Mérföldkövek: D3, D90, D700
2007 – D3
Mindig odateszi magát a Nikon, ha a csúcskategóriában számot lép. Nem volt ez másképp a D3 esetén sem; több kiemelkedő fejlesztést is beleraktak, talán többet is, mint máskor. Előre kívánkozik az FX, azaz 35 mm-es filmkockaméretű szenzor (24x36 mm), aminek a területe nagyjából a duplája az addig használt DX formátumnak.
A méretnövekedés miatt csökken a képzaj (ugyanakkora felbontás esetén kevésbé „zsúfolt” az érzékelő), csökken a mélységélesség, és az objektívek gyújtótávolságuknak megfelelő látószöget adnak.
A nagyobb érzékelő természetesen drágább is, így nem meglepő, hogy a csúcskategóriában debütált, és azóta is csak a haladó szintig „szivárgott le”. A D3 tervezésénél a sebességre összpontosítottak (9 kép/mp.), míg a felbontás maradt az elődjénél alkalmazott 12 MP. Itt mutatkozott be a Live View, azaz a kompakt és egyéb tükör nélküli fényképezőgépeken már régebben is használt élőkép a hátsó LCD-n.
A hátsó LCD ugrásszerű fejlődésen ment át, immáron 3 inch és 920k felbontású volt. Végül, de nem utolsósorban a képfeldolgozó rendszer izmosodása lehetővé tette rendkívül hasznos képjavító eljárások beépítését. Az Active-D-Lighting megelőzi a világos területek kiégését és a sötét részek bebukását, amihez eddig raw-feldolgozás kellett, az mostantól képalkotáskor automatikusan megtörténik (ha be van kapcsolva). Hasonlóan hasznos a lencse hibáinak automatikus javítása (kromatikus aberrációk).
2008 – D90
A felső-középkategóriába érkezett D90 a D3-tól örökölt 2. generációs képjavító technológiák, nagy felbontású kijelzője, valamint a sok mindenre elég 12 MP-es felbontása révén még ma is értéket képvisel, nem feltétlenül kell tulajának a cserén gondolkodnia. De pionír is - a DSLR világban elsőként lehetett videofelvételt (max. 720p) készíteni vele. Kellett ez nekünk?
Az indulás nem volt egyszerű: lassú és kicsit késő élőkép, AF teljes hiánya (későbbi kameráknál lassúsága, esetlegessége), moire, jello effect, gyors mozgások szétesése, szenzortúlmelegedés, limitált felvételi hossz. Bár a DSLR videózás a mai napig küzd ezek közül néhány gyermekbetegséggel (amik a D90-ben hatványozottan voltak jelen), mégis egyre népszerűbb, sőt már a profi filmkészítésbe is betette a lábát. Ennek nyilvánvaló oka a nagyszámú cserélhető objektívek adta rugalmasság és képminőség relatíve olcsó áron és kompakt méretben. És a profi felhasználót pont nem érdekli a béna autofókusz. Ma pedig pár év elteltével bárki megkapja a pénztárcájának megfelelő gépén majdnem ugyanazt a minőséget.
2008 – D700
Még ugyanebben az évben, sőt igazából a D90 előtt pár héttel jelent meg a mostanáig utolsó új kategória. A Nikon egy évvel a D3 után úgy gondolta, be kell még szúrni egy szintet a profi szegmens alá és a haladó fölé.
Bizony ott tátongott egy nagy űr az 1800 dolláros és az 5000 dolláros kategória között, megszületett hát egy félprofinak mondható sorozat, amibe a profi széria árának több mint a feléért lehetett beszállni.
Kellett valamit mutatni, megkapta hát ugyanazt 12 megapixeles FX szenzort, mint a D3. További lényeges egyezések: 51 fókuszpont, ISO érzékenység 6400-ig, ugyanaz a kijelző. Hátrányok: csak egy kártyafoglalat, csak 95%-os kereső lefedettség, 9 helyett csak 5 kép/mp.
Amiben jobb a D700: csendesebb működés, szenzortisztítás funkció. A két kamerát összehasonlítva a D700 rendkívül jó ár/értéket képviselt, és profik is nyugodtan használhatták, a D3 sebessége csak egy szűk csoportnak volt nélkülözhetetlen (pl. sportfotózás)
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
