Régóta küszködök ezzel a problémával, és eddig sikertelenül próbáltam leküzdeni… Mit akarok az élettől? Mit akarok az emberektől? Mit magamtól? Olyan kérdések ezek, melyekkel lépten, nyomon szembesülök, melyek számomra kemény akadályok, és sajnos nehezen küzdöm le őket (ha sikerül egyáltalán megbirkóznom velük).
Nem tudom, hogy mennyire lesz érthető az, amit most "monitorra vetek"; lehet, hogy értelmetlen lesz az egész, de muszáj kiírnom magamból.

Az egészet ott kezdeném, hogy jómagam nem vagyok egy magabiztos ember (legalábbis az élet nagy részében), megvannak a magam gátlásai, ami mások szemében kicsit soknak tűnik. Lassan a 23. életévemet taposom(ha valaki kíváncsi rám katt); talán nem nagy szám, hisz jó esetben még csak most kezdődik az életem, eddig még a tojáshéj is a fenekemen volt (egyesek azt csipogják, hogy még most is ott van). Vidám embernek tartanak azok akik ismernek, egy nagy gyereknek, akit ritkán látnak rossz passzban. Viszont az már feltűnt, hogy

Ugyan 2 éve dolgozom, egy X helyen, mint Y beosztottként (foglalkozásom ipari-elektronikai technikus, elég vicces tudom), persze közel sem a szakmámba. Az igazság, hogy jól érzem magam, de valami hiányzik. Egy ideje már őrlődöm azon, hogy mi is az, de eddig nem jöttem rá. Először arra gondoltam, hogy azért van ez a fura érzésem, mert a tanulmányaim után nem sikerült elhelyezkednem a szakmámban, de hamar rájöttem, az se segítene, mivel az is inkább csak egy kényszer volt számomra (mármint a szakmaszerzés), hisz érettségivel már csövesnek is képzetlen az ember. Tulajdonképpen a diplomával már meg sem próbálkoztam, csak azt láttam magam előtt, hogy hiába a diploma, sokat nem ér vele az ember (bár lehet, hogy én döntöttem rosszul). Most itt poshadok ennél az ipari cégnél egy Z összegű fizetéssel (egymagamra elég, jó esetben még félre is tudok rakni), és ezzel a különös hiányérzettel…az én korosztályom már rég tudja, mit akar(azokra értem, akiket ismerek, haverok, volt osztálytársak). Itt elsősorban foglalkozásra gondolok, álláskeresés, párkapcsolat, stb.… Én persze más vagyok…

Döntésképtelenségem régóta velem van. Az első autómat kb. háromnegyed év keresgélés után vettem. Tudom, rá kell szánni az időt (pláne ha zsákba-cica használtautókról van szó), de mikor azt hittem végre megvan az „tökéletes”, olyan szinten belenyúltam a sza…. öhhhm, kakiba, hogy nem győztem a fejemet fogni… vagy itt van pl. a jelenlegi számítógépem. 6 éves hardverhalmot cseréltem újra, persze hogy itt is sokat vacilláltam (hoztam a formám) és sikerült a legrosszabbkor megvennem az összes hardvert (kb. 400k volt a géppark, ebbe minden volt nemcsak a ház belseje+futárszolgálat). Nem telt bele 3 hónap az „nyú” hardverek miatt felére esett az ára…. a buktára számítottam, de hogy a pincébe landolok arra már nem….

Egy kicsit had „csöpögjek” én is (manapság ez már úgyis divat =#> fúúúú asszem hányni fogok magamtól), megpróbálom röviden: Párkapcsolatokban is hasonló a helyzet… magabiztosságom valahol a Mariana- Árok mélyét kaszálja. Nehezen nyílok meg bárkinek is (van olyan barátom, akivel ugyan 10 éve ismerjük egymást, de pár hete kijelentette, hogy ő még most sem ismer; valahol igazat adok neki), talán eddig még senkinek sem nyíltam meg. Ha végül sikerül egy nőnemű (mily közönséges, tudom) egyénnel valamiféle kapcsolatot kialakítani, az se jön ki jó, a kapcsolataim 70 %-a kb. azzal végződik, hogy:
„Nem te vagy a hibás….bla…bla…bla, barátként jobban….bla….bla…bla…”. Mire én: Akkor legalább feldarabolhatlak????(ezt, és ehhez hasonló dolgokat persze sosem mondtam, de úgy 20 alkalom után már kedvem lett volna:DDD). Szokásomhoz híven végighallgatom, nyugalommal telve (belül persze Hirosima+Nagaszaki), majd elválnak útjaink. Próbáltam alkalmiakat összehozni, de az agyam mindig tiltakozott. „Ez nem te vagy! Térj észhez!” És milyen igaza van…

Egyetlen dolog van, ami állandó az életemben, amire pár éve találtam rá, az az alkotási szenvedélyem. Sokat olvasok(regényeket, novellákat), és majd mindennap írok valamit. Hobbim örömmel tölt el, pláne az óta, amióta itt publikáltam az egyik történetem elejét, és én lepődtem meg a legjobban, hogy a vártnál jobb fogadtatása volt (tekintve, hogy itt elsősorban hardveres szakemberek fordulnak meg). Jól estek a vélemények, kritikák (főleg a negatívak), de egyszerűen az, hogy sokakat érdekelt. De mivel minden éremnek két oldala van… ez is átfordult. Belevágtam egy blogoldal szerkesztésébe a célból, hogy megfelelő környezetet teremtsek a történetnek), de sajnos a motiváció megszűnt… nincsenek kritikák, nincs senkinek mondanivalója, se vélemények… hiányoznak az érzések, az emberek érzései, amit kiváltottam belőlük az írásom által…
Lehet, hogy mégsem jó, amit csinálok? Egy kommentelő írta nekem nemrég, hogy sablonos szereplők története, sablonosan fogalmazva. Talán neki volt igaza… Esetleg hibáztam valahol? Talán kár volt külön blogba költöznöm, hisz itt volt egy jó társaság, érdekelte őket, tudtam velük kommunikálni, elolvashattam a véleményüket, válaszolhattam nekik… örömet okozhattam nekik. Nem tudom eldönteni…

Mit is akarok az élettől?
Fogalmam sincs. Ez az írás nem adott nekem választ, csupán könnyített rajtam.
Mit akarok az emberektől?
Világbékét!!!(Biztos ezt mondanám, ha egyszer szépségkirálynő lennék:DDD). Valójában nem tudom. Tulajdonképpen azt se tudom, miért "írtam ki magamból" ezt a kérdést, egyáltalán miért foglalkozok
vele….
És, hogy mit akarok magamtól?
Talán, hogy képes legyek valami maradandót alkotni… Nem kell itt semmi világméretűre gondolni, nekem elég, ha néhány ember emlékezik rám… azok, akiknek örömet okoztam, akiknek segítettem.

Bocs, előre is, ha kuszára és érthetetlenre sikeredett, ilyen időszakot élek…

Megjegyzés: sokáig gondolkodtam, mennyire tartozhat ez másra is, érdemes e címlapra írni. Remélem ezúttal jól döntöttem…