradt bennem a jogalkotó (tehát nem a rendőrség) felé: hogy a fenébe lehet az, hogy a tizensokadik alkalommal kiszabott büntetésnek sincs akkora elrettentő ereje, hogy meggátolja a következő elkövetést?

RLZ

Ui.: Az egész eseménysor kedden történt. Pénteken megérkezett az új kártyám a bankomtól. Itt biztos, hogy valami félreértés történik… :p